LUCANUS –, SZENT LUKÁCS EVANGÉLISTA
KÜZDELMES ÉLETE

LEVELEK

Miután Lucanus elköszönés nélkül magára hagyta a római centuriot a fedélzeten, leindult a kabinjához, hogy ott fogyassza el szerény vacsoráját. Letört egy darab kenyeret, közömbösen rámeredt, majd letette. Rossz közérzete támadt, de nem tudta az okát. A feje fájt, izzadságcseppek, mint jeges víz gördültek végig a bőrén; ízületei fájtak. Elvégzett néhány rövid vizsgálatot magán, de mind negatív eredményt adott. Mégis határozottan betegnek érezte magát. Elgondolkodott: – Nem kételkedem a százados jószándékában és elbeszélésében, hogy minden pontosan úgy történt, ahogyan elmondta. De nekem, mint orvosnak megvan a saját magyarázatom ezekről a dolgokról. Valami oknál foga ez a kafarnaumi százados mégis teljesen felkavart.

Ágyba feküdt, és egy idő után elaludt, de álma nyugtalan és lidércnyomásos volt. Végül egy hűvös, szürke reggelen felébredt, de nem tudta megmozdítani magát. Félhangon megszólalt: – Halott vagyok?
Akkor egy idegen arc föléje hajolt, és jóságos hangon megszólalt: – Tizennégy napig magas lázban feküdtél, uram. Azóta ápollak, és már kezdesz rendbe jönni.  A hajó orvosa vagyok.
A beteg az előtte álló embert nézte. Lassan könnyek gyűltek a szemében. Egy szólt sem szólt, elfordította a fejét, és álomba merült. Alkonyatra, amikor felébredt –, anélkül, hogy tudta volna, hogy mi módon –, minden ereje visszatért. Alaposan lefogyott, de újra erősnek érezte magát.
Húga esküvői ünnepsége és a családi együttlét után a szokásos marasztalások és búcsúzkodó szeretetmegnyilvánulások kíséretében Lucanus visszatért korábbi életmódjához. Járta a forráspontig izzó, örvénylő Római Birodalmat; a Nagy Tenger menti kikötőket, városokat, szigeteket és mindenütt gyógyított. Judit egyszer örömmel írta neki, hogy minden kikötőben tisztelik és áldják nevét a szegények. Az, hogy az orvosi jártassága és érzékenysége növekedett, Lucanust egyáltalában nem érdekelte.
Már nem volt szenvedélyes harag benne Isten iránt, mert csak ritkán gondolt rá. Inkább lelki kimerültséget és hiábavalóságot érzett. Olykor gazdag betegek kezelését is elvállalta, akiknek esetét a saját orvosuk reménytelennek nyilvánította. Tevékenysége sokféle emberrel összehozta. Esetenként válogatott trágárságokat és átkozódásokat is el kellett viselnie. A sötét kikötőkben és sikátorokban alkalmasint kénytelen volt bevetni egyik kínai tanárától még Alexandriában megtanult, kivédhetetlen, önvédelmi bravúrfogást a garázdák és kellemetlenkedő alakok ártalmatlanná tételére.
Egy alkalommal Athénban, egy tehetős ápoltja gyaloghintóján mosolygós hangulatban érkezett vissza házához. A ház falán egy kiterjedt fekete foltot vett észre, mintha tüzet gyújtottak volna ott, ami nem terjedt tovább. Észrevette, hogy a gondozott, szép kertje alaposan feldúlt. Zúgó fejjel berontott a házba, és ott is a pusztítás képe fogadta. A bútorok felborítva, vagy összetörve. Orvosi szekrénye tárva-nyitva, kifosztva, a szárított gyógynövényes tasakok kiszórva a földön, féltve őrzött gyógyszeres üvegcséi mind összezúzva. A háztartását ellátó, feketebőrű, tanult barátjára, Rámuszra, a kertben talált rá; félholtra összeverve, eszméletlenül feküdt a földön.
Mint akit fejbe vágtak, úgy állt ott Lucanus értetlenül. Mi végre ez a féktelen pusztítás? A sajátkezű képei is, amik a fehér falakat díszítették, mind leszakítva, összetiporva, deszkájuk összetörve hevert a földön.
A gyűlölettől eltelve ökölbe szorította kezeit; rádöbbent, hogy van itt még egy másik ellensége is az embernek: maga az ember. Hogy az emberek bestiák és természetüknél fogva birkák és ragadozó sakálok. Az elnyomottak, a rabszolgasorsra jutottak és a hajléktalanok egy hajszálnyival sem jobbak a gazdagoknál, a kedvező sorsúaknál, vagy a hatalmosoknál. Bizony, gyermekes elképzeléseim voltak!
Nyomasztó, fényes csend vette körül a házat. Imádkozni kezdett: – Eddig megvetettelek és gyűlöltelek, mert Te kíméletlenül lesújtottál az emberre, és irgalom nélkül sötétségben hagytad. De most már tudom, hogy teljesen igazad van, és nem érdemlünk mást, mint amit kapunk, sőt még annál is kevesebbet. Ha letaszítottad az embert a küszöbödről, csak azért tetted, mert méltatlan baráti vendégségedre. Adj nekem, Uram, némi bölcsességet! Engedd, hogy gyarló eszemmel megértsem, hogy miért teremtetted ezt a világot! Hiszen Te mindentudó vagy, és bizonyára előre tudtad, hogy milyen úton fog haladni a világ, méghozzá micsoda undorító módon. Hogyan lehet az, hogy Te, aki a sötétségbe ragyogó csillagokat állítottál, megbocsájtod nekem minden Ellened szóló gyalázkodásomat? Világosíts meg, kérlek Uram, és légy irgalmas Rámusz barátomhoz!
Rámusz csodával határos gyógyulása után sorsuk szétvált, de néhány évvel azután az egyik afrikai kikötőben levél várt Lucanusra tőle:
„Szeretett barátom! Ezt a levelet Rámusztól kapod, aki egyfolytában rád gondol, és érted imádkozik. Most érkeztem vissza a népemhez Izrael földjéről, ahol Naim városában megtaláltam azt az embert, aki után kutattam…”
– Lucanus nem hitt a szemének. Kételkedve bámult a levélre; majd hosszú idő óta előszőr érzett örömöt. Rámusz él! Nem veszett el.
„…Éppen a városkapu felé közeledett, amikor egy elhunyt férfit halottasmenetben vittek; egy özvegyasszony egyetlen fiát. Amikor az Úr megpillantotta a menetet, szánalom fogta el a zokogó anya iránt. A halottvivők megálltak, és dermedt csendben figyeltek. Ő felemelte kezét, és a halott ifjúhoz szólt: Ifjú, mondom neked, kelj fel!… – Lucanus ezt el kell hinned, mert magam láttam, és hazudtam én valaha is neked? – Állítom, hogy a halott felült, és bizonytalan hangon beszélni kezdett. Majd az Úr barátságosan megfogta a kezét, lesegítette a földre és átadta anyjának… Az úr után osontam. Beszélgetett követőivel, hozzá hasonló fiatal férfiakkal, amikor váratlanul megállt, hátranézett, mosolygott, és a szemét rám csillogtatta. Egy váratlan rándulást éreztem a torkomban, a nyelvem megremegett. Akkor megjött a hangom, és felkiáltottam: Áldott vagyok, mert láttam az Urat, a mi Istenünket.
Valószínű, hogy aléltan a porba hullottam, mert amikor feleszméltem, egyedül találtam magam a földön. Felálltam, és már tudtam, mit kell tennem: Vissza kell mennem a népemhez, elvinni nekik az életnek és az örömnek a hírét. Hiszen láttam, és felismertem az Urat, és megszűnt a minket, feketéket sújtó átok.
Szálljon rád az Úr békéje, és vezessen el téged az Ő útjára! Hiszen Jézus az, akit keresel. Isten veled!”
– Lucanus félretette a levelet, és lelkét erős szorongás és kétségbeesett elutasítás szállta meg. Úgy gondolta, mint orvos érti, hogy mi történt Rámusszal. De mi a helyzet a halott fiatalemberrel, akit feltámasztottak? Az is nagyon egyszerű. A férfi katalepsziás, azaz tetszhalott volt. Szerencsére még nem helyezték be a sírba!
Ez a zsidó tanító valószínűleg rendelkezik bizonyos orvosi ismeretekkel, aki tudhatta, hogy a férfi nem volt valódi halott. Mindenre megvan a magyarázatom – vélekedett az orvos. De azután lelkileg hirtelen összeomlott, és megtorpant. Muszáj nekem állandóan természetes okokokat keresnem? Feltétlenül pánikba kell esnem, ha nem találok mindenre logikus magyarázatot? És mégis minden, ami ellenkezik a logikus érvekkel számomra egyszerűen taszító, gyerekes, sőt istengyalázó.
Ekkor anélkül, hogy tudta volna az okát, Lucanus hirtelen zokogni kezdett…
Amikor legközelebb Athénba érkezett, levél várta Priscustól Jeruzsálemből. Öccse most a második szolgálati idejét tölti ott századosi rangban, Plotius kapitány közvetlen parancsnoksága alatt. Levelében beszámol a Názáreti Jézusról, akinek követői szaporodnak Judeában. Könnyed hangnemben fogalmaz, de kiérződik belőle, hogy nagyon is komolyan ír: „…Van egy koldus, akit látásból ismertem; vakon született. Mindig a Templom falánál ült, alkalmanként adtam neki alamizsnát. Egy napon azt látom, hogy sok izgatott ember veszi körül. És annak az embernek a szeme nyitva volt és látott. Amikor odaszóltam, értelmes szemekkel nézett rám, és elém szaladt, megragadta a kezemet, és hangosan kiáltotta: Isten Fia meghallgatta rimánkodásomat, és meggyógyította a szememet!
– Semmi kétség, kedves bátyám, saját szememmel láttam, ez az ember nem csaló, erre megesküszöm. Ez így történt. Lehet, hogy Apolló jelent meg egy szegény zsidó ács képében? Vagy Merkúr? Vagy talán Erósz? A tanult emberek és a magukat farizeusnak nevező kaszt tagjai vagy hangosan kinevetik, vagy gyűlölködnek. Megbotránkoztatja őket, hogy egy nincstelen, tanulatlan, magányos és személyes hatalom nélküli ember az előkelő társadalom ajánlása nélkül tömegeket képes magához vonzani bárhol, ahol megjelenik. Attól félnek, hogy a végén fellázítja a zsidókat Róma ellen…
…Poncius Pilátus, a prokurátor igen békés, de ingadozó ember. Szeretek társalogni vele. Az izraeliták untatják, a vallásosságuk pedig számára követhetetlen. Heródest, a tetrarchát lenézi, és nőies bolondnak tartja. Egy alkalommal egy történetet mesélt el nekem. A farizeusok – nagyon fennhéjázó alakok – megkérdezték Jézust: „Helyén való-e tisztelni a Császárt?” A válasz lényege az volt, hogy az ember tisztelje az evilági törvényeket, amelyek a Császártól valók, és tisztelje a földöntúli törvényeket, amelyek Istentől valók.
Meg kell hagyni, Ponciust nagyon szórakoztatta ez a történet. Úgy vélte, ennek az embernek jogásznak kellene lennie, nagy karriert futna be.”
Lucanus sokáig ült öccse levelével a kezében. Időnként megborzongott. Józan görög észjárása annyira tiltakozott ellene, hogy újra és újra többször elolvasta. Homlokát kiverte a veríték, miközben szenvedélyes vágyódás telepedett a szívére. Végül annyira felzaklatta, hogy hevesen összetépte a levelet.
– Babonaság! – kiáltott fel hangosan. – Dajkamese!

– Az előző rész ITT
– Taylor Coldwell könyvéről ITT olvashatnak

Honlapunkon időről időre részleteket adunk közre a műből, melyek alapján az érdeklődő átfogó képet nyerhet a regényről, amelyet természetesen teljes egészében is szeretettel ajánlunk  elolvasásra.  A Szent Lukács evangélista küzdelmes életéről és Evangéliuma keletkezéstörténetéről szóló regény kapható a Libri és a Líra könyvesboltok országos hálózatában és webáruházaiban. 

Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981. Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot