LUCANUS –, SZENT LUKÁCS EVANGÉLISTA
KÜZDELMES ÉLETE

NEM VAGYOK MÉLTÓ

Midőn Lucanus egy kisebb, gyorsjárású római vitorláson utasként a húga esküvőjére igyekezett Rómába, még napnyugta előtt egy római százados és családja csatlakozott a hajó utasaihoz valamelyik kevésbé ismert afrikai kikötőben. Miután a százados a családját a belső utastérben elhelyezte, visszajött a fedélzetre, levette sisakját, és izzadt homlokát törölgette. Amikor a görögöt megpillantotta, arca barátságos kifejezést vett fel. Nyilvánvaló volt, hogy társaságra vágyik. Lucanus ekkor felállt, és udvariasan meghívta magához egy pohár borra. Bemutatkoztak, és egymáshoz húzták a fedélzeti nyugszékeiket.

– Három hete indultam el Júdeából – kezdte a történetét Antonius. Most már letettem a szolgálatot; van egy kis birtokom Neapolisz környékén, és ott szeretném leélni további életemet feleségem és két lányom körében. A legidősebb lányom egy tanult, ifjú zsidóhoz ment férjhez, és most együtt élnek Jeruzsálemben három gyermekükkel és egy kedves, régi szolgámmal, jóbarátommal.
A százados kissé tétovázó kifejezéssel nézett rá; valami kisfiús őszinteség volt benne, ami hirtelen felkeltette Lucanus kíváncsiságát. Antonius kortyolt egyet a borából, és réveteg szemmel nézett alá a tengerre. Erről a szolgámról, Creticus esetérő szeretnék szólni.
– De ez az egész biztosan nem is érdekel téged, Lucanus. Bocsásd meg egy öregember fecsegését! De, mégis egy ellenállhatatlan belső kényszer hajt, hogy elbeszéljem bárkinek, aki kész meghallgatni.
– Ellenkezőleg, nagyon is érdekel – magyarázta Lucanus.
– Tudnod kell, hogy nekem, mint minden rómainak, a zsidók utálatosak voltak. Hosszú évekig Kafarnaum volt az állomáshelyem. Megtapasztaltam, hogy a zsidók sok vonatkozásban hasonlítanak a rómaiakhoz.
– Igen – vélekedett Lucanus egy nyájas mosollyal –, ezeket nevelőapámtól én is hallottam.
– A népnyelvük, az arameus szinte magától „ragadt” rám, de megtanultam az írástudók nyelvét, a hébert is. Az évek során közel kerültünk egymáshoz, a zsidók és én. Nem túl gyakran meglátogattak a házamban is. Igen, megkedveltük egymást. Ők ott Kafarnaumban rendkívül szegények; és mivel én módosnak számítottam, a pénzemmel besegítettem a zsinagógájuk építésébe.
A kapitány fellépése rendkívül körülményesnek tűnt. Lucanus udvariasan figyelt, de már kezdett unatkozni.
– Te bizonyára tudod, hogy a görögöknek van egy ősi szokása. Libációt, boráldozatot végeznek az Ismeretlen Istennek, mielőtt maguk inni kezdenek.
– Igen, apám is mindig azt tette – szólt Lucanus, és a szíve összerándult; egy ismeretlen, szorongató fájdalom töltötte el.
Antonius maga elé nézett a távolba, az ég vakító vörösébe. – Én láttam az Ismeretlen Istent – mondta alig hallhatóan.
Lucanuas a homlokát ráncolta. Ez az ember már kezd terhes lenni – gondolta.
– Igen – erősítette meg remegő hangon –, láttam az Ismeretlen Istent. De számomra már nem ismeretlen!  A saját szememmel láttam Őt, mégpedig néhány hónappal ezelőtt. Hinned kell nekem – fűzte hozzá rimánkodva, miközben észrevette Lucanus elfordított arcát.
– Nem kétlem, hogy te komolyan hiszed – szólalt meg a görög, és a százados felé fordult.
– Természetesen! Határozottan hiszem! – kiáltott a római, és hangjában hatalmas ujjongás csengett. – Ezt meg kell hallgatnod! Nem teheted, hogy kételkedsz! A legfontosabb az, hogy higgy –, hogy minden ember higgyen!
– Lucanus nyugtalanul mocorgott ide-oda a székén. Ez az ember őrült! – gondolta. – Nos mesélj nekem róla… arról a férfiról!
– Említettem már Creticust, a barátomat, a szabadosomat. Megbetegedett. Vért hányt, véres, nedvedző hólyagok feszítették a bőrét. Ajkai felrepedtek, napról napra sápadtabb lett. A végén már csak saját maga árnyéka volt. A legjobb orvosokat hívtam a betegágyához. Nem kíméltem sem költséget, sem fáradságot. Megállapították, hogy menthetetlen, nincs gyógyír a bajára. Bármely órában, vagy napon, de legfeljebb egy héten belül meghal.
Lucanus felszisszent. – A fehérkór! – A gyilkos és alattomos betegség, a mely Rubriát és vele együtt az ő saját lelkét is megölte. – Igen, erre nincs gyógymód – ismételte Lucanus fásult hangon.
A százados bólintott, de halkan folytatta. Creticus meggyógyult, méghozzá egycsapásra.
– Lehetetlen! – kiáltott Lucanus.
– Lehetetlen az embernek, Lucanus, de nem lehetetlen Istennek. Egyik pillanatról a másikra meggyógyult; egyszerűen felkelt az ágyából, az arcát az élet és az egészség pírja öntötte el. Átölelt, és azt mondta nekem: „Álmomban megérintette a karomat, és azt mondta nekem, hogy keljek fel az ágyamból!”
– Ki volt az, aki hozzá beszélt? – kérdezte a görög. – Miről fecsegsz te itt?
– Már mondtam neked. Az Ismeretlen Isten volt. Említettem korábban, hogy a zsidó barátaim hoztak hírt nekem a Messiásról, és egy napon Ő maga eljött Kafarnaumba. A szolgáim berohantak hozzám, és elújságolták, hogy egy különös zsidó rabbi, akiről azt állítják, hogy ő a Messiás, érkezett a városunkba. Három barátom, zsidó orvosok együtt ültek velem, és vigasztaltak, mert Cretikus haldoklott. És akkor kértem a barátaimat, menjenek oda a Rabbihoz, és könyörögjenek neki, hogy gyógyítsa meg Creticus barátomat, a szolgámat.
– Később hallottam, hogy sokan jönnek – folytatta Antonius, és hangja most rekedt és lassú volt. – Csak egyet éreztem magamban: Isten látogat el a házamhoz, és én méltatlan vagyok, hogy ez a fenség átlépje a küszöbömet. Kiszaladtam a szobából; kiszaladtam a házból. A nap magasan volt és perzselt, és akkor megláttam a Messiást! Ezekkel a szemekkel, Lucanus! – higgy nekem! Magasan kiemelkedett a többiek közül, egy szép arcú fiatalember. A felvert sárga porfelhő csillogott körülötte. Láttam égkék szemét; láttam mosolyát. És ismét biztosan tudtam, hogy ő Isten.
A lábam reszketett; úgy érzékeltem, mintha a föld és az ég izzott volna körülöttem. Akkor kinyújtottam a karomat, és jeleztem, hogy nem vagyok méltó arra, hogy hozzám közelebb jöjjön. Lehajtottam a fejemet, mert istenkáromlás lett volna a szemébe nézni. És azt mondtam: „Ó, Uram, csak egy szót szólj, és meggyógyul az én szolgám.”
Lucanus reszketett; tenyerét összeszorította, arca jéghideg volt. Magában ezt mondta: Nem, nem! Ez lehetetlen!
– Majd azután – folytatta Antonius suttogva –, hallottam Őt beszélni, és úgy tűnt, hogy a hangja egyszerre hallatszik az égből és a földről, amikor ezt mondta az embereknek: „Sehol nem találtam ekkora hitet, egész Izraelben!” – És azután, Lucanus, amikor kinyitottam a szemem, Ő már eltűnt, és a vele lévők is; csak az orvos barátaim álltak ott. Akkor bementünk a házba, és ott találtuk a teljesen ép és gyógyult szolgámat.
Lucanus riadtan felállt, de meg kellett kapaszkodnia székében, mert térde annyira elgyengült. Szótlanul, mereven nézett a századosra.
– Nézz rám, és láthatod, hogy nem hazudok! Pontosan tudod, hogy nem hazudok! – ismételte a római. – Meggyógyította a szolgámat, és átformálta a lelkemet!
Lucanus akkor sarkon fordult, és otthagyta.

AZ ELŐZŐ RÉSZ ITT 
– Taylor Coldwell könyvéről ITT olvashatnak

Honlapunkon időről időre részleteket adunk közre a műből, melyek alapján az érdeklődő átfogó képet nyerhet a regényről, amelyet természetesen teljes egészében is szeretettel ajánlunk  elolvasásra.  A Szent Lukács evangélista küzdelmes életéről és Evangéliuma keletkezéstörténetéről szóló regény kapható a Libri és a Líra könyvesboltok országos hálózatában és webáruházaiban. 

Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981. Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot