Erdélyi zarándokút Böjte Csaba testvérrel – 2026. június 24-28.
– Dr. Hortai Rita verses útiblogja
ELSŐ NAP – 2026. 06.24. Szerda
Hajnali öt óra, vagy még annyi sincs… Mit fog adni ez a zarándokút? … Érik-e gyümölcsöt? … Hoz-e barátságokat? … Ad-e reményt? … Erősíti-e hitünket?
Pontban hét órakor kedves buszvezetőnk indulásra buzdít minket! Kell is, hiszen nagyvonalúan és bőségesen megterveztük az első napunkat, az egy óra időeltolódással nem számolva. Az örömteli találkozások mellett nő bennem a feszültség, a felelősségérzet, várakozás… vagy a megfelelni vágyás?
Egy dolog teljesen biztos: útra kelünk harmadik erdélyi zarándoklatunkra. Böjte Csaba testvér tanításain keresztül szeretnénk még mélyebben megérteni tágabb és szűkebb világunk rendjét, azt a szebb jövőre törekvő szellemiséget, amely azért munkálkodik, hogy a Kárpát-medence egykor újra igazi Tündérkertté váljon, mindannyiunk vagy utódaink örömére, hiszen… Erdély már oly rég óta „harangoz a mélyben”!
Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk hangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok,
Ha jártok ottfenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben.
(Reményik Sándor: Atlantisz harangoz)
A határon átlépve a Partium legjelentősebb városa – a lovagkirály, Szent László alapította Nagyvárad – felé vesszük az irányt, ahol Böjte Csaba ofm lelkivezetőnk és néhány útitársunk már vár ránk.
Amíg közeledünk – ahogy emlegetik – Erdély kapuja felé, kis versbarát körünk megemlékezik a régió gazdag irodalmi és történelmi emlékeiről. Számos magyar író és költő szülőföldje ez a terület, olyan polihisztorok éltek itt, akik alapjaiban formálták át a magyar nyelvet, zenét, művészetet. Ennek tudatában dicsérte Janus Pannonius, ismert soraival:
Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!
Ha Partium Erdély kapuja, akkor a gyönyörű szecessziós fővárosa, Várad a kulcsa.
Szívmelengető és derűs a találkozás Csaba testvérrel, valamint a két vallási turizmust tanuló „gyermekével”, Denisével és Robival a barokk városrész római katolikus székesegyházának és püspöki palotájának kertjében, Szent László szobra előtt. Megilletődötten néztük fel markáns arcára, hatalmas termetére, bámulattal méregettük méretes kardját és csatabárdját, amelyhez – a hit erejével felvértezve – oly sok legenda fűződik. Mindezekből kiderül, hogy legyőzhetetlensége csak egyik érdeme, de ami naggyá tette, az a legyőzöttekkel szembeni irgalmassága. Szigorú, de igazságos törvényekkel védelmezte a keresztény vallást, a magántulajdont és a közbiztonságot… A jogrend és a törvényesség megerősítésének ő volt az egyik legnagyobb történelmi alakja.
Elgondolkodom… Milyen vezetői hozzáállás kellett ahhoz, hogy a magyar nemzet naggyá és erőssé váljon?… Bizony nem alaptalanul lett a lovagkirály a város és Erdély védőszentje.
„Ó, mily boldog s milyen ékes, / szent nevével fényességes / Várad híres temploma!” A legenda szerint a Körös folyó vidékén vadászó Szent László király angyali intelemre határozta el, hogy templomot épít Váradon. A török kiűzése utáni újjáépítés jelképe lett a hatalmas bazilika. A legenda szerint Szent László a váradi vár templomában van eltemetve, és halála után is segítette népét szorongattatásaiban.
Arany János: Szent László Legenda
Monda Lajos a nagy király:
Eredj szolgám, Lacfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely.
Kél Budáról Lacfi Endre,
Veszi útját Nagy-Váradnak;
Kölestermő Kunság földén
Jó csatlósi áthaladnak;
Várad kövecses utcáin
Lovuk acél körme csattog,
Messzefénylik a sok fegyver,
Messzedöng a föld alattok.
Hallja László a templomban
Körösvíznek partja mellett;
Visszatér szemébe a fény,
Kebelébe a lehellet;
Koporsója kőfedelét
Nyomja szinte három század:
Ideje már egy kevéssé
Szellőztetni a szűk házat.
Köti kardját tűszöjére
S fogja a nagy csatabárdot,
Mellyel egykor napkeleten
A pogánynak annyit ártott;
Félrebillent koronáját
Halántékin igazítja;
– Éjféltájban lehetett már –
A vasajtót feltaszítja.
És megindul, ki a térre;
És irányát vészi jobbra,
Hol magasan felsötétlik
Ércbül öntött lovagszobra;
Távolról megérzi a mén,
Tombol, nyerít, úgy köszönti:
Megrázkódik a nagy ércló
S érclovagját földre dönti.
Harci vágytól féke habzik,
Kapál, nyihog, lángot fúvall;
László a nyeregbe zörren
S jelt ad éles sarkantyúval;
Messze a magas talapról,
A kőlábról messze szöktet;
Hegyen-völgyön viszi a ló
A már rég elköltözöttet.
Egy ugrás a Kalvária
És kilenc a Királyhágó;
Hallja körme csattogását
A vad székely és a csángó:
Ám a lovat és lovagját
Élő ember nem láthatja,
Csodálatos! – de csodákat
Szül az Isten akaratja. –…
…„Nem a székely, nem is Lacfi,
Kit Isten soká megtartson;
Hanem az a: László! László!
A győzött le minket harcon:
A hívásra ő jelent meg,
Vállal magasb mindeneknél
Sem azelőtt, sem azóta
Nem láttuk azt a seregnél.
Nagy lovon ült a nagy férfi,
Arca rettentő, felséges;
Korona volt a fejében
Sár-aranyból, kővel ékes;
Jobb kezében, mint a villám
Forgolódott csatabárdja:
Nincs halandó, földi gyarló
Féreg, aki azt bevárja.
Mert nem volt az földi ember,
Egy azokból, kik most élnek:
Feje fölött szűz alakja
Látszott ékes nőszemélynek;
Koronája napsugárból,
Oly tündöklő, oly világos! –”
Monda a nép: az Szent-László,
És a Szűz, a Boldogságos.
S az öreg tatár beszédét,
Noha kétség nincs felőle;
Bizonyítá a templomnak
Egy nem szavajátszó őre:
Hogy három nap a sirboltban
Lászlót hiába kereste;
Negyednapra átizzadva
Találtatott boldog teste.
A Szent László király (1046–1095) temetéséről szóló legismertebb középkori monda szerint a lovagkirály földi maradványait egy angyalok által vezetett, emberi erő nélkül mozgó halottas szekér juttatta el végső nyughelyére, az általa alapított nagyváradi székesegyházba, miután a kísérete, saját kérése ellenére, Székesfehérváron akarta őt eltemetni.
De ne menjünk el szó nélkül két fiatal „idegenvezetőnk” mellett sem. Bár élettörténetük részleteit nem ismerjük, családi hátterük bizonyára távol állt a gondtalantól, amikor Csaba testvér felkarolta őket. Ő maga meséli: az első lépés az intézetbe kerülő gyermekek megnyugtatása, hogy képessé váljanak a beilleszkedésre. Aztán a megtapasztalt szeretet, a törődés és a támogatás lassan megérteti velük: a Jóisten kegyelméből befogadták és önmagukért elfogadták őket. Innen már egyenes út vezet a cél felé: segíteni nekik felfedezni saját talentumaikat, hiszen ezek mindannyiunkban ott rejlenek – tudjuk jól, hogy „Isten selejtet nem teremt”. Ahhoz pedig, hogy céljaikat elérhessék, az alapítvány a lehetőségeihez mérten minden eszközt megad nekik. Így válnak ők, a mélypontról indulva, a társadalom hasznos tagjaivá. A harmonikus családi élet sem utópia többé számukra, hiszen megtanulták, hogy az élet igazi értelme és a boldogság éppen ebben rejlik. Különös, hogy ezeket a sorokat papírra kell vetnem, de úgy tűnik, manapság pont ezek az alapvető értékek szorulnak leginkább megerősítésre.
Az árkádos kanonoksort is elhagyva, a Szent László hidat érintve a Sebes-Körös partján haladunk – a szecessziós városközpontot is útba ejtve – az alapítvány Szent Angéla Háza felé, ahol már várnak minket finom, meleg étellel és sok-sok szeretettel. Sétánk során megemlékezünk a „Körös-parti Párizs” gazdag irodalmi–művészeti életéről, amivé azt Krúdy Gyula, Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, vagy éppen Móricz Zsigmond formálta. Egy gyönyörű szecessziós épületekkel övezett tér mellett haladó sétálóutca szoborcsoportja is ezt igazolja: a Holnap irodalmi társaság meghatározó alakjainak – Ady Endre, Dutka Ákos, Juhász Gyula és Emőd Tamás – beszélgető csoportjában a szabadon maradt székre torokszorító leülni… Vajon miről folyik az eszmecsere ilyen nagyságok között?
Egy főhajtásnyira megállunk az Astoria Grand Hotel patinás épülete előtt, amelynek földszintjén üzemelt a legendás EMKE Kávéház, a fiatal újságírók és költők törzshelye. Itt ismerte meg Ady 1903 őszén Brüll Adélt, avagy Lédát, aki a következő kilenc évének legfőbb múzsája volt a szakítást jelentő „Elbocsátó szép üzenet” megírásáig. Mégis az istenes költészetének egyik legszemélyesebb versével emlékezünk meg a hitre tért költőfejedelemről.
Ady Endre Az Úr érkezése
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
A jóleső ebédet és a sok kedves szót magunk mögött hagyva indulunk tovább Kolozsvár felé, a Királyhágón keresztül, ahol szinte kötelező a megálló, hiszen ezen keresztül lépünk a történelmi Erdély területére. Megunhatatlan, gyönyörű a kilátás a távoli Vigyázó-hegycsúcsra.
Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: „Minden összeomlott…”
Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.
Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.
Időkbe látó, meztelen tetőjén
tisztást vetett a bujdosó verőfény.
Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor.
És békességes szót ejtett a szája,
és békességgel várt az esztenája.
Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.
Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot
s tetőit, többet száznál és ezernél –
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély… (Áprily Lajos: Tetőn – Kós Károlynak)
S hogy a nevének eredete honnan származik? Talán onnan, hogy Szent László itt vezette csapatait az Erdélybe betörő kunok ellen…Vagy onnan, hogy „Mátyás király 1468. év január hónapjában Váradon időzött, Vitéz János püspök utódánál, Beckenschläger János püspöknél, visszajövén kalotaszegi birtokosok által támasztott lázadás legyőzéséből. A monda szerint az Erdélyt Magyarországtól elválasztó hegyi út, Bucsa és Feketetó községek között, ekkor kapta volna Királyhágó nevét, Mátyás király utazásától.” …
Tompa László költő vallomása Erdélyről:
„Erdélybe utazni más. Erdélybe megyünk, s elfog mindnyájunkat a népünkre oly jellemző külön erdélyi meghatottság. Ha Erdélybe születtél, akkor a szülőföld ragadja meg a szívedet. Ha nem Erdélyben születtél, akkor elömlik benned a melegség, amelyet Erdély iránt érzünk magyarok.
Ennek a melegségnek összetevői:
– hála a magyar függetlenséget őrzött végvár iránt
– tisztelet a történelmi nemzettudat iránt, amely itt erősebb, mint az egykori magyar királyság területén bárhol
– anyáskodó gyöngédség a kisebbik iránt
– izgalmak várása a hagyományaink és olvasmányaink nyomán bennünk élő csodálatos természeti és történelmi szépségeknek iránt”
Üdvözlek, Erdély, bérceid között,
Lelkem feléd már úgyis rég sóvárog,
Hozzád úgyis száz érdek lánca köt!
Óh! érzi szíven, hogy amerre járok,
Mind otthonos föld, mind magyar határok,
S amerre, meddig látni bír a szem,
Ez mind én népem, mind én nemzetem…. (Erdélyi János: Erdély földén részlet)
Utunk Erdély fővárosában, a „kincses Kolozsváron” egyenesen a Házsongárdi temetőbe vezet. Hogy miért ide? Mert itt érthetjük meg, miért is érdemelte ki a „kincses” nevet. Virágzó gazdasági, tudományos és kulturális életének több kiemelkedő alakja is az itteni parcellákban pihen. Valóságos panteon ez az emlékhely, és Európának is az egyik legrégebbi, ma is működő sírkertje. A lombos, lugasos, egykor dinnyeföldes domboldalon 1585. május 11-én alapította Kolozsvár városa a pestisjárvány kezdetén. Tapasztalt vezetőnkkel könnyen rátalálunk a szívünknek oly kedves nagyságokra. Meghatottan koszorúzzuk meg Reményik Sándor és Dsida Jenő sírját, egy-egy versükkel emlékezve meg róluk.
Reményik Sándor: Öröktűz
Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
És gondozd híven.
Egy lángot adok, – én is kaptam azt
Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
Egy lángot, amely forraszt s összefűz,
Én jártam Vesta ledőlt templomában,
Az örök-égő lángot ott találtam,
S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.
Földindulás volt, megindult a hegy,
És eltemette a kis templomot,
De a lángot nem bírta eltemetni,
Én égve leltem ott;
És hozzá imádkoztam s benne hittem
S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát.
Én égve hazavittem.
Azóta szívem mélyén ég, ragyog
A viharfújta, széllengette láng,
És el nem oltják semmi viharok.
Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp,
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább
És gondozd híven…
Dsida Jenő: Tíz parancsolat
Tiszteld az izzó szenvedést,
mely mindünket tisztára éget,
tiszteld a jóság glóriáját,
tiszteld a békés bölcsességet,
tiszteld a mártir szenteket,
a gyermeket, jámbor parasztot
és minden prófétát, aki
a sziklából vizet fakasztott,
habzó szépséget és malasztot,
tiszteld a költőket, akik
veled vannak bármerre mennél
s több életet adnak neked
tulajdon ember-életednél.
Hajts főt az írások előtt,
melyek sárgultan szakadoznak
s az ősi márványok előtt,
melyek lassanként repedeznek,
ódon kertekben porladoznak.
………………………………..
Felebarátod ökre, háza
után kivánságod ne légyen:
ilyen szegénységekre vágyni
nagy szegénység és csúnya szégyen.
Orrodba édes illatot gyüjts,
szivedbe békét és mosolygást,
szemedbe fényt, hogy az utolsó
napon is tudj örülni folyvást
s eképpen szólj csak és ne mondj mást:
köszönöm, hogy tápláltatok,
hús, alma, búza, lencse, borsó!
Amint jó volt hozzám a bölcső,
tudom, hogy jó lesz a koporsó.
Ki most lefekszik, nem kivánta,
hogy földje legyen, háza, ökre,
de amit látott, gyönyörű volt
és véle marad mindörökre.
És övé marad mindörökre.
De sétánk során érintjük még például Kós Károly építész, író, grafikus, politikus, az erdélyi transzilvanizmus vezéralakjának nyughelyét és számos egyéb érdekességről szerzünk tudomást, például arról, hogy hogyan „bánnak” manapság a régi magyar emlékekkel… sírjaink hogyan alakulnak át román nyughelyekké.
Én közben a házsongárdi csendben, Apácai Csere Jánosné Aletta van der Maet nevét keresem…
Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben
A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.
Én tört kövön és porladó kereszten
Alatta van der Maet nevét kerestem.
Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.
De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenébe bennem.
S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,
akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére…
A fényben fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.
S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nek megköszönjem.
Ebből a magával ragadó közegből kilépve még nyerünk egy kis betekintést a 18–19. századi barokk belvárosképbe, ellátogatunk a Mihály arkangyalról elnevezett Szent Mihály-templomhoz, és gyönyörködünk a híres, Fadrusz János által tervezett Mátyás király-emlékműben, amely az 1900-as párizsi világkiállításon aranyérmet nyert alkotás lett. Emlékezünk arra, hogy Hunyadi Mátyás is e város híres szülötte, mint ahogy Bocskai István erdélyi fejedelem, Bolyai János matematikus, Kós Károly, Reményik Sándor, Székely Bertalan festőművész, sőt Böjte Csaba ferences szerzetes, utunk lelkivezetője is.
A helyszínek közötti hosszabb utazások is észrevétlenül telnek, hiszen Csaba testvér lélekemelő, tanulságos szavai, gondolatai, valamint a közösen megélt imádságok és énekek mindvégig ébren tartják figyelmünket. Ezzel a lelki útravalóval érjük el első állomásunkat, Torockót.
A helyszín felé haladva megismerkedünk Csaba testvér egyik dévai neveltjének, Dodónak a történetével, aki a torockói Kis Szent Teréz Gyermekotthon nevelője és „házapukája” lett. Az ő élete a Dévai Szent Ferenc Alapítvány egyik legnagyobb „sikertörténete”, amely mintaként szolgál arra, hogyan válhat egy megmentett utcagyerekből felelősségteljes, boldog, másokat támogató felnőtt. De ez mégsem hollywoodi mese. Az alapítvány dévai központjában biztonságban és szeretetben eltöltött 13 év változtatta meg, és adott irányt az életének.
Ismét megfogalmazódik bennem egy kérdés: …Az állami gyermekvédelem miért nem tud hasonló eredményeket felmutatni, a puszta ellátás helyett valódi otthont, a felnőtt léthez szilárd fundamentumot biztosítani? A különbség talán az, hogy Csaba testvér pedagógiája alapvető keresztény és emberi értékekre épül. Ebből következik legfőbb alapelve: a gyermekek alapvetően jók, csupán sebzettek. Éppen ezért az otthonukba érkező minden egyes hátrányos helyzetű fiatalnak feltétel nélküli, megelőlegezett bizalommal nyitnak ajtót.
A gondozóktól kapott feladatok felelősségérzetüket, önbecsülésüket növelik. A bennük rejlő értékeket az empátia, a szeretet eszközével hozzák felszínre. Célt adnak életüknek, amelyhez példa a családias struktúra, amelyben nevelkednek, amelyben egyértelmű az anya-apa szerepe, és az, hogy a „gyermekbőrbe fektetett jövő” a legnagyobb érték. Ahol segítenek hivatásuk megtalálásában, és ami egy életre szóló védőhálót ad. Ugyanakkor teljes értékű segítőként – nem büntetésként – értik meg a munka becsületét. Így készítik fel őket a felnőtt, önfenntartó, gyakorlatias, értékteremtő életre.
Nem utolsósorban a társaikkal megélt, közös élményekre épülő programok megóvják a fiatalokat a mai kor legnagyobb csapdáitól: az elszigetelődéstől és az egocentrikus szemlélettől.
A fenti gondolatok nem tudományos adatokra, hanem egyszerű tájékozódásra, megfigyelésre épülnek. Ezen túl a „munka” hozadékára, gyümölcsére, a belső iránytűvel és tartással rendelkező, kiröpült gondozottakra is, akik nagy számban megállják az életben a helyüket, és tisztában vannak azzal, hogy milyen „kincseket” gyűjtsenek útjuk során, amit moly nem rághat, rozsda meg nem emészthet…
Sík Sándor: Tedd a jót!
Tekintet nélkül arra, hogy
Másoknak tetszik
Vagy nem,
Tekintet nélkül arra, hogy
Látják-e vagy nem
Tekintet nélkül arra, hogy lesz-e
Sikere vagy nem,
Tedd a jót!
Tégy minden jót, amit
Megtehetsz,
Ott, ahol vagy,
Úgy, ahogy teheted,
Akkorát, amekkorát tehetsz,
De mindig, szüntelen ez legyen
A programod!
Dodó és felesége élő példái ennek a másokért élő, odaadó, örömteli életre. Már megérkezésünkkor lenyűgöz minket a kis földi „Paradicsom”, amelyet létrehoztak a náluk nevelkedő gyermekekkel együtt.
Néhány vállalkozó szellemű, a természet csodáira fogékony zarándoktársammal már kora hajnalban a telek legmagasabb pontjára sietünk, hogy megcsodáljuk Torockó egyedülálló varázsát: a Székelykő mögül kétszer felkelő napot.
Romániában, a szép Fehér-megyében,
még székely csillagok ragyognak az égen.
Székelykő gyönyörű, hármas csúcsa alatt,
sziklák szűk völgyében kétszer kel fel a Nap!…
Hogyha arra jártok, látjátok a szépet,
megnyugszik a lelke, aki arra téved.
Gyönyörű a táj és nyugalom van, béke,
felejthető így, a háborúk emléke….
