LUCANUS –, SZENT LUKÁCS EVANGÉLISTA
KÜZDELMES ÉLETE

PRISCUS, A MEGBÉKÉLT SZÁZADOS

Hillel ben Hamram újra fiatalon és életerősen kelt fel betegágyából. Hallani sem akart arról, hogy a két orvostól végleg elváljon.
– Halott voltam, és te visszahoztál az életbe – jelentette ki harsányan Hillel, és magához ölelte Lucanust. Megállapodtak: Lucanus és Arieh folytatják munkájukat a kereskedelmi hajón, és Hillel követi őket a saját luxusvitorlásán, amíg Lucanus szerződése le nem jár. Akkor a két orvos átszáll a gazdag ifjú hajójára, és együtt fognak Izraelbe utazni.
Amikor a különböző kikötőkben hajójuk kellő hosszan időzött, esténként a közös vacsora után együtt maradtak lámpafénynél, és Hillel elbeszélését hallgatták, mindent, amit csak tudott és hallott a Názáreti Jézusról.
Lucanus egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a történeteket. Majd késő éjjel, amikor egyedül volt, leírta a hallottakat. A tanult emberek kristálytiszta alaposságával és kifejezőerejével írt, és egyben a görög tudósokra jellemző tárgyilagos, de szenvedélyes ékesszólással. Úgy érezte, mintha ő is szemtanúja lett volna az eseményeknek. Így kezdte el nagy evangéliumát, amelyet az egész világnak és az egész emberiségnek szánt. Mert ő azt is tudta, ami Hillel elől rejtve maradt, hogy Isten nemcsak a zsidókért, hanem az egész emberiségért öltött emberi testet.

Arra vágyódott, hogy láthassa a Messiás anyját, és az ő ajkáról hallhassa Fia születéstörténetét, gyermek-, ifjú- és férfikora eseményeit. Egész biztosan többet tudna mondani neki, mint bármelyik tanítvány. Miközben Lucanus erre az asszonyra gondolt, szenvedélyes vágy fogta el, hogy láthassa, és a hangját hallhassa; és máris szeretetet érzett iránta. Az Anya minden titkok forrását jelentette Lucanus számára.
– Ő a Megváltó Anyja, és nemde az édesanyák mindent tudnak a fiaikról?  Bizonyos, hogy minden idők legáldottabb asszonya – magyarázta Lucanus.
Lejegyezte Antonius, a római százados és beteg szolgája történetét is; megörökítette Rámusz históriáját, aki átélte, és elbeszélte neki a naimi ifjú feltámasztását, akit Jézus visszaadott anyjának. De evangéliuma első részét Lucanus még nyitva hagyta arra az időre, amikor majd Jézus Szülőanyjával találkozik.
Egy alkalommal megkérdezte Hillelt: Egy dolog nyugtalanít. Ha a követői annyira szerették Jézust, mégis miért hagyták kivégezni, és miért széledtek szét azok után, hogy annyi jót tett az emberekkel?
Talán összezavarodtak a lelkükben. A főpapok és Izrael vénjei – magyarázta Hillel – attól féltek, hogy egy népfelkelés esetén Róma megsemmisíti Izraelt. Akkoriban működött egy nagyon istenfélő, fiatal férfiakból álló szekta, az esszénusok, akik hónapokat töltöttek a Messiásért való imádkozással a sivatagban. Továbbá ott vannak a farizeusok; makacs, mogorva emberek, akik az erkölcsi törvények védelmezőinek kiáltották ki magukat; kereskedők, bankárok, jogászok, orvosok. A farizeusok megvetik a szegényeket, a tanulatlanokat, a földműveseket, a hajléktalanokat. És végül ott van még a csőcselék, az utcai aljanépség; egy izgága, értetlen, folyton csak követelő, hangoskodó, veszélyes tömeg, akiknek semmit sem jelent a hazájuk vagy az Istenük.
Nos tehát, amikor Jézus akkora feltűnést keltett tanításával, azzal, hogy szegénységük ellenére nem veti meg a népet, mint ahogyan a farizeusok teszik, sőt a Mindenható szemében ugyanolyan értékesek, mint a császár vagy egy király, akkor gerjedtek a farizeusok haragra ellene. De azon dühödtek fel igazán, amikor követői elkezdték Jézust Messiásként ünnepelni, és mi több, Jézus nem tagadta, hogy Ő a Messiás.
A papok közül sokan tagjai a farizeusok társaságának, akik mind komolyan megbotránkoztak Jézus tanításán. És ott van még Róma: feszült figyelemmel követi a hatalmával szembeni engedetlenségek legelső jeleit.
Nos, ha mindezeket a tényezőket figyelembe vesszük, már az is kész csoda, hogy hagyták Jézust életben maradni mindaddig, ahogyan azt az eseményekből már ismerjük!
Lucanus sokáig néma maradt; gondolkodott, és többször bólintott. Azután megkérdezte: – És mi történt azután, nem tudod? Hillel habozott. – Nem. De tanítványai állítják, hogy a harmadik napon feltámadt, amint azt nekik előre megmondta.
Lucanus mosolygott. – Fel is támadt – mondta. – Légy erős, drága barátom. Bizonnyal feltámadt! A szívem mélyén tudom.
Most már az öröm, a tiszta, ragyogó meggyőződés töltötte be Lucanus napjait. Mintha megfiatalodott volna. A sötétség és a bánat egy csapásra elhagyta. Amikor a barátaira vagy a betegeire mosolygott, szinte a nap ragyogott az arcán. Gyakran megérintette a keresztet, amelyet most már a nyakában hordott.
A három férfi Cezarea kikötőjében szállt partra, ahol egy kis csoport római katona figyelte kikötésüket. A tisztjük mosolyogva közelített, és örvendező hangon kiáltotta: – Hillel! – Üdvözöllek! – Majd közvetlenül Lucanushoz fordult. – Nem ismersz meg Lucanus? – Nem! – vágta rá hangosan. Majd váratlanul: – Ez lehetetlen! Plotius! – Ezt alig tudom elhinni! Plotius, drága barátom!  Annyi év után! – Majd nevetni kezdett, hogy palástolaja megindultságát.
No de induljunk a szállásra! – Javasolta Plotius.  – Már minden el van rendezve. Poncius Pilátus nagylelkűen rendelkezésetekre bocsátotta házát, mert néhány hetet Rómában tölt. Lucanus, az öcséd, Priscus is itt vendégeskedik Pilátus villájában odaát a domb túloldalán.
Priscus? Régóta nem hallottam róla! – lepődött meg Lucanus. – Tudod, az öcséd Pilátus barátja, és most látogatóba jött. – A tiszt kis szünetet tartott. – Az itteni levegő egészségesebb, mint Jeruzsálemben, és volt egy kis gond az egészségével.
Lucanust megriasztotta, hogy Plotius csak kerülgeti a forró kását, de ismerve barátja csökönyös természetét, tudta, hogy előre nem fog többet elárulni.
…– Öcséd gyomorrákban szenved; a kór már a májat is erősen megtámadta – közölte az egyik kezelőorvos Lucanussal az előtérben, mielőtt beléphetett a beteghez. – Minden emberileg elképzelhetőt megtettünk. Nincs értelme a mellébeszélésnek; ilyen körülmények között az öcséd nem maradhat életben.
– Még egy vagy két hónapig tud életben maradni, de mindenesetre nem sokáig – vette át a szót a másik kezelőorvos.
– Mintha letaglózták volna, úgy lépett be Lucanus a fényűzően berendezett hálóterembe, de abból semmit nem látott. Egyenesen az ágyhoz sietett, és felkiáltott: – Drága Priscusom! Végre itt vagyok!
– Lucanus! Itt vagy! Nagyon vártalak! – jött a betegtől egy halvány, gyengén rezgő hang.
– Igen, eljöttem. Vannak fájdalmaid?
A ráncos, múmiaszerű ujjak megfogták a testvér kezét. – Fájdalom – suttogta erőlködve –, a katona tudja mi a testi fájdalom, azt elviseli. De van még a lelki szenvedés…
Lucanus óvatosan vizsgálni kezdte a beteget, és utolsó reménye, a kezelőorvosok netán téves diagnózisa elszállt.
Anyámnak, feleségemnek és gyermekeimnek… mondd el nekik, hogy békésen haltam meg. Mondjuk egy balesetben, és gyorsan. Nem szabad megtudniuk… Ah – sóhajtott –, hiszen érted kedves bátyám. – Igen – válaszolt Lucanus –, értem. – Apásan megcirógatta Priscus arcát, mosolyogni igyekezett. – De még nem tartunk ott – fűzte hozzá nyugtató hangon, és egyben az orvosokra jellemző gépies modorban.
– De, már ott tartunk – ellenkezett halkan a beteg. – Már nem kívánok tovább élni – állapította meg. Ujjait Lucanus kezébe csúsztatta, mint egy kapaszkodó gyerek. – Beszélnem kell a bátyámmal, egyedül – kérte a jelenlévőktől. – Ameddig nem szabadulok meg terhemtől, nem tudok békében csatlakozni apámhoz, anyámhoz és a nővéremhez – magyarázta. – Kevés az időm.
Kérésére Lucanus megmagasította a párnákat, és megemelte öccsét. Elszörnyülködött ennek a katonatestnek a könnyűségén, amelyen már alig volt izom.  De egy biztató mosolyt kényszerített magára. Priscus kis ideig halkan zihált. Szemét lehunyta. – Muszáj beszélnem – kezdte. – Ne szakíts félbe kérlek, az aggódásoddal, hogy túlfárasztom magam! Most mindent el kell mondanom, ami a szívemen van. – Priscus megfogta Lucanus kezét, és halvány mosollyal belekezdett:
– Borzalmas élmény volt – mondta kis szünet után. Arcára hirtelen kísérteties kifejezés ült, mintha most élne át egy borzalmas kínhalált. Priscus azt a parancsot kapta, hogy a lázító rabbi és két halálraítélt köztörvényes bűnöző együttes kivégzését vezényelje le. Magában azon morgolódott, hogy miért pont az ő nyakába varrták ezt az undorító ügyletet.
Valami titokzatos, metsző fény áradt szét a földön, mintha a nap fehérizzásba váltana. Priscus a lova nyergéből iszonyodva utasította katonáit a jajveszékelő tömeg megfékezésére, és fentről figyelte a keresztút mozzanatait. Az óvintézkedések ellenére néhány kisebb csoport várakozott a dombtetőn: néhány szótlan asszony, néhány rosszul öltözött férfi és – bosszúságára – néhány farizeus. Ez utóbbiakhoz szólt: – Mi keresnivalótok van itt?
– Tanúként vagyunk itt, hogy amit látunk, később majd elmondjuk a népnek, és azzal vége az egész ügynek. – Priscus maga sem tudta miért, hangos szóval ellenkezett: – Nem, soha nem lesz vége! – és öklével a kardjára csapott. Akkor figyelmével az asszonyok felé fordult, de valójában csak egy törékeny, meghatározhatatlan korú asszonyt figyelt. Nemes tartása volt, ésa némán hordozott fájdalom annyira megindító képét mutatta, hogy Priscus belső kényszert érzett, hogy beszéljen vele. Leszállt lováról és odament az asszonyhoz.
– Ki vagy te? – Igyekezett keménységet mutatni a hangjával. – És kik ezek a többiek? – Mária vagyok – jött a szelíd válasz –, Jézus anyja, és ezek a barátaink. A két asszony mellette könnyezett, de Mária nem. Nagy tisztelettel vették körül. – Jézus anyja vagy? – mondta Priscus ügyetlenül, és magában Irisre és a vérszerinti anyjára gondolt, akit nem ismert. És akkor szomorúságot érzett minden anya iránt a világon.
Le akarta parancsolni a dombtetőről. Tétovázott. Mária nyugalommal nézett a szemébe, és szinte keresztülhatolt rajta. Az asszony megdöntötte fejét; esedező kék szemét rendületlenül a tisztre szegezte. Priscus egy bizonytalan kézmozdulatot tett. – Ez nem lesz szívderítő látvány asszonyoknak – mondta.
– De már hosszú ideje készültem erre – szólt az anya.
A tiszt pislogva meresztette rá a szemét. És akkor Mária egy parányit elmosolyodott. Anélkül, hogy tudta volna az okát, hogy miért, Priscus előtt ismét nevelőanyja együttérző mosolya jelent meg. Hogyan lehetséges az, hogy ez a szegény asszony sajnálatot érez iránta, a fia római hóhérja iránt? Szívesen beszélt volna még többet is vele; de az anya levette szemét róla, és a fia felé fordult, aki most ért fel a magaslat tetejére. Egy rezdülés futott át az arcán, mint egy hullám a fényes víztükrön; egyetlen lépést tett előre maga elé nyújtott, kitárt karokkal, az anyák ősi mozdulatával. Az asszonyok oldalról átkarolták, és visszatartották. Az örvénylő égbolt rózsaszín és bíborvörös színei átsuhantak az arcukon.
A beosztott tisztek csodálkozva nézték a lováról leszálló parancsnokukat, aki nem tartja méltóságán alulinak, hogy odamenjen, és egy szegény zsidó asszonnyal szóba álljon. Jól látták kényszeredett arckifejezését, a kétségbeesett szemét, határozatlanságát; csodálkozásuk mindezektől csak fokozódott, és szorongani kezdtek. – Százados! – fordult Priscushoz az egyik fiatal tiszt. – Ez az egész nem tetszik nekem! Valami szörnyűség folyik itt. – A farizeusok és az írástudók kicsit távolabb, külön álltak. Az előbbiek fagyos némasággal, az utóbbiak egymás közt gúnyolódva és vigyorogva.
…Amikor tökéletes sötétség állt be, és a föld szüntelen rázkódott, a farizeusok és az írástudók némán mozgó ajkakkal, egymásba kapaszkodva lefelé indultak a dombról. Priscus katonái félelemtől kábultan a földre borultak, és saját isteneikhez esedeztek segítségért és menekvésért. Akkor a parancsnok rápillantott az ott álló alakokra, Jézus barátaira, és tébolyító fejfájása közepette odalépett a középső kereszthez, megérintette a fát, majd zokogás fogta el.
…Nem tudni mennyi idő telt el. Lucanus közelebb hajolt öccséhez, és fogta a lüktető, hideg kezet. Megérintette Priscus homlokát, és az öccse felnézett. – Semmi többről nem tudok beszámolni – mondta kimerülten. – Azt suttogták az emberek, hogy a harmadik napon feltámadt a halálból, de ezeket a szóbeszédeket elfojtották, a tanítványait pedig száműzték a városból.
Az események utáni időben kezdtem nyugtalanul és egyre rosszabbul érezni magamat. Gyomorfájásom kezdődött, és tudtam, hogy az Isten a keresztre feszítésben való közreműködésem miatt el fog pusztítani.
– Nem! – kiáltotta Lucanus. – Hogyan büntethetne meg az Isten? Ősidőktől fogva megjövendölték, hogy a Messiás ilyen halált fog halni; minden ember és nem kizárólag csak a zsidók megváltásáért. Régóta tudom ezt. Mutatott a Megfeszített haragot irántad? Nem! Hiszen te magad beszéltél az imént együttérző és megértő pillantásáról, amivel rád nézett. Figyelj! Én mondom neked, hogy szeret téged!
A beteg szeme felcsillant. – Ez igaz? – tudakolta sürgetve. –  Igaz ez?
– Igen, ez így igaz. És az is, hogy feltámadt! Valóban feltámadt!
Priscus nyögdécselt, és a teljes kimerültségtől hirtelen elaludt. Úgy tűnt, hogy nem lélegzik. Megbékélt elégedettség kifejezése ült ki a halál előjeleit hordozó arcra. Lucanus felállt, összekulcsolta kezeit, és alig érthetően motyogta:
– Ó, Te, aki szereteteddel és végtelen irgalmasságoddal kivezettél engem a terméketlen pusztaságból és a kínzó hiábavalóságból! Ó, Te, aki felfoghatatlanul megértő vagy, aki az életemet csapásaiddal sújtottad azért, hogy engem a helyes útra terelj! Ó, Te, aki az emberi szenvedést a Tenmagad szenvedéséből ismered! Ó, lelkemben szentnek tisztellek, és könyörgök Hozzád: fogadd el életemet a Te szolgálatodra! Mindig szerettelek, még akkor is, amikor tudatlanságból vitatkoztam Veled. Légy irgalmas hozzám haszontalan, bűnös emberhez! Hallgasd meg szavamat, amely most hozzád kiált! Légy irgalmas szegény testvéremhez, akinek megadatott az a kegyelem, hogy emberi testben láthatott! Ismer és szeret Téged. Küldj neki megnyugvást; engedd, hogy enyhüljenek szenvedései! Ha meg kell halnia, küldj neki újabb kínok nélküli, békés halált! Itt fekszik a testvérem, aki szeret Téged. Légy kegyes hozzá, és vezesd őt el Magadhoz!
Priscus úgy aludt, mint egy kimerült gyermek. Lucanus lehajolt, megcsókolta, és gyengéd szavakat suttogott. Azután eloltotta a lámpát és kiment. Az étkezőhelyiségbe lépett, ahol a két kezelőorvos ült Arieh, Hillel és Plotius társaságában. Lucanus nem tudott róla, de arca úgy fénylett, mint a hold; és azok meglepődve bámultak rá. – Egészen idáig az öcsém beszámolóját hallgattam! – törte meg a csendet. – És meg kell, hogy mondjam nektek, Priscus felismerte Istent, és szemtanúja volt a megfeszítésének, és teljesen megbékélt! És Jézus, mint ahogy azt előre megjövendölték, kétségtelenül fel is támadt a halálból! Áldott legyen az Ő neve!
Megkövülten és holtsápadtan ült ott az egész társaság. Akkor az egyik kezelőorvos felállt, és Lucanus felé nyújtotta karját, majd megszólalt:
– Én tudtam. Kezdettől fogva tudtam! – Most Arieh és Hillel is felállt, és kitárt karokkal, mosolyogva Lucanushoz léptek, aki meglátta könnyeiket. De Plotius zavarban volt, és nem tudván mire vélni a dolgot, a homlokát ráncolta…

– Az előző rész ITT
– Taylor Coldwell könyvéről ITT olvashatnak

Honlapunkon időről időre részleteket adunk közre a műből, melyek alapján az érdeklődő átfogó képet nyerhet a regényről, amelyet természetesen teljes egészében is szeretettel ajánlunk  elolvasásra.  A Szent Lukács evangélista küzdelmes életéről és Evangéliuma keletkezéstörténetéről szóló regény kapható a Libri és a Líra könyvesboltok országos hálózatában és webáruházaiban. 

Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981. Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot