LUCANUS –, SZENT LUKÁCS EVANGÉLISTA
KÜZDELMES ÉLETE           

CSALÁDI KÖRBEN, RÓMÁBAN

Lucanus szakszerű orvosi beavatkozása megtörte a pestises halálesetek sorozatát a hajón. A még beteg evezősök is gyors – szinte csodaszámba menő – gyógyulást mutattak. Ekkor a kapitány lelkendezve állapította meg: nem is pestis volt a kór, a fiatal és kevésbé tapasztalt orvos talán melléfogott a diagnózisával.
Lucanus nem vitatkozott, némán tűrte ezt a megaláztatást, és még jobban magába fordult. Azonban hamarosan újabb kihívás érte. Egyik kikötőben levél várt rá. Keptától jött. Elolvasása után Lucanus fájdalmas kiáltást hallatott, majd az odasiető Kusa karjaiba vetette magát, és önfeledten zokogni kezdett. A levél Diodorus halálhírét hozta…

A közerkölcsök megjavításáért és Róma bemocskolt, hősi ragyogásának visszaállításáért végzett heves, és indulatos küzdelme a Szenátusban túlterhelte szívét és ez vezetett hirtelen halálához. Plotius centurio, a császár személyes testőrtisztje számolt be Keptának a katonai pompával megrendezett disztemetésről: a Birodalmi Zászlóval lefedett katafalk előtt maga Tiberius mondott gyászbeszédet.
A hajóút végén Lucanus nyomasztó lelkiállapotban érkezett meg családjához Rómába; Irishez a kétszeres özvegy édesanyjához, Priscushoz, akit születésekor ö lehelt vissza az életbe, Keptához és a még soha nem látott két kiskorú féltestvéréhez.
Lucanus eddig még nem látott római tavaszt. Egy éjszaka alatt a dombok alaposan kizöldültek. A bársonyos mezők smaragdzöldbe öltöztek. Minden bánata és folytonos lelki szorongása ellenére a természet színei rabul ejtették a fiatal orvost. Nem tudta megállni, hogy a kicsiny házi-ispotályban végzett vizsgálatai közben egy-egy pillanatra fel ne emelje a fejét, és az ablakon át gyönyörködjön a reménykeltő tavasz látványában. Néha még mosolyogni is tudott.
– A tavasz varázsának egyetlen ember sem tud ellenállni – magyarázta Kusának Keptá, amikor egy meghitt estén a Diodorus-ház nyitott oszlopcsarnokában ültek.
– De Lucanus mégis ellenáll – vélekedett Keptá szomorúan. – Nem tud másra gondolni, mint a váratlanul elhunyt nevelőapjára, akinek halálhíréről még a hajóúton levélben értesítettem. Nemrég a szememre vetette, hogy azon a szerencsétlen napon miért engedtem a tribunust bemenni a Szenátusba, hogy ott felszólaljon.
– Különben biztos vagy benne, hogy a hajón az valóban pestis volt? – váltott hirtelen témát Keptá.
– Egészen biztosan, nagyra becsült Keptá. Már annyiszor elismételtem neked a történteket, a tüneteket is.
– Igen, de még mindig csak bámulni tudom mindazt, amit az esetről tőled hallottam.  – Keptá egy darabig hallgatott, majd megtörte a csendet. – Van még itt valami más is Diodorus halálán kívül, ami emészti a fiút.
Kusa arckifejezése megélénkült. Most első alkalommal mesélt Keptának arról a titokzatos hölgyről a gyaloghintóban, aki kijött az alexandriai kikötőbe, hogy búcsút vegyen Lucanustól. – Láttam a hófehér karját, amikor Lucanus kezet csókolt neki.  
– Egy hölgy! Hölgyek nem járnak csőcseléktől és rabszolgáktól zsúfolt kikötőkbe búcsúzkodni – jegyezte meg Keptá –, kivéve, ha valakit szeretnek, és őket is szeretik. De ő visszautasította azt a hölgyet a megszállottság miatt. Mindamellett nem aggódom. Reménykedhetünk, hogy lesz még hozzá szerencséje! – töprengett a háziorvos.
Egy este Lucanus együtt ült anyjával a kertben és kistestvéreivel; még a szokásosnál is hallgatagabb volt. Nézte a lenyugvó naptól bearanyozott dombokat.
Lucanus szívében együtt volt jelen sajnálat és büszkeség az arca rózsás fényét már elvesztő anyja iránt. Néha meglepődött azon, hogy Irisz milyen elfogadó az apró gondokkal, az élet kényszerűségeivel szemben, és különösen most, szeretett férjének váratlan elvesztésekor. Szívesebben vette volna, ha anyja lázadna a sors ellen.
Az elmúlt hónapokban kerülte az intenzív közeledést családtagjai felé, mert attól félt, hogy túlzottan szívéhez nőnek. Minden, amit az ember szeret, a szépség mögött ott leselkedik a halál – vélekedett.
– Fiam, hát nem csodálatos, hogy a császár jóindulatában Róma főtisztiorvosának nevezett ki? – zökkentette ki Lucanust gondolataiból Irisz. Az ifjú ajka szólásra nyílt, de végül nem szólalt meg. Az ujján azt a pompás gyűrűt nézte, amit Diodorus neki csináltatott, de már nem tudott személyesen átadni. A tribunus anyagi értelemben sem felejtett el gondoskodni fogadott fiáról. Tekintélyes összeg haszonélvezetét hagyta rá.
Lucanus most a lehető leggyengédebben indította szavait: – Meg kell mondanom neked anyám, hogy nem tudom elfogadni Tiberius ajánlatát. Nem maradhatok itt. – Lucanus ellenkezésre és hitetlenkedő csodálkozásra számított. Irisz azonban várt.
– Mondd csak tovább fiam! – Ő tehát folytatta. Miután befejezte, Irisz olyan hosszan hallgatott, hogy a fiú kényszeredetten megszólalt: – Biztosan nem értesz meg engem.
– De igen – ellenkezett Irisz –, értelek. – Te pontosan olyan vagy, mint Diodorus, drága fiam, és ez boldoggá tesz. Ugyanolyan határozott és egyenes jellem vagy, ugyanolyan önfeláldozó kötelességtudattal – ritkaság a mai züllött világban.
– Azért imádkoztam, hogy nősülnél meg – mondta az anya –, és születnének unokák, akik örömöt szereznek nekem. Lucanus habozott, majd hirtelen beszélni kezdett: – Anyám, szeretek egy nőt, aki számomra olyan, mint egy újjászületett Rubria. Ő is jóságos és szelíden vidám, ugyanolyan tiszta személyiség, és nőies ereje van. Judit bas Eleazarnak hívják. De úgy ahogy Rubria eltűnt az életemből, vele is ez fog történni. – Kis szünet után folytatta: – Ma írtam a Császárnak, és köszönettel visszautasítottam az ajánlatát. Rómának nincs szüksége rám, mint már kifejtettem neked. A város tele van kórházakkal és kiváló orvosokkal. Sőt, egy igen jó kórház van a legelhagyatottabbaknak, a rabszolgáknak és bűnözőknek a Tiberis szigetén. De a Nagy Tenger mentén lévő városokban, falvakban alig van lehetőség a beteg és szegény emberek számára.
Irisz megértette, de mégis kicsit megdöbbent.
– Szabad akarok lenni, anyám. Minél több igénye van az embernek, annál kevesebb a szabadsága. A saját személyemet illetően, anyám én semmit sem kívánok magamnak.
– Irisz felállt, kék szeme nedvesen csillogott. Fia vállára tette a kezét. – Isten legyen veled mindig, drága Lucanusom! – mondta, és elindult.
A szelíd holdfényben Keptá egyedül találta Lucanust a fénylő mirtusz fák alatt. Leült arra a székre, amelyből nemrég Irisz kelt föl, és egykori tanítványát nézte.
– Elmondtad hát anyádnak – állapította meg.
– Elmondtam, és megért engem.
– Neked nagyon különös felfogásod van az életről – kezdte Keptá.
– Na és? – kérdezte Lucanus türelmetlenül. Én magam rendezem a saját életemet.
– Ezen csak csodálkozni tudok, de természetesen tiszteletben tartom nézetedet. Számos dologban tévedsz, és ezeket korrigálni kellene, máskülönben nem igazán fogod megtalálni a saját utadat. Számodra a természet valami rendezetlen dolog, amin az anarchia viharjai söpörnek végig, és amit egyedül az erőszak kormányoz, de lényegében egy értelmetlen létezés.
– Ez a Keptá – gondolta Lucanus – ugyanolyan fárasztó kezd lenni, mint Josef ben Gamliel.
– Többé már nem fogok erről vitatkozni veled – magyarázta Keptá. Várt, hogy az ott ülő dacos ifjú megszólaljon. De az hallgatott.
– Az emberek iránti nyugtalanságod személytelen, de együttérző. Attól félek, hogy titokban bosszúálló is. A világ tele van kedves és szeretetreméltó nőkkel. Meg kellene nősülnöd.
Lucanus elpirult, és dühösen fordult feléje. – Hogy jössz ahhoz, hogy éppen te beszélj erről? Te, aki sohasem nősültél meg!
Keptá furcsán nézett rá. – Nem csak édesapád és Diodorus voltak azok a férfiak, akik rajongtak anyádért. Gyerekkora óta ismerem Iriszt… Most biztosan vakmerőnek tartasz engem, az egykori rabszolgát.
– Az én szememben senki sem rabszolga – horkant fel Lucanus.
– De a valóságban minden ember rabszolga. Mégpedig a saját akaratából – replikázott Keptá. Egyedül Isten képes őket felszabadítani. Ő, aki nekik a születésükkor szabadságot ajándékozott, de azok lemondtak róla, és minduntalan le fognak mondani róla. – Ezzel felállt, majd minden további nélkül otthagyta.
Az égen sziporkázó hullócsillagok ereszkedtek alá. Lucanus hirtelen arra a Nagy Csillagra gondolt, amit gyerekkorában látott. Visszaemlékezett érzelmeire, amit a jelenség belőle ott kiváltott: mély lelki meghatódottság, szenvedélyes és kimondhatatlan bizalom és belső öröm.
Most azonban hirtelen mély elhagyatottság és fájdalom hatalmasodott el rajta; és ekkor a tenyerébe rejtette arcát.

– Az előző rész ITT
– Taylor Coldwell könyvéről ITT olvashatnak

Honlapunkon időről időre részleteket adunk közre a műből: a 12 rész alapján az érdeklődő átfogó képet nyerhet a regényről, amelyet természetesen teljes egészében is szeretettel ajánlunk  elolvasásra.  A Szent Lukács evangélista küzdelmes életéről és Evangéliuma keletkezéstörténetéről szóló regény kapható a Libri és a Líra könyvesboltok országos hálózatában és webáruházaiban. 

Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981. Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot