Isten nyugosztalja SZARVAS PÉTER atyát, az Új Misszió folyóirat egyházi lektorát, aki 2024. december 18.-án tért meg a Teremtőhöz. A lap szerkesztőjeként köszönöm papságát, emberségét, barátságosságát, észrevételeit, hogy nem csak egyházi pontatlanságokra hívta fel figyelmünket, de nagy alázattal az utolsó elválasztási hibát is jelölte… S köszönöm Péter atya, hogy a javítgatások után nagy sztorizgatások is belefértek a nekünk szánt idődbe, s még Dorka lánykánk színészi pályafutását is figyelemmel kísérted.
Nyugodj békében, s kérlek, foglald el helyed Égi szerkesztőbizottságunkban. (D. K.)

,,Ha egyetlen szóban szeretnénk sűríteni mindazt, amit Péter atyában megtapasztaltunk, talán a legsokatmondóbb összefoglalás az, hogy Atya –, PÉTER ATYA. Már kispap korában is ezzel a megszólítással fordultak hozzá kispaptársai, érzékelve megfontoltságát, higgadtságát, odafigyelését, gondoskodását. S ez az Atyaság végig kísérte egész papi életét, így lehetett a kegyelem termékenységének az eszköze…”  – mondta Tóth István főesperes Szarvas Péter atya temetésén, az edelényi templomban.

Szarvas Péter atya gyászmiséjét Ternyák Csaba egri érsek mutatta be az edelényi templomban, több mint 70 paptestvérrel együtt, majd a szentmisét követően az edelényi katolikus temetőben a sírbatétellel zárult a szertartás. A szentmisén Tóth István főesperes, martinkertvárosi plébános búcsúzott egykori évfolyamtársától. A szentmise végén a szerencsi katolikus egyházközség káplánja, Balázs atya és világi elnöke Szomráki Róbert, valamint a katolikus intézmények nevében Gaszperné Tilman Edina igazgató fogalmazta meg búcsúzó szavait. A miskolci Szent Anna közösség, a Házas Hétvége Mozgalom, és az edelényi közösség is őszinte szavakkal adott hálát néhai lelkipásztorukért. A zsúfolásig telt templom egy nagy közösséggé vált az imádságban, Péter aty ,,útra bocsátásában.”.
Az alábbiakban Tóth István atya szentbeszéde:
Kitüntetett helyet foglalnak el itt a ravatal mellett a káli, jászárokszállási, Eger-Fájdalmasanya, Mezőkövesd-Jézus Szíve, Eger-Belvárosi Főplébánia Egyházközségek hívei, akik között Péter Atya mint fiatal káplán teljesített lelkipásztori szolgálatot, s tiszteletük és szeretetük jeleként itt foglalnak helyet a kiskörei, szendrői, Miskolc-Szent Anna és a szerencsi plébánia hívei, akiknek plébánosként igyekezett jelenvalóvá tenni Jézust a Jó pásztort.
Egy színházi darabban, a fiatal lány megkérdezi búcsúzni készülő társától: „Hajnalban miért könnyebb elmenni, mint most? Mert, hajnalban itt lesz az ideje! – válaszolja a másik, majd hozzáfűzi: S ha itt van az ideje, akkor mindig, minden sokkal könnyebb!”
Ha van az itt az ideje, akkor mindig, minden sokkal könnyebb!
Azért olyan mérhetetlenül nehéz most a búcsúzás, azért telepszik oly nyomasztóan ránk a gyász, azért tesz némává ez a veszteség Főtisztelendő Szarvas Péter c. apát, érdemes esperes, főszentszéki bíró, szerencsi plébános halálával, aki életének 62., áldozópapságának 36. évében, december 18-án a miskolci kórházban szentségekkel megerősítve elhunyt, mert még – emberileg – nem jött el az ideje, hogy itt kelljen hagynia azt az életutat, amelyről mindnyájan sok-sok kedves emléket őrzünk, akik ma eljöttünk, hogy búcsút vegyünk tőle. (…)
Amikor Jézus imádkozni tanítja apostolait, akkor ne arra gondoljunk, hogy memoriter, az imádság szövegét tanította nekik, hanem egy új szemléletet, egy új látásmódot, azt, hogy Isten, a világ teremtő Ura, a mi mennyei Atyánk. Úgy szólíthatjuk az Istent, azzal a bizalommal fordulhatunk Hozzá, ahogyan egy kis zsidó gyermek odaszalad édesapjához.
Ezt az Atya-képet törekedett megtapasztalhatóvá tenni, amikor gyermekeket -fiatalokat tanított a krisztusi igazságra, amikor cserkész csapatot vezetett, a Kolping Család célkitűzéseit vállalta magára ill. a Házas Hétvége Mozgalomban tevékenykedett. De ez az Atyaság volt megtapasztalható, amikor a rábízott egyházi épületeket újította fel, vagy zarándoklatokat szervezett a híveknek.
De tudta jól, hogy az Atyai-termékenység igazi forrását a szentségek jelentik, s ezek kiszolgáltatása készít elő bennünket a legfontosabbra, az Isten Igéjének a befogadására.
K.T. Ha csak felületesen értelmezzük Jézus „Talentumokról szóló” példabeszédét, akkor a talentumok nem mások, mint képességek. Aki kamatoztatja a talentumait az tehetséges ember, aki nem kamatoztatja az tehetségtelen…! Ilyen szempontból, vajon Jézusnak milyen talentumai voltak? Semmi nyomát nem találjuk az evangéliumokban! Az igazi talentum „Benne maradni az Istenben” – Gazdagodni az Isten Országában!
„Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok… maradjatok szeretetemben…, akkor bőséges termést hoztok” – ez az igazi talentumokkal való sáfárkodás.
Ilyen módon is jól gazdálkodott Péter Atya a rábízott talentumokkal, zenei tehetsége, amely harmóniákba burkolta az Istenben való gazdagodást, elmélkedésre ösztönző írásai, versei vagy történetesen a teremtett világ szépségét megörökítő fotói mind-mind az Isten Országában való gyarapodásra ösztönözték az embereket. Bizonyára már ő is hallhatta az üdvösségre hívó szózatot: „jól van, te hűséges szolga…, sokat bízok rád, menj be Urad örömébe.!”
Márai Sándor írónk, miután tehetetlen szemlélője volt szeretett felesége – Lola –  hosszú szenvedésének, annak halála után azt írja naplójában: „az élet igazi vizsgája nem a halál, hanem a meghalás!” Majd hozzáteszi: „A halál misztérium és valóság egyszerre. A misztérium előtt szótlanul kell állni, vagy inkább térdepelni. A valóságot el kell fogadni.”
K. T. A legmélyebb betekintést Szent Pál apostoliságába a Korintusiakhoz írt második levél adja. Szent Pál Krisztus követének és képviselőjének tartja magát, s ennek következtében természetesnek tartja, hogy Mesteréről nemcsak tanúságot tesz, hanem annak sorsában is osztozik. Meg van győződve arról, hogy Krisztust csak az a személy tudja hitelesen képviselni, aki szenvedésében is sorsközösséget vállal vele. Olyan küldetést teljesít, melyet nem a siker hitelesít, de a kudarc sem kérdőjelezhet meg. Már a levél első soraiban leszögezi: „amilyen bőven részesedünk Krisztus szenvedéseiben, olyan bőven árad ránk Krisztus által a vigasztalás is.” Majd beszél az apostoli szolgálatról, de rögtön hozzá is teszi: „Ezt a kincset cserépedényben őrizzük”.
A levél utolsó fejezeteiben Szent Pál vitázik ellenfeleivel, akik Krisztus igazi „apostolainak” tekintették magukat. Ezekkel szemben Pál is szükségét érzi, hogy dicsekedjék, mégpedig azzal, amit apostoli mivolta legfőbb ismérvének tekint: megpróbáltatásaival, szenvedéseivel: 
„Sokszor forogtam halálos veszedelemben. ²⁴Zsidóktól ötször kaptam negyven botütést egy híján, ²⁵háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain.”
Majd Pál egy egészen sajátos elragadtatására hivatkozik, ahol „elragadtatott a harmadik égig”.
„De hogy a kinyilatkoztatások nagyszerűsége önhitté ne tegyen, tövist (nyársat) kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy szüntelen zaklasson s el ne bízzam magamat.
⁸Háromszor kértem ezért az Urat, hogy szűnjék meg, de azt felelte: ⁹„Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg teljesen.” (2Kor 12,7-10)
Biblikusok szerint a legelfogadhatóbb magyarázat az, amely a Szent Pál testébe kapott „tövist” – „nyársat” egy rendszeresen visszatérő betegséggel azonosítja! Szinte ezt láttuk Péter Atya életében a közel négy évtizeden keresztül hordozott tövissel-nyárssal a testében! Hányszor kérhette az Urat, hogy vegye el tőle. De újra és újra hallhatta Krisztus bátorítását: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg teljesen.”
Saját életén mutatta meg, hogyan kell krisztusi lelkülettel a betegség keresztjét hordozni! Péter atya nemcsak letérdepelt a kereszt előtt, hanem hordozta is azt. „Ráfeküdt a keresztjére!” Krisztus sem csodatetteivel, hanem szenvedésével dicsőítette meg az Atyát!
Milyen jó ez nekünk. Hiszen csodát tenni egyikünk sem tud, de Krisztus lelkületével mindnyájan képesek lehetünk a kereszthordozásra.
„Te jól tudod,
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem…”
A kereszt felé menetelő Jézus a mai evangéliumban az Ő hiteles követésére vállalkozó ember örök igazságát fogalmazza meg: „Ha a búzaszem nem esik a földbe és el nem hal, egyedül marad, de ha elhal, sok termét hoz”! aki szereti életét, elveszíti azt, aki viszont gyűlöli életét e világon, megmenti azt az örök életre!” (Jn 12).
A búzaszem tökéletesen boldog a csűrben, víz nem csorog rá, süti a nap. De ez mégis csak csűri boldogság. A búzaszem kiér a frissen felszántott földre, s beszórják a nyirkos talajba, egészen átjárja a nedvesség. És a búzaszem, amely elrohad, látszólag megsemmisül, most alakul át, most válik azzá, amivé lennie kell. Épp itt lép színre a valódi Isten, aki átformálja a búzaszemet, a kalász állapotába viszi. Ez az átalakulás csak a halál – életünk odaadása – révén lehetséges.
„A bűnt se féld: a pázsit
Gyomot is hajt, ha ázik.
Ravasz művész az Isten:
A rossz is jót csírázik.” (Sík Sándor)
„A vésőre mért ütések fájnak nekünk, de tökéletessé tesznek minket!”
Sokszor köszöntjük egymást: Isten éltessen! Miért ne köszönthetnénk most is örök életbe vetett hitünkkel! Kedves Péter atya Isten éltessen Téged el nem múló élettel, húsvéti országában!
Viszontlátásra ott, ahová mindnyájan törekszünk, az örök hazában.
Mi mással búcsúzhatnánk egy „frankás” diáktól, mint Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának néhány sorával:
„Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért, akitől élő ember el nem futhat. Kik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak, – de boldogok, kik magukat megadják Te szent akaratodnak: a második halál nem fog fájni azoknak!” Ámen.