A magyar lótenyésztés büszkesége a lipicai: főleg azért, mert nemzetünknek nagy szerepe volt a fajta kialakításában, de azért is, mert ezekkel a lovakkal fogathajtásban az élmezőnyben vagyunk.
A lipicai lótenyésztés hagyománya a szellemi kulturális örökség részeként felkerült az UNESCO listájára 2022 novemberben. A témát az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai közül nyolc ország – köztük hazánk – közösen terjesztette elő. Az értékelő testület példaértékűnek tartotta a jelölését, amely a benyújtó államok szoros összefogásáról tanúskodik, összhangban a nemzetközi együttműködés elveivel.
,,Jóllehet a tenyésztői munkát elkezdő ménes a Karszt-hegységben volt, majdnem az egész tenyészterületet a Kárpát-medence, az egykori Magyarország adta: a felvidéki, az erdélyi hegyek, a Bükk a Mátra tájai. A termőtalajban rendkívül szegény Lipicát a virágzó mezőgazdasági kultúrájú Dunántúl látta el zabbal és szénával…” – olvashatjuk a szakirodalomban. De nem csak élelemmel segítettek a magyarok, hanem többször előfordult, hogy törzsmént küldött a mezőhegyesi ménes Lipicára. Ráadásul a nyolc vérvonalból kettő is magyar: az Incitato és a Tulipán. Korábban pedig többször is hazánk látta vendégül a franciák elől menekülni kényszerülő ménest…
Lovakkal a hársfa körül…
A hársfát (lipovec vagy lipizza) a szlávok az élet fájának tartják. Lipica település – illetve a lovak is – a falu közepén álló hársfáról kapták a nevüket. A lipicai története 1580-ban kezdődött, amikor I. Ferdinánd német-római császár magyar és cseh király fia, II. Károly főherceg az 1572-ben alakult bécsi spanyol lovasiskola számára egy tenyésztő telepet alapított – a császársághoz tartozó Trieszt közelében, a Karszt-fennsíkon fekvő Lipiken a mai szlovéniai Lipicán.
–, s öröm, ha feliratkozik hírlevelünkre.