KÉZEN FOGVA ISTEN ORSZÁGA FELÉ – 4.

(Zarándok)út, ami visz…

– Legyen közös családi nyaralás! – erre biztattunk az előző részben. A keresztény családok esetében lehetőség szerint férjen bele a nyárba egy néhány napos zarándoklat is?

– Mindenképpen. A zarándoklat azt jelenti, hogy elmegyek az otthoni megszokott környezetemből, ,,bezárom a lakásba” a nehézségeket, a napi politikát, a családi gondokat, és elindulok a régiből egy új felé. Megérkezve pedig felfedezem, hogy ez a ,,másik világ”: én és az Isten. Mindenki megtalálhatja a maga és családja számára a megfelelő zarándoklatot, amelynek végére valahogy közelebb kerül Istenhez… A zarándokra sokszor furcsán néznek az emberek, mosolyognak a háta mögött. De ő ezzel nem foglalkozik, hiszen ,,hallja” Isten szavát: ,,…ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak, ha engem megvetnek, titeket is meg fognak vetni.” Csak megy, hogy újból önmagára – vagy a családjára – találjon.

Kisebb-nagyobb gyerekekkel nyugodtan el lehet indulni, s hinni kell abban, hogy az út megváltoztathatja, átformálhatja, tökéletesebbé teheti életünket. És segíthet, hogy újból jó legyen a kapcsolatunk Istennel, s családunkkal együtt megélve a hitet tudjunk hangot adni annak az örömnek, hogy szeretjük Őt…

– Úgy tudom, ön is szervez zarándoklatot…

– Éveken át segítettem szervezni az ifjúsági gyalogos zarándoklatot Máriapócsra. Megyünk, imádkozunk, énekelünk, jókedvűek vagyunk. S mire az ember 4-5 nap után elér Máriapócsra, letisztulnak a gondolatai. Rájön, hogy az út, amelyen elindult, valahová vezet, és segít megérteni, hogy Isten milyen utat szánt nekem. Ha nem is lesz vasárnapról hétfőre gyökeres változás, de valami elindul bennem. Amit nem én indítottam el, én csak rátettem a lábam erre az útra, és vitt… Jöttek mellém társak, akik beszélgettek velem, kiöntötték a lelküket, másnak én tárulkoztam föl, volt, hogy útközben egy pap véletlenül lemaradt és úgy alakult, hogy elvégeztem a szentgyónást, volt, mikor egy gitáros ének fogott meg vagy az emberek szeretete. És Máriapócson odaállok a Szűzanya képe elé, sírással küszködve átgondolom, mi az, ami ide vezetett, és miben változhat meg az életem. A zarándoklat ebben áll: kilépek önmagamból, odalépek valaki elé, aki képes engem átformálni, jobb emberré… Az egyik lelkiatyám mondta, minden reggel úgy imádkozzak: ,,Uram, ma jobb ember szeretnék lenni, mint tegnap voltam.” Ha ezzel az imádsággal, ezzel a lelkülettel részt veszek egy zarándoklaton, akkor megéri a fáradtságot, az időt, a bekötött lábakat, esőt és szélvihart, mindenfélét, amin keresztül eljutok a célomig, nem feladva, hanem derekasan, becsületesen végigjárva az utat.

– Ennyi ,,gyaloglás” után most szálljunk buszra! Ugyanez a lényege, értéke egy buszos zarándoklatnak is?

– Az idősebbek meg a távolabbi kegyhelyek miatt találták ki a buszos zarándoklatot. A lényeg ugyanaz. Kilépek az otthonomból, elhagyom a városomat vagy országomat, mert tudom, hogy valahol valami vár rám. Ha ennek a várakozásnak az élményével az ember elindul Lourdes-ba, Fatimába, Czestochowába, hogy ott igazából megérintse a hely áhítata, légköre, akkor ugyanúgy elérte a célját, és ugyanolyan gazdagon, megújult emberként térhet vissza, mint a gyalogos zarándok… Gyermekkoromban minden évben mentünk Máriapócsra, édesanyám szervezte az utakat. Mindig féltem, hogy elalszom, de ez sosem történt meg, mivel az utat végigénekeltük Máriapócsig, így engem legelőször a pócsi énekek szépsége fogott meg. Illetve az, hogy ha ennyi ember elzarándokol egy képhez – aminek a jelentőségét akkor még nem ismertem –, biztos, hogy ott az Isten… Mikor órákig sorakoztunk a kegyképhez, s ott nem történt más, csak megpusziltuk, mindig panaszkodtam édesanyámnak, hogy ennyiért várakoztunk ilyen sokat? Azt hittem, ott lesz majd valami ,,akció”, valamit kapok. Igazából persze kaptam is, csak még nem tudtam. Sokszor a zarándok is úgy érezheti, hogy nem kapott semmit, de később kiderül: mégis kapott… Szintén gyerekkori élmény, hogy amikor búcsúztunk el a kegyképtől, énekelve, hogy Isten hozzád Anyánk, már mi elindultunk, mindig azt vettem, észre, hogy anyukám sír. ,,Fiam, nem tudom, jövőre eljövünk-e” – magyarázta ilyenkor. Hál Istennek mindig volt ,,jövőre”, s mindig el tudtunk menni, de a könnyek ugyanúgy megmaradtak…

– Nem jellemző a mai világ sznobizmusára, hogy vannak, akik Pócsot, Szentkutat nem ismerik, de megjárták a nagy, külföldi kegyhelyeket?

– Igen, én is úgy gondolom, hogy míg egy francia vagy egy portugál tudja, hol van Lourdes vagy Fatima, addig a magyarok sokszor nem tudják, hol van Máriapócs, vagy nem hallottak a győri könnyező kegyképről. S ha el is mennek, nem nagyon tudják hová tenni az élményt, a látottakat, mert a szemükkel látnak, és nem a szívükkel. Őket nevezem ,,műkedvelő zarándokoknak”. Nem emlékeket, csak emléktárgyakat hoznak magukkal. Van nekik Lourdes-ból szenteltvíz, Fatimából világítós rózsafüzér, kicsi szobor meg mindenféle, s kipipálva a térképen egy újabb hely. Szerintem az ilyen ,,zarándok” ezt kirándulásnak tekinti, nem belső vállalkozásnak. Nem több, mint ha elmenne egy szervezett utazási irodával Görögországba, és ott az egyik programként megnéznének egy templomot. De egyébként semmiféle változáson nem megy keresztül. Én úgy vélem, ha valaki elindul egy ilyen útra, akkor az elsősorban önmagáért induljon el…

– Menjen persze nyugodtan Fatimába, nem erről akarjuk lebeszélni az olvasót!…

– Menjen, csak érezze át annak a felelősségét, hogy ha már valami indulásra késztette, akkor lélekben is ott kell lenni. Nem elég csak a történelmet felidézni, át kell élni a szentmisét, litániát, szentségimádást. Mert a zarándoklat nem abból áll, hogy elmegyek, ott vagyok, nézek, aztán hazajövök, hanem elmegyek, meggyónok, szentáldozáson veszek részt, s bekapcsolódok az imádságba. Ez a zarándoklat lényege. Az nem lehet, hogy nem csinálok semmi mást, csak jól bevásárolok, és itthon mesélem, hogy ott voltam…Az ilyen zarándokot nehezen fogja megérinteni bármi.

– Az nem is zarándok…

– …és nem zarándoklat. Az igazi zarándok a szentségeket is magához veszi, úgy gondolja, azon a helyen a szentgyónása, áldozása valahogy lélekben jobban közelebb emelheti Istenhez. Azok, akiket az Isten ,,meghív” egy zarándoklatra, kapnak tőle valamit. Aki meg csak úgy elmegy egy kegyhelyre kirándulni, ne várjon Tőle semmit, mert az áldása nem így érkezik.

Dobos Klára

Előző rész: http://ujmisszio.hu/kezen-fogva-isten-orszaga-fele-3/