Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének
elmúlt százhárom évéből

Aki lelkiekben „előszedte” és megtartotta magát:
Veress László esperes, plébános

Ft. Veress László esperes, plébános 1926. május 14-én született Csatószegen, székely gazdálkodó családban. 1947-ben érettségizett a csíkszeredai Segítő Mária Gimnáziumban, 1947. szeptember 9-től pedig a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola növendéke volt 1951-ig. 1951. június 30-án, mint a hatalom szemében megbízhatatlan elemet, munkaszolgálatra vitték őt is a Brassó megyei Ótohánba. 1953. december 31-én szabadult. 1954. január 1-jétől tisztviselőként dolgozott Ótohánban az 5-ös számú építkezési tröszt 203. számú vállalatánál. 1955. január 3-án beadta felmondását (az alábbiakban megtudjuk, hogy miért) és hazatért szülőfalujába. A csatószegi egyháztanács kántornak választotta. Ezt a szolgálatot 1955. március 25-ig látta el, ekkor a börtönből röviddel azelőtt kiszabadult Márton Áron püspök visszahívta a gyulafehérvári teológiára. Itt végezte el 1955 nyarán a teológia ötödik évfolyamát, a hatodévet 1955–1956-ban fejezte be. 1956. június 29-én szentelte pappá Márton Áron püspök a gyulafehérvári székesegyházban.

Első szolgálati helyét mint segédlelkész 1956. július 6-án foglalta el Ditróban, majd 1957. július 27-től Márton Áron püspök kinevezte a kolozsvári Szent Mihály-plébánia káplánjának, itt szolgált 1977. augusztus 12-ig. Közben be akarták vinni a gyulafehérvári püspökségre irodaigazgatónak, de az állam ezt nem hagyta jóvá. 1977. augusztus 12-től kisbácsi plébános lett; innen vonult nyugállományba 1999. július 12-én. Nyugdíjas éveinek nagy részét Kolozsváron töltötte, életének utolsó időszakában pedig a székelyudvarhelyi Pastor Bonus Papi Otthon lakója volt. 2017. március 3-án, életének 91., papságának 61. évében távozott a Mennyei Hazába. Az ő életét is meg-megrángatták az elmúlt százhárom év történelmi viharai, és ezekről nem más mesél most, mint ő maga. Élőszóban elhangzott szavait 2010-ben rögzítettük Kolozsváron és közre is adtuk a Jakab Antal Keresztény Kör 2010-es évkönyvében. Most ezt idézzük. Az általa elmondottak tökéletesen kiegészítik Bodó Péter atya szavait (lásd sorozatunk előző, 63. részét). Hallgassuk, illetve olvassuk tehát Veress László atya visszaemlékezését a XX. század második felének éveire-évtizedeire.

A gyulafehérvári teológia két évig tartó illegális működésének leleplezése után csak lelkigyakorlatra mehettünk be az intézménybe. 1951. március 6-án nem volt, aki megtartsa a lelkigyakorlatot, mert már a legtöbb pap börtönben volt, a ferencesek pedig táborokban. Gajdátsy Béla rektor – akitől kicsit féltünk, bár nagyon tiszteltük, „nagy koponya” volt és abszolút jellem; annyira tudott latinul, hogy a pápai körleveleket latin nyelvhelyesség szempontból mindig megbírálta – tartott akkor nekünk lelkigyakorlatot. Elmondta, hogy mi a terv: ahogy a görögkatolikusokat 1948-ban felszámolták, ez a sors vár a latin egyházakra is, csak ezt úgy akarják végrehajtani, hogy a nép erről ne szerezzen tudomást. Egy Rómától független, attól elszakadó, de rítusában változatlan latin egyházat szándékoznak létrehozni. Gajdátsy akkor azt mondta nekünk: „Önök nemsokára ellenségként fognak szemben állni egymással. Vigyázzanak, nehogy megsértsék a szeretetet, mert ez a törekvés. Nehéz idők jönnek, készüljenek fel rá. Egy dolgot jegyezzenek meg: Istennek szolgálni uralom, ez az egyetlen szolgaság, amelyben nem lehetséges a szolgalelkűség. Isten az ő szolgáit felemeli maga mellé, felmagasztosítja, egyedül ez jelent dicsőséget, egyetlen cél, amiért érdemes élni: Istennek, Isten ügyének szolgálni. Ezt jegyezzék meg! S akkor minden sikerülni fog. Nem számít semmi egyéb, csak a hűség Isten iránt: Istennel szeretet, a szolgálat szeretete.”
A negyedik napon vártuk a szentmise befejező elmélkedését, de a rektor nem jött. Imádkoztunk, majd lementünk az ebédlőbe reggelizni. Nemsokára megjelent sápadtan Jakab Antal prefektus, vicerektor és azt mondta: „Tisztelendő urak, a rektor urat az éjszaka letartóztatták. Hallottam a szomszédszobában a beszédet, azt hittem, talán mentő jött, hiszen beteg a rektor, fölkeltem, bementem hozzá, de egyenruhások voltak nála, a rektor pedig megbilincselve… Az egyenruhások »Ieşi afarǎ!« (»Menj ki!«) kiáltással kiküldtek a szobából” – mondta Jakab Antal, majd beszédét így folytatta: „Megvetem azt a rendszert, amelyik ilyen embereket, mint Márton Áron, Boga Alajos, Sándor Imre – őt is azon az éjszakán tartóztatták le – és Gajdátsy Béla, börtönbe zár. Tisztelendő urak, én itt megígérem, hogy ezzel a rendszerrel soha semmilyen kompromisszumot nem fogok kötni. Az életem árán sem árulom el az egyházat! Ezt megígérem!” – mondta, és elment.
Akkoriban már nemigen lehetett tudni, hogy ki dolgozik össze a szekuritátéval, senki senkiben nem bízott. Ha valakinek valamilyen egyházi megbízást adtak, előbb megeskettették a Szent Keresztre, hogy senkinek nem mondja el, csak annak és annyit, amennyivel megbízták. Ilyen körülmények között Jakab Antal vicerektor egy adott pillanatban azt mondta nekem: „Megkérem valamire. Nem esketem meg, én magában teljes mértékben bízom. Menjen el Márton Mózeshez Csíkszentdomokosra, és mondja meg neki, hogy fáradjon fel Gyulafehérvárra.” El is mentem, persze a szekus egész úton ott ült velem szemben a vonaton. Tövisen átszálltam egy másik vonat sötét kocsijába, s amikor a villanyt felkapcsolták, a szekus ott is előttem ült. Szentdomokoson valamiért kiment, én pedig leugrottam a száguldó vonatról. A plébánián aludtam, másnap jöttem vissza, s hát Madarason megint jön be a szekusom. Körülnézett, látszott, hogy elveszített és most keres. Két lányka volt ott, gyorsan magam elé vettem őket, s a szekus nem vett észre, továbbállt. De azért leszálltam Madéfalván.
Márton püspök titkos ordináriusi megbízottja Boga Alajos és Sándor Imre volt. Sándor Imre Gajdátsy Bélát és Jakab Antalt, Jakab Antal Márton Mózest és Kovács Bélát bízta meg. Utána én már elkerültem munkaszolgálatra. Ott hallottuk később, hogy Jakab Antalt is letartóztatták…
*
Két Jakab Antal-kép van: egy fogság előtti és egy börtönévek utáni. A kettő lényegben nem különbözik, mert a „megalkuvás nélkül” azelőtt is érvényes volt rá és azután is.
A fogsága előtt mi Jakab Antal példájából, az ő tanításából éltünk, ahogyan az évek alatt mint történelemtanár megtanított Róma szeretetére, a Péter utódjai iránti nagy-nagy tiszteletre. Állítom és hiszem, hogy ahhoz, hogy ebben a terjedelmes nagy egyházmegyében a lakosság nagy része olyan sok éven át, amíg folyt az ordináriusi joghatósági vita, ellenálljon, az ő személyes példája, tanítása, tartása adott erőt. Állítom, hogy Jakab Antal személyes érdeme, hogy az egyházmegye több mint kilencven százalékban megmaradt. Ha nincs Jakab Antal, az ő példája, az ő és az egyház tiszta tanítása, amiért (mint tanár is) élt-halt, ez az eredmény elmaradt volna. Azt a római szellemet oltotta belénk, ami benne élt, s amit mi annyira csodáltunk. Valaki meg is jegyezte utólag, hogy talán másképp viselkedett volna, ha nem tanult volna éveken át Rómában, s nem érintette volna meg olyan mélyen Rómának az a varázsa, amit az édesapjának küldött leveleiben is leírt.
Jakab Antal egyháztörténelmi szempontból éppen úgy meghatározó személy, mint Márton Áron.
A munkatáborban sokszor láttam álmomban, különböző élethelyzetekben. Legtöbbször beszélgettünk. Egyszer borotválkozott álmomban… Amikor kikerült a börtönből, felkeresett Kolozsváron, és elmondta, hogy ő sem tudta, mi történt az egyházmegyében. Ahogy Márton Áron sem tudta a börtönévei alatt, hogy az egyházmegye megoszlott…
*
Márton Áron püspök börtönévei alatt egy építkezési vállalatnál dolgoztam, de felmondtam 1955. január 3-án, mert nagyon jól kezdett menni a dolgom. Harmadik legmagasabb fizetésem volt a 203-as trösztnél, mindenki becsült, egyedül engem szólítottak domnulnak (úrnak), sohase tovarǎşnek (elvtársnak). Gondoltam, túl nagy ez a jóllét, jobb, ha menekülök innen. A menekülésre természetesen ennél fontosabb okom is volt, amit őszintén el is mondtam a feletteseimnek és a munkatársaimnak: haza kell mennem – érveltem –, mert napi áldozó vagyok, a teológiáról jöttem, szentmise nélkül nem tudom elképzelni az életemet. Amíg az egyház létezik, amíg van és amíg lesz szentmise, én ott akarok lenni. Imádkozni akarok s itt nincs rá mód. Felmondtam 1955. január 3-án és 6-án Márton püspök kijött a börtönből! Ez akkora elégtétel volt számomra! Hogy nem 7-én adtam be a felmondásomat, hanem 3-án! Kérdezték, hogy miért ugrok fejest a mélységbe, soha többé nem kapok ilyen állást, miért teszem ezt. Az igazgató nem akarta aláírni a felmondásomat. Úgy volt, hogy ő is elmegy, azt mondta, akkor írja alá, amikor ő is elmegy. Felajánlották, hogy végezzem el levelező tagozaton az egyetemet és nagy álláshoz jutok az 5-ös trösztnél. De otthagytam, otthon pedig lelkiekben úgy előszedtem magam, hogy amikor 1955. március 25-én Márton püspök visszahívott Gyulafehérvárra, a többiek csodálkoztak, hogy nem látják rajtam sem stílusban, sem nyelvezetben a külső világ nyomait, hatásait. (Később, már káplánkoromban, találkoztam a volt igazgatómmal. Megölelgetett örömében, s azt mondta, látja, hogy a tervem, hogy pap legyek, sikerült, de ha bármikor megunom ezt a „preoţiat” [papságot], keressem meg, mert nála mindig van egy állás számomra, s neki befolyása is van.)

Papi szolgálatom kezdetén Ditróba kerültem – én is ott kezdtem tehát, ahol Jakab Antal és Márton Áron püspökök. Dr. Lőrincz József plébános összeállított egy könyvet: névsort és jellemzést a negyvenévnyi ditrói szolgálata alatti harmincöt káplánjáról. „Legjámborabb”, „legszalonképesebb”, „leghitványabb”, mindenféle „legek” vannak benne. Az én nevem mellé azt írta, hogy „legjobb”! 1957 tavaszán annyi gyermek volt a ditrói gyermekkórusban, hogy nem fértek rá egy fényképre, külön készült felvétel a fiúcskákról s külön a leánykákról. Elsőáldozáskor ezer gyermek jött be a templomba. Rácz József utólag igazolta a névsort, hogy valóban ezren voltak…
A kolozsvári Szent Mihály-plébánia kórusát öt évig vezettem. Kolozsváron háromezer embernek beszéltem húsz éven át. A falat nyomták szét, úgy jöttek már tíz órakor, hogy a fél 12-es misére kapjanak állóhelyet. Az egész hitrendszert és morálist leadtam prédikációba csomagolva, s a történelem nagy kérdéseit, az inkvizíciót, a keresztes háborúkat is tisztáztam. Baráth Béla letiltott, inkább gyóntassak és Cservén prédikáljon. Jöttek be a hívek a gyóntatószékbe: tisztelendő úr, ez így lesz ezután? Mert ha igen, mi többé nem jövünk ide. Akkor azt mondtam Baráth Bélának, hogy visszaállok.
*
Mint említettem, Jakab Antal annak idején kijelentette nekünk, hogy ezzel a rendszerrel semmilyen kompromisszumot nem fog kötni. A szabadulása után már egy újabb rendszer fogadta őt, akkor már Róma is nyitott kelet felé, s a békepapokat is ejteni kezdték. Márton püspök is óvatosabb volt. Amikor Czirják Árpád akkori segédlelkésztől azt kértem, hogy ha az inspektor bemegy a hittanórára, vagy küldje ki, vagy menjen ki ő, az inspektornak ugyanis nincs joga oda bemenni, s Czirják tényleg ki is ment, az inspektor pedig nyomban telefonált, hogy Czirjákot azonnal függesszék fel, mert őt kiküldte a hittanóráról, megírtam Márton püspöknek az esetet, ő pedig ezt mondta rá: „Egy kicsit kemény voltál.” Milyen puha lehettem volna? – kérdeztem én. Akkor láttam, hogy Márton püspök már sokkal óvatosabb.
*
Amikor 1977-ben Baráth Béla meghalt, Márton Áron az alábbi írást küldte nekem: „Nagyon tisztelendő szentszéki tanácsos, vikárius úr! Személyes megbeszélésünk után most hivatalosan és írásban kérem, hogy f. év július 15-ig írásban szíveskedjen választ adni, az alábbi ajánlatot elfogadja-e. Vállalja-e Gyulafehérváron a plébánosságot, a kerületi főesperességgel és székesegyházi kanonoksággal együtt. Eddigi munkáját elismerve várom, hogy vállalkozásával ezt a kormányzati kérdést is elő fogja segíteni. Amennyiben ezen ajánlatunkat nem tudja elfogadni, elhelyezésére vonatkozólag tegyen konkrét javaslatot. Márton Áron” A levél után másfél órás vitám volt a két püspökkel. Márton püspök azt mondta: „Én öreg vagyok s beteg. Jakab püspök úr se fiatal, s ő is beteg. Nem közömbös számunkra, hogy mi lesz Fehérvárral és az egyházmegyével.” Nekem korábban volt már négy kinevezésem Fehérvárra, s el is fogadtam mindegyiket. Amikor Huber József átkerült tanárnak a teológiára, az utána üresen maradt irodaigazgatói tisztséget is elfogadtam, azzal, hogy ha misézhetek a püspöki kápolnában, mert súlyos reumás vagyok, a munkatáborban patkányok között, fűtetlen barakkban volt a szállásom, ahova befújt a szél, rám esett a hó, a fehérvári székesegyház pedig hagyományosan hidegebb, mint a Szent Mihály, s én ott megfagyok, megnyomorodok. Márton püspök azt mondta, hogy ennek semmi akadálya. Csakhogy hiába sürgette, szorgalmazta a Departamentnél (Vallásügyi Osztálynál), hogy hagyjanak jóvá, az igazgató azzal az üzenettel küldte el a titkárát Fehérvárra, hogy „Veressel ez az út nem járható”, mert ez egy „consilier poszt”, ezt az állam fizeti, s ők egy hazaáruló, soviniszta, államellenes tevékenységet folytató papot nem fognak fizetni, nevezzenek ki mást. Erőss Lajost ajánlottam akkor Márton püspöknek. Márton püspök pedig azt kérte tőlem, nevezzek meg egy helyet, ahova szívesen mennék, ha már Gyulafehérvárra nem megyek, sajnálatára. Kézdivásárhelyen meghalt a plébános, de azt a vidéket főleg nem tudtam vállalni, mert a Nemere szél még hidegebb. Bács üres volt, György Árpádot elűzték, s az egyházközség négy évig büntetés alatt állt, nem kaphatott papot. Jakab Gábor látta el két évig. Akkor kértem Bácsot.
*
Passuth László minden könyvét elolvastam. Miközben az irodában vártam a híveket, éppen a Madrigált olvastam, és azon gondolkodtam, hogyan tudnám megismerni ennek a könyvnek a szerzőjét. Egyszer belép az irodába egy úr világosszürke ruhában, sötét szemüvegben, s azt mondja: „Dicsértessék, tessék megengedni, hogy bemutatkozzam, Passuth László vagyok!” Három órát beszélgettünk. Letegeződtünk. Azt mondta, bármikor megyek Budapestre, akár éjjel is, csengessek be, lakhatok nála, ameddig akarok. Így váltunk el. Később, amikor már Bácsban voltam, s ő jött Kolozsvárra író-olvasó találkozót tartani, megkérdezte a közönséget, hogy hol találja az ő kedves fiatal pap barátját. Fodor Sándor mondta, hogy Bácsban, de vagy nem jött, vagy nem talált ott. Nem sokkal azután meghalt.
*
Bácsban is minden harmadik ember kórustag volt, egy családon belül a nagytata is és az unokák is.
*
Jakab Antal tehát már egy egészen más rendszerrel kötött kompromisszumot – de nem megalkuvást, hanem kompromisszumot! A kettő ég és föld, óriási a különbség! Kompromisszumot kötni megalkuvás nélkül is lehet, sőt van, amikor a felelősség erre kötelez. A körülmény, a kontextus szabja meg valaki döntéseit, cselekedeteit, s ennek figyelembe vétele nélkül senkiről és semmiről nem lehet ítéletet mondani.
Azt róják fel neki, hogy Czirják Árpád nem emlékezett meg 1989. február 12-én Márton Áron püspökké szentelésének ötvenedik évfordulójáról. Ostobaság lett volna megtenni. Voltak dolgok, amiket vállalni kellett ahhoz, hogy menteni lehessen az intézetet, az egyházat. Ostobaságokra viszont az egyház soha nem kötelezett! Fejest ugrani a semmibe – az lett volna az a Márton Áron-ünnep. Ne akarjunk utólag hősök lenni, amikor az egyházmegyében ennél sokkal életbevágóbb helyzeteket is átéltünk. Ünnep pedig: „Lesz még egyszer ünnep a világon!”
A két Jakab Antal tehát annyiban kettő, hogy kétféle rendszerben volt meghatározó szerepe, megalkuvás nélkül.
*
Végül, hogy a Veress Laci bácsiról alkotott képünk az eddigieknél is teljesebb legyen, Ambrus Vilmos marosludasi plébánosnak egy ünnepi alkalommal elhangzott szavait idézzük:
„Veress László akkor fogadta el a papi hivatást, amikor a papi szolgálat nem kecsegtetett magasra ívelő karrierrel. Amikor Márton Áron püspök börtönbe került, tudta, melyik oldalon kell maradnia, és hogy várnia kell. Ha ez a változás nem következik be, akkor bizonyára mint kispapot Rómába küldték volna továbbtanulni. 1974–1978 között együtt szolgáltuk a kolozsvári Szent Mihály-plébánia híveit; Veress László akkor vikárius volt, én pedig segédlelkész. Amikor 1974. október 14-én Kolozsvárra kerültem, Veress Lászlóban olyan embert ismertem meg, aki tiszteletben tarja az emberi méltóságot és a szabadságot. Azonnal barátságába fogadott. Testvéri szeretettel segített beilleszkedni az új környezetbe. Úgy kezelt, mint felnőtt embert, aki tudatában van annak, hogy mi a feladata és kinek a követségében jár. Egyenes, józanul gondolkodó, jól ítélő és az ügy mellé álló ember volt, aki egyaránt bírta Márton Áron és Jakab Antal püspök bizalmát. Veress Lászlónak kiváló humorérzéke volt. A legkényesebb helyzetekben ezzel is tanúságot tett az Istenbe vetett töretlen bizalmáról. Ilyenkor azt éreztem, hogy ne tartsuk magunkat túlságosan fontosnak, mert a világot Jézus már megváltotta. Tegyük meg napról napra azt, ami a feladatunk, és bízzuk az ügyet a Hatalmasra.
Amikor mi, segédlelkészek lelkesen igyekeztünk a II. Vatikáni Zsinat szellemében lelkipásztorkodni, Veress László – a húsz évvel idősebb megfontoltságával – a Biblia szellemében tanúságát adta az új, az egészséges reformok iránti nyitottságának. Szívből örvendett, amikor igényes, bibliás igehirdetést hallott munkatársaitól. Képezte magát, olvasott, elmélkedett. Szívesen és értelmesen beszélt teológiai és történelmi kérdésekről. Meg kell említenem zenei műveltségét, tudását. A Szent Mihály-plébánián színvonalas énekkart vezetett éveken át, és ezzel emelte a liturgia szépségét, méltóságát. Ugyanezt folytatta a kisbácsi plébánián is.
Amikor a nagybetűvel írt ÜGY-ről volt szó, akkor megalkuvást nem ismert. Márton Áron és Jakab Antal püspök egyaránt bízott benne. Tisztán, becsületesen volt őrálló Kolozsváron.
Veress László csendben töltötte életét. Szolgálta Istent embertársaiban. Hirdette az Igét »akár alkalmas, akár alkalmatlan« (2Tim 4,2) időkben. Isten felé irányította azokat, akiket az Örök Főpap, Jézus rá bízott. Megállás nélküli, erőt, hitet, tűrőképességet próbáló több évtizedes szolgálat után Veress László nyugdíjba vonult, de továbbra is az egyház papja, népének őrállója maradt. Amint Ditróban, Kolozsvárott, Kisbácsban a közösséget szolgálta, úgy nyugdíjas éveiben is a közösségért imádkozott.”
Lejegyezte és szerkesztette: Varga Gabriella

Az előző rész: Uram, hiszlek és reméllek ITT

Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.

Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981. Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot