Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből

Gyermekeit mentette a cseauseszkui tébolyultságtól – Dancs Rózsa kálváriaútja Háromszéktől Kanadáig

A nyolcvanas évek derekán Romániától az „elbocsátó szép üzenetet” jelképező útlevelemet két tábla, pult alatt szerzett, magyar gyártmányú mogyoróscsokoládéval, félliter magyar barackpálinkával, egy karton Kent cigarettával és egy kiló babkávéval szereztem meg.

Pontosan emlékszem: július 17-én reggel nyolc óra harmincöt perckor sikerült átnyújtanom a becses nylonzacskót az illetékesnek.
Hajnali öt óra negyvenötkor kiálltam arra az utcasarokra, amelyen az útlevélosztály alkalmazottjának mindennap át kellett sétálnia ahhoz, hogy a hivatalába érhessen, és vártam. Órákon keresztül vártam, míg egyszer valóban felbukkant a sarkon. Teketóriázás nélkül a kezébe nyomtam a csomagot, sok sikert kívánva érettségizett kislánya jövőjéhez. Hatott a gesztus, és délután öt óra 20-kor a kezemben volt a zöld könyvecske. Soron kívül, vagyis a sorok után. Az utolsó, otthon megélt másfél esztendőnek minden szerdáján beálltam ugyanis a sorba a rendőrségen, hogy az ablakocskánál közölhessék velem: a vízumkérésemet újból elutasították. „Normális” körülmények között, elméletileg minden második évben megkaphattuk az útlevelet, de Romániában már régóta átértelmezték a „normális” fogalmát. Bennem azonban hétről hétre fokozódott a verembe zárt anyaállat kétségbeesett riadalma, hogy nem menthetem meg a gyerekeimet a cseauseszkui tébolyultságtól, és fel kell adnom minden emberi értéket, amely utolsó morális szalmaszálként még fenntartott.
Csak a volt férjem tudott lassan kijegecesedett elvándorlási szándékomról. Abban egyeztünk meg, hogy a gyerekeinkkel előremegyek és ő majd utánunk jön. Osztozott is „derekasan” a vergődésemben: mindennap megjegyezte, hogy tökéletlen vagyok, nem eléggé rámenős, és majd magamra vessek a gyerekek elrontott életéért… Én tehát rámenősködtem, amíg végre a Kenték a vonatra segítettek a mindennapi vajaskenyerünkért imádkozó két kisgyermekemmel. Az apjuk jókedvűen, kacagva integetett a brassói állomásból kigördülő nemzetközi vonat után, pedig nem hétvégi kirándulásra távozott a családja…
Az éjszaka úgy borította be a nyomunkat, mintha attól tartott volna, hogy valaki otthonról még visszarángathat.
A Budapestre tartó utasokban Kolozsvár után a felszabadultság nyugalma rendszerint a veszély-érzésével súlyosult, mert a vámvizsgálat mindig hozhatott kellemetlen meglepetéseket. A fülkében – alvó gyermekeimen kívül – csak egy fiatal lány üldögélt. A Brassó melletti Hosszúfaluból utazott a vőlegényéhez Budapestre, és az érzelmeibe kapaszkodva nem félt a vámosoktól. Ami azt illeti, nekünk sem volt mitől tartanunk, mert jószerivel nem is volt csomagunk… néhány váltóruha mindössze…
A vámvizsgálatot végző tiszt jóképű volt, illatfelhővel, önbizalmát messzire lobogtatva lépett be a fülkénkbe. Tekintete mohón pásztázta végig a fiatal útitársnőt, és kizárólag csak vele törődve kérte el az útleveleket. Minden átmenet nélkül, durván kirántotta alvó kislányom feje alól az utazótáskát, amelybe a gyerek az apróságait csomagolta, és elegánsan hosszú ujjait a babacuccok alá merítve, kihúzta onnan az Ex libris mint irodalmi illusztráció című szakdolgozatomat. Tudtam-e addig, hogy egyáltalán velünk van ez a disszertáció vagy csak szó volt arról, hogy a magyarországi barátnőmnek ajándékoznék egy példányt belőle az anyaggyűjtésben nyújtott segítségért, ma sem tudnám megmondani. De a táskában volt, és ez a pacsulis díszkan tudta, hogy onnan kell kitépnie. A gyerek feje alól, ahova még az apja helyezte gondosan a brassói állomáson.
Tudták Nagyváradon is. Mert onnan egy hivatalosan kirendelt bizottság már várt Biharkeresztesen, mire befutott a vonat a határállomásra, hogy átfésülje a dolgozatom 235 oldalát, kutatván a sorok között a párt- és államellenes jegyeket. Amíg a társaság a szomszédos fülkében olvasott, és vitatta, hogy a mottóként használt Illyés Gyula-verssor a művészetek testvériségéről elegendő bizonyítéka-e hazaáruló osztályidegenségemnek, addig a határőrség sorfalat állva a peronon várt a letartóztatásomra. Másfél óráig vesztegelt a szerelvény, a nyári kánikula kezdett már előnyújtózkodni az éjszakai szunyításból, már a katonák is hangoskodtak, hogy mi lesz végre, hány könyv van, hányan vannak stb.
Ezalatt a másfél óra alatt a szép tisztecske, aki karvalyként foglyul ejtett a gyermekeimmel, ügyetlen kis fortélyokkal próbálta meghódítani útitársnőnket. Újra és újra visszatért hozzánk, egyre átlátszóbb trükkökkel kísérletezve.
Ahogy telt az idő, minden betoppanása a leszállítással fenyegetett, én meg kínomban azt találtam mondani neki, hogy „maga, fiatalember (lehet, hogy a hivatalosok felé kötelező elvtársnak szólítottam), nagyon kedves”. Meg is ijedtem azonnal, mert azt hittem, megérzi a hangomban bujkáló szarkazmust, de ő ahhoz korlátolt volt. „Vajon a kisasszony is ezen a véleményen van?”, kérdezte kacéran. „Ha azt a könyvet visszahozza ide, akkor biztosan én is azon leszek”, felelte a kislány. „Azt nem”, hangzott a válasz. „Hát akkor tévedtünk”, pillantott reám a leány.
Elvörösödve fordult ki a bájgúnár az utasfülkéből, hogy percek múlva megint megjelenjék, mondván: „A könyv itt marad. Most magukat elengedem, írok egy jegyzőkönyvet, s amikor majd visszajönnek, tisztázzák a dolgot. A könyvet lefoglaljuk, addig eldöntik, hogy mi lesz magával.”
Az a jegyzőkönyv megvan most is. Akkor csak meredtem rá, mint egy ostoba kérdőjelre.
Honnan tudhatták, hogy az a dolgozat abban a táskában van? Én nem tudtam, nem emlékeztem arra, hogy valamit is csomagoltam volna abba a táskába – vagy kezdem elveszíteni az eszemet?
Hogy milyen egyértelmű volt a titok nyitja, csak évek múlva itt kint, a válásom folyamán kellett megtudnom. „Butaság, asszony a neved” – akár életem hadilobogója is lehetne ez a parafrázis. A humorizálást azonban a legszörnyűségesebb bizonyíték zárta ki: egy szekus besúgó felesége voltam, akinek egyik kijelölt alanya a magyar szakos tanár feleség volt. A gyerekeink édesanyja.
Eme első stáció után következett a többi.
Jóval később, az ausztriai menekülttáborban ért utol egy váddal terhes magyar értelmiségi kérdése, hogy miért kellett disszidálnom, miért nem maradtam az anyaországban. Nem emlékszem, válaszoltam-e az illetőnek akkor, ha igen, most megismétlem: hivatalos befogadási kérelmemet már évek óta ismételten visszautasította a magyar állam. Sem mint magyartanárra, sem mint egyszerű magyar ajkú halandóra nem volt szükség ott, ahol gyakran románnak titulálták az erdélyi magyart, oláh cigánynak, aki púpként csúfítaná el a nemzet gerincét.
Az már csak mellékzöngéje ennek a nyaralási rapszódiának, hogy egy hónap alatt harminckétszer fordultunk vissza Ferihegyről, mert a Svédországba induló repülőgépre nem szállhattunk fel érvényes útlevél nélkül. Annak immár a magyarországi érvényessége is lejárt, más megoldás híján végül a Hegyeshalom felé induló vonatra váltottam jegyet. Arról viszont egy gorombácska szőke határőr leszállított a határállomáson két bordám közé nyomva pisztolyát, miután azt ajánlotta, hogy két gyermekemmel vessem magamat a Dunába, de ő Ausztriába nem enged ki bennünket. Becsületére szolgáljon, diszkréten végezte a dolgát: amikor kértem, hogy a gyerekeimet ne ijessze meg, letakarta a fegyverét, és úgy lökött le a vonatról, mintha udvariaskodott volna, csak a mozdulata sutára torzult. A két gyermek csak akkor mérte fel a valóságot, amikor fegyveres őrség jelent meg a számunkra kijelölt szoba előtt, hogy vigyázza „biztonságunkat”, amíg felrakhatnak bennünket a Bukarest felé menendő vonatra.
Az a pillanat volt a legeslegijesztőbb: előttem a még szilárdan ágáló vasfüggöny, a maga áttörhetetlenségével, a hátam mögött pedig a biztosnál is biztosabb börtön… De a gyermekekben a lelket tartanom kellett, nem roppanhattam össze.
Milyen is a gyermeki természet? Nem bírja a rabságot elviselni. Egy szempillantás alatt illemhelyre kellett menniük. Hol a vécé? „Kérjétek meg a katonákat, hogy kísérjenek el benneteket”, mondtam. Megtörtént. Majd: „Édesanyám, éhes vagyok”, panaszkodott alig hétéves, véznácska kislányom. „Én is”, visszhangozta egy évvel alig idősebb bátyja. A riadalom úgy könyökölt ki a szemükből, hogy a restibe velük menő katona szíve is megrendült. A határőrség parancsnoka is találkozott, sőt szót is válthatott velük, mert azzal jött be hozzám, hogy „nagyon kedvesek a gyerekek”. Térült-fordult, majd közölte, hogy a gyermekek lelki nyugalmáért kienged az utastérbe, amíg befut a vonat. Az útlevelet is visszakaptam, csomagunk alig volt, így nem volt nehéz a kihurcolkodás.
És a vonat befutott, viszont nem Bécsből, hanem Budapestről.
Ugyanaz a szőke, gorombácska határőr lobogtatta az újabban lefoglalt zöld útlevelet, de ezúttal fegyelmezetlenül szitkozódva. Felháborodásának tárgya „egy román” kislány volt, aki pedig nem engedte magát az épülethez cipelni. „Hol van? A k… jó anyját a piszkos oláinak!”, és mindenkinek a figyelme, beleértve az utasokét is, a hosszú szerelvény mentén valahol lecövekelt merénylő felé fordult. Nyújtogattam volna a nyakam én is, ha nem éppen egy nyitott, elárvult ajtó vonzott volna közelebb a vonathoz. Aztán mert senki sem rántott vissza, feltoltam a két gyereket a lépcsőn, majd utánuk ugorva, elrejtőztünk egy félig tele fülkében.
Zajos, vidám, falatozó turisták közé kerültünk, akik nem figyeltek ránk. Az állomáson hangzavar volt, de már hallottuk a folyosón a német hangot – következett sorsunk beteljesedésének a pillanata.
Annyit a magyar hatóságok megsúgtak, hogy a gyermekeimre való tekintettel nem ütik be az útlevelembe Hegyeshalom pecsétjét „Elvégre emberek vagyunk mi is” alapon, de képzeljem el, mi lett volna, ha nem ők, hanem az osztrákok csípnek el! Ők aztán nem teketóriáznak a „magához hasonlókkal”. De nem ám! Egyébként sem értik, hogy milyen anya vagyok én, aki a gyermekeimet ilyen veszélynek teszem ki. Nem fél az Úristentől, hogy megveri stb.
Nos, jött az osztrák. Nem volt csinos, nem volt szőke, nem volt hetyke, csak olyan mogorva, közömbös és hivatalosan kimért. Amikor kinyitotta az útlevelemet, megkérdezte: „Die Kinder?” Mire feléjük intettem volna, ő már túl is volt a szemlén, s miközben a fejét a kintről beszűrődő zaj felé kapta, pecsételt. Mereven visszaadta a „bűnjelet,” köszönt és elment.
Másodpercek múlva lustán moccant egyet a szerelvény, aztán meggondolva magát, lassan megdöccent… Talán tolat, talán csak bemelegít, amíg intézkednek a hozzám hasonlókról, gondoltam, és elfojtott lélegzettel szorítottam magamhoz a két reszkető kölykömet. „Édesanyám, mi lesz most? Mi van? Hol vagyunk?”, suttogták. Kint furcsa O-betűs helységneveket kapott el a tekintetem, de ki tudhatta, mit jelentettek. „Hol vagyunk?”, kérdezte hangosan a fiam, mire az egyik utas kuncogva válaszolt: „Ausztriában, hát nem oda indultatok?”
Alig jött ki a hang a számon: „Már átjutottunk a határon?” Mintha vicceltem volna velük, kacagva nyugtattak meg: „Mi az, hogy átjutottunk! De még mennyire!”
A harmadik stáció a láger volt, majd, ennek keretében az Alsó-Ausztriában megbúvó tündéri falucska, Edlitz következett. Tizenegy hónapig laktunk itt panzióban, emberi körülmények között, minden jóban bővelkedve, „mi szem-szájnak ingere”, de hontalanokként. Flütchlingek voltunk, akiknek még a havonta egyszer magyarul megtartott misén is azt ajánlotta a lelkész, hogy könnyebb lenne az utunk a megváltás felé, ha az öngyilkosságot választanók…
A golgotai út többi stációja bele is fért ebbe az időszakba…
Anya voltam, a magam választotta életformával, ennélfogva nem békétlenkedhettem, hanem összeszorított foggal és ököllel védtem a gyermekeimet és magamat az erkölcsi beszennyeződéstől. Nemegyszer az idegösszeroppanás határáig jutva, de azon, hála az Istennek, soha nem billentem át. Akkor.
Többszöri visszautasítás után Kanadától megkaptam a befogadási papírt. Férj nélkül, gyerekekkel az ország elvégre nem akart a nyakába venni, de fel nem mérhető szerencse ért: a torontói Szent Erzsébet Római Katolikus Egyházközség keretében működő Karitász védnökséget vállalt értünk.
Csodálatos érzés volt saját otthonunkba érkeznünk! És az a szeretet, amelyet a fogadásunkra a frissen festett lakásba varázsolt a drága emlékű Gabriella sister, nem mindennap adatik meg az ember életében! Mintha elárvult szüleim küldték volna át lelkük minden melegét az óceánon, hogy ne fájjon az űr, ami a két világrész között tátong és ami olyan nagyon elmesszített tőlük…
Az időátállás gyötrelmétől megmentett másnap egy autóbaleset, amelyet a megsegítésünkre odarendelt kocsi sofőrje okozott. Ugyanaznap este a kislányomon kitört hatalmas lázzal az Európából magával hozott hólyagos himlő, így tehát az Újvilágban folytattam a jól kipróbált anyai szerepemmel járó feladatokat.
A többi? Említésre méltó? Élet – vergődés a nyelvvel, a gyökéreresztés gondjai, betegségek, családegyesítés, válás, új házasság, munka, csőd és újrakapaszkodás – mélypontok és zenit nélküli szélcsendek. Csupán az élet megy tovább.
Megérte? Felhagyni az otthont, a szülőföldet és mindazt, amit ezek a fogalmak jelentenek? Ami álmaimban lassan messze világító északi fénnyé lényegül? Ki tudna biztos választ adni rá?
Mit kaptam cserébe? Szabadságot. A hitet és bizonyságot, hogy érdemes megmaradnunk embernek és magyarnak, bárhová vezérel is az Isteni gondviselés. A földet, amely nem fojtja bele gyermekeimbe a jót, a becsületességet, a nemzeti hovatartozást, a tehetséget. Ahol magyarként élhet, érezhet, cselekedhet mindenki, akinek nem kolonc az édes anyanyelv, hanem tisztességet és tiszteletet parancsoló megtartó erő.

Az írás – sok más hasonlóan döbbenetes történettel együtt – elolvasható a szerző Vaddisznók törték a törökbúzát című kötetében is (Kairosz Kiadó, Budapest, 2010, 135–141. old.)

Az előző rész: – Élet az életért ITT

Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában jelennek meg, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.

Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981. Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot