Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből

Akiben a szeretet munkált, hogy szebbé és jobbá varázsolja maga körül a világot:
Wenisch Gabriella testvér

„Wenisch Gabriella testvér a Jézus Szíve Népleányainak volt torontói elöljárója, a Nők Mária Kongregációjának promótora és támogatója, a Karitász Bizottság első vezetője. A kanadai multikulturális miniszter Achievement Award-dal (Canada’s Birthday Achievement Award) tüntette ki 1986. június 26-án a Canada Day alkalmából. Százhuszonöt magyar bevándorlását tette lehetővé a Karitász munkatársainak segítségével. Hálás szívvel emlékezünk rá, nyugodjék békében!” (Hírnök, 1996. április 7–14.).
Soha nem voltam annyira kikapcsolódva a reális életből, mint ama repülőgépen, amely Ausztriából Kanadába röpített bennünket 1988. május 26-án. Ahogy most visszagondolok akkori állapotomra, úgy tűnik, hogy csak egyetlen élethez kapcsoló ösztön munkált bennem: a gyermekeim óvása. A csecsemő érezheti így magát abban a pillanatban, amikor a bába elvágja a köldökzsinórt, amelyet nekünk akkor a Schwechat jelentett. Európa vajúdott ki magából, és nem tudtuk, hová vettetünk még azon a napon.

Hivatalos papírjaimon Brampton szerepelt mint utunk végcélja. Az ausztriai Edlitz-ben gyorsan beleolvastunk az agyonforgatott kanadai útikönyvbe, amelyből megtudtuk, hogy Brampton Ontario virágoskertje.
„Jaj, de jó! Legalább édesanyámnak is lesz megint veteményes kertje”, lelkendezett a család gondját vállán viselő, mindössze harmadik elemista kisfiam. Végül mégis Willowdale-be futottunk be.
Ezt a nevet is ismertük a gyönyörű új templomot bemutató képeslapról, amelyet Jaschkó atya küldött el nekem, amikor szponzorálásért könyörgő levelemre válaszolt. Két megriadt kisgyerekkel és három alig mozdítható bőrönddel (ezekben mindhármunk könyveit cipeltük) léptük át, illetőleg repültük át új életünk küszöbét.
Ekkor ismertem meg Gabriella Testvért, a „Sistert”. A Szent Erzsébet Római Katolikus Egyházközség keretében működő Karitász főnökeként ő irányította a fogadtatásunkat. Mert nem befogadás, nem is csupán fogadás volt az, amiben akkor részesültünk, hanem igazi fogadtatás. A Karitász minden kitántorgó magyar elképzelését felülmúlóan tett ki magáért: szépen berendezett, kitakarított lakással, az elinduláshoz legszükségesebb tárgyakat biztosítva vállalta az egyévi garanciát a családokért. Ezt tetézte az a segítség, amelyet mindenki számára megszervezett a társaság: hivatalos ügyek rendezése, tolmácskodás, telefonbérlés, munkába helyezés, pénzbeli segítség.
Amit ezeken felül kaptunk, az a Sister karizmatikus egyéniségéből fakadt. Ő személyivé tett minden „Isten hozott!”-pillanatot. A senki földjéről hazaérkező lelkiség szenzációjával ajándékozott meg bennünket, amelyet nem is tudtunk felfogni az első pillanatokban. Nem egyedül, hanem vidám, kedves társaságot összeverbuválva várakozott ránk órákig a frissen meszelt, ragyogóra sikált lakásban. Gondja volt arra mindig, hogy saját maga is vendégvárónak lássék: az érkezés napján a fodrászhoz is „beugrott” tengernyi elintéznivalója között. A bura alatt írta meg a kis „memoit” telefonszámokkal, nevekkel, címekkel, hogy mindjárt tudjunk nemcsak segítséget kérni szükség esetén, hanem barátkozni is. Mintha a sepsimagyarósi virágoskert ért volna utol édesanyám félénk üzenetével, hogy Isten nem hagy el, az asztalon friss vágott virág illatozott, együtt Benyő Nusika elmaradhatatlan kuglófjával meg a még meleg, Mézes Mackóbeli töpörtyűspogácsával. Kávé, tea, kekszek és gyümölcsöstál – mind az első benyomás kellékei voltak, és a Sister mindent személyesen ellenőrzött a berendezkedés első pillanatától az utolsóig. Soha nem engedte, hogy két hétnél tovább várakozzék új gazdájára a konyhaberendezés: újra- meg újramosatta az edényeket, ablakokat, ismételten leporoltuk a bútorokat, s közben találgattuk, hogy kik is érkeznek. A Sister büszkén olvastatta el Judit, Eszter, Gyuszi, Edit, Feri levelét velem is, hogy tudjam: az egyik lakás olyan családot vár, ahol az apa szeret fényképezni, a kislány négy-, a kisfiú pedig hatéves. A függöny színét, a játékokat, az apró csecsebecséket ezek szerint válogattuk össze a Karitász raktárában. Judit kézírása olyan egyéniséget sejtetett, aki praktikus, okos, szeret olvasni, Eszter zárkózottabbnak ígérkezett, tehát figyeltünk arra, hogy egyensúlyba hozzunk két belső világot…
Körülbelül tíz család bevándorlása előtt segítettem rendbe hozni lakást – és a Sister minden alkalommal úgy viselkedett, mintha legkedvesebb hozzátartozójára várna. Lámpaláza volt minden egyes repülőgép érkezése előtt. Ilyenkor szép arcán kigyúltak a nyugtalanság rózsái: attól tartott, hogy az új testvérek nem találják megfelelőnek az új körülményeket. Ilyenkor szokta mondani: „Rózsikám, mozdítsunk egyet azon a fotelon”, és boldogan felkacagott, látván, hogy szinte „belakottá”, otthonosabbá vált az egyébként hibátlanul berendezett szoba képe.
Ilyenkor nemcsak a missziót teljesítő Sister volt ő, hanem a minden idők asszonya, akiben a szeretet munkált, hogy szebbé és jobbá varázsolja maga körül a világot.
Sokat tapasztalt és szenvedett, páratlan érzékenységű személyiség volt Gabriella testvér, akinek a közelében teljesebbé vált az ember. Nemcsak anyagi és morális támogatást kaptam, hanem szellemiekben is sokat tanultam tőle. Műveltsége hatalmas skálán mozgott, amely vele született, majd hitben edzett intelligenciával párosult, és amely képessé tette földi küldetése teljesítésére. Hitbéli meggyőződését úgy adta át nekünk, az ateizmus eszméitől hitetlenné vagy legalábbis részhívővé nyomorított embereknek, hogy soha nem éreztük egyéni szégyennek az űrt, annál inkább a vágyat, hogy minél közelebb kerüljünk a keresztényi, szeretetre és jóságra építkező embereszményhez. Nem volt erőszakos, de igényes, nem volt elfogult, de megértő és igazságos. Büszke volt „gyermekeire”, a befogadottak minden sikerét lelkében megünnepelte, kudarcaikban bátorított. Gabriella testvér mennybéli otthonba való távozása után is élő jelkép maradt: a minőségi ember, a minőségi magyar szimbóluma, aki hitte, hogy: „A remény nem álmodozás. Ellenkezőleg: eszköz, hogy álmunkat valóra váltsuk.”
Dancs Rózsa
(Fénykép forrása: https://prezi.com/p/vxpriwpy3-sc/p-biro-150/)

Az előző rész: – Szomjúhozva kérjük: legyen békesség ITT

Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában jelennek meg, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.

Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981. Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot