Krúdy Gyula: Utazás a Szepességben (Részletek)

,,Takácsok szövőgépe kattog a téli délután kékségébe borult házikókból, amely szövőszékeken egykor Krisztus urunk ingecskéjét szőtték, hogy örökké az tartson, s együtt növekedjen a gyermekkel…”

Képünk Bártfa főterén készült – Fotó: Mikita Gábor

Hallottátok már a felvidéki harangokat? Milyen másképpen szólnak a harangok a Felvidéken, mint az Alföldön! Középkorias csengésükben történelmi zenekarok szólalnak meg, kifinomodott hangjukra mindenféle látományok tűnnek fel szemeink előtt, az ó-tornyok körül eszünkbe jutnak hazánk históriájából való jelenetek; minden harangütés egy varázsló szó, amely csengve, zengve, énekelve mond el borongó századokból való történeteket. Az ember egyszerre közelebb érzi magát nemzeti históriájához, mikor a felvidéki városok harangjait hallja: ősei is ugyanezen harangokat hallották, midőn az akkor még új kockaköveken a templom felé lépegettek, keresztet vetettek, felfohászkodtak, és ugyanezen harangok gyönyörű zenéje mellett elvonultak a város falai közül, hogy itthagyják nekünk izgalmas vagy szomorú történetüket, egy nevet vagy egy évszámot a múlt időkből.


– Ha sohasem jutna eszünkbe drágalátos történelmi múltunk: a felvidéki harangok szavára megelevenedik minden iskolai olvasmány, regény, tanultság, amit hazánk történelméből szívünkbe zártunk. A harangöntők tán több ezüstöt és aranyat kevertek a rézhez, mikor ezeket a harangokat öntötték. Vagy talán az ősök lelke, fohászkodása, sóhajtása, öröme belevegyült a harangok hangjába, mint egy örökös visszhang? Bár mint múlik az idő, a felvidéki harangok mindig a magyar középkorról beszélnek, mert akkor tanulták meg az első hangot, amelyet kiejtettek.
Az érczászlók a toronytetőn pontosan mutatják a hegyekből fújdogáló szelek irányát, a városházán a pecsétes levelek megmondják, hogy ki a király Magyarországon, a városi zenekar, amely néhol bányászok társaságából, máshol zenekedvelő polgárokból alakul: minden ünnepélyes alkalommal elfújja a Himnuszt vagy a Rákóczit, olyan meghatottsággal, mintha az egykori magyar királyság mind a négy folyama mellől Késmárkra irányodna minden figyelem: mily zenedarabokat játszik Szent István napján a tűzoltózenekar.
Takácsok szövőgépe kattog a téli délután kékségébe borult házikókból, amely szövőszékeken egykor Krisztus urunk ingecskéjét szőtték, hogy örökké az tartson, s együtt növekedjen a gyermekkel… aranymívesek, régiségkereskedők, hímzéssel foglalkozó iparosok maradtak itt a középkorból, akik oly szerelmesei mesterségüknek, mint messzi őseik, akik a két királyságban (a lengyelben is) megbecsültették a szepességi ipart. A fennsíkon, amelyet a Tátra merőlegesen határol, mint valami operai díszlet: furmányosok nyargalnak a gránic felé tokaji borral, bélai borovicskával, vászonnal és felpirul az arcuk a meghatottságtól, ha magyar nyelven szól hozzájuk az utazó. Ez az a táj, az egykori szepesi grófság, ahol a lakosok mélyen megemelintették a kalapjukat a magyar szó előtt. Mintha szegény leány ment volna dúsgazdag emberhez: olyan büszkék voltak hatalmas urukra, Magyarországra a Poprád partjain.
A késmárki tornyok csengő, csilingelő, az örökös szélben foszladozott melódi- ájú harangszava, óraütése a pergő magyar történelem számára jelezte az elmúlt órákat, esztendőket, – mint- ha a közelben állottak volna a krónikások, akik minden alkalommal feljegyzik a Szepesség hűségét a gyönyörű Magyarország iránt. Szegény leány volt ő, akinek ártatlansága és hűsége a hozománya.
E hegyes háztetők alatt, vasrácsos ablakok körül, döngő kapuboltozatok mögött olyan magyarok laknak, akik életük büszkeségét, létezésük pompáját, szívdobogásuknak egészségét, lelküknek minden reménységét abba a hitükbe vetették, hogy van valahol egy igen hatalmas, mindenekfölött való magyar állam, amely dicsőséges kezével sújthat és felemelhet. A hivatalnok-ünnepeket itt olyan pontosan megtartották, mintha a mindenkori kormányelnök aggodalmasan várná a jelentést a késmárkiak viselkedéséről, a március tizenötödiki nap csaknem olyan ünnepnek számított, mint a karácsony, mindenki a legjobb ruháját öltötte magára a koronázás évfordulóján és a városi notabilitások ősz vagy kopasz fejükkel megindultan bólogattak, mikor a polgármester a Mézes-kertben (rossz idő esetén a két kövér asszonyok vendégfogadójában) poharát Ferenc Józsefre emelte. (…)
Ebben a városban minden utcakő, minden cégtábla a boltok fölött, minden hang a piacon vagy a gyülekezetben arról beszélt, hogy a leghatalmasabb nemzet a világon a magyar, amelyhez tartozni dicsőséges és jövedelmező állapot. A romjaiban andalgó Thököly-vár mögött alföldi diákok tanulták a leckét, a hársfa-leveles promenádon karöltve sétálgató cipcer kisasszonyok tüntetőleg és hangosan fitogtatták a magyar szót, a kis vasúti állomáson az esti vonat beérke- zésekor korzózó hölgyek (a város egyetlen aszfalttal borított területén), amíg ropogva sétáltak, magyar dalokat dúdolgattak, hogy a szárnyvonal masinisztája szívesen időzött a késmárki állomáson. (…)
És a líceumban az ifjúságot nevelő professzorok mintha megbízatásukat még Rákóczi Ferenctől vagy Kossuth Lajostól nyerték volna az ifjú szívek felvilágosítására. Sehol Magyarországon nem szavalták bensőségesebb meggyőződéssel Vörösmarty és Petőfi költeményeit, mint a líceum önképzőkörében. (…) Nemzetet a végeken még nem imádtak úgy magyar hozzátartozói, mint itt, hideg, hosszútelű, havas északon imád- ták a magyarságot szerény, félig-meddig mostoha fiai, a szepességiek, a Kárpát fagyott és nélkülözést termő fennsíkján. Az esztendő nagyobbik felét mély csendességben élte át itt a lakosság a fűrészporral betömött ablakok mögött, félméteres hóval borított háztetők alatt. A borzalmas kárpáti tél foga alatt megroppantak a fenyőerdők, méteres hó bo- rította a piacot, a vicinális-vonat napokig adós maradt a pesti újságokkal, idegen hétszámra nem érkezett a szép Magyarországból e tájra, ám a diákok bálján, amelyet vízkeresztkor tartottak, a tűzoltózenekar szinte fáradhatatlanul fújta el számtalanszor a Rákóczi-indulót, amelyre az ifjúság táncolt, s az öregek könnyes szemmel bólogattak. Most már a szélvész fújja a tárogatót a Thököly-vár bedőlt ablakain át.
(1922)

Krúdy Gyula is Podolinban tanult. A Felvidék szerelmese volt, több regénye jászódik ott: A podolini kísértet; Tizenhat város tizenhat leánya; A francia kastély; Az útitárs, és persze Szindbád is megjelenik azon a vidéken… A késmárki Thököly-vár miatt ma már nem panaszkodna az író, hiszen szépen fel lett újítva, de tény: kiállításain a szlovák nyelven információt adó feliratokon kívül nemigen találni utalást a területet ma a fennhatósága alatt tudható államra –, annál többet a magyar történelemre.

Kapcsolódó videó: BÁRTFA – Templom az ablak(ok)ban IDE KATTINTVA

(Köszönettel vesszük a megosztást, s örömmel várjuk feliratkozását hírlevelünkre.)