Égi szerkesztőbizottságunk

Egy szerkesztőségi értekezlet pillanata 2004-ből – Czoborczy Bence főszerkesztő mellett a szerkesztőbizottság pap-tagjai: Zachár Géza, Szabó István és Erdődy Imre. Az atyák már ,,fentről” segítik munkánkat. Szent II. János Pál pápát ,,kértük”, legyen lapunk védőszentje, s kis csodáinkban érződik: ,,elvállalta” a tisztséget…

Döbbenetes élmény annak megtapasztalása, hogy Isten szentjei is rajtunk tartják tekintetüket. Mind a hétmilliárdunkon –, egyesével…, s legkisebb szükségünkben (kérve, vagy akár kéretlenül) lehajolnak hozzánk, apróbb-nagyobb csodákkal éreztetve az isteni bizonyosságot. Kezembe került a közelmúltban egy fotó, amitől mindig meghatódom: egy szerkesztőségi értekezlet pillanata, Czoborczy Bence főszerkesztő mellett a szerkesztőbizottság pap-tagjai: Zachár Géza, Szabó István és Erdődy Imre. Az atyák már régóta nincsenek közöttünk, ,,fentről”, az égi szerkesztőbizottságban segítik a munkánkat. Szent II. János Pál pápát ,,kértük”, legyen szerkesztőségünk védőszentje, s kis csodáinkban érződik is, hogy ,,elvállalta” a tisztséget. Vezetésével az atyák, akikre szeretettel emlékezünk, közbenjárnak ügyeinkért… Nagyon kedves gesztus volt pl. számunkra a Fentiektől, ahogy segítettek az első – világi utazási iroda szervezte – római utunkon, hogy bejussunk a Szent Péter bazilikába. Nemcsak magánemberként, de egyházi lap szerkesztőjeként is valószínűleg a guta ütött volna meg, ha nem sikerül megnézni Róma első templomát. És az 50 fős csoportból CSAK nekünk adatott ez a lehetőség. Idegenvezetőnknek nem sok fogalma volt egyházi dolgokról, sőt, a vatikáni múzeumról sem, s húsvét lévén az ünnep ,,beleszólt” a nyitvatartási rendbe. CSAK mi voltunk azok, akik ,,véletlenül” ott mentünk ki a múzeumból (konkrétan a Sixtus-kápolnánál), ahonnan a kijárat a bazilikához vezetett. Így nyugodtan végignézhettük/fotózhattuk. Másutt kijövő útitársaink a múzeumlátogatás után szabadidőt kaptak, majd a délutáni találkozón beálltak a rettenetesen hosszú sorba, s araszoltak a bazilika felé. Ám mire bejutottak volna, megkezdődött az ünnepi pápai szentmise, s így kintrekedtek…

A pontosság ,,isteni erény” 🙂

De nem tudom véletlennek hinni, hogy a minket legkésőbb 8.05-ig váró – mert aztán sürgősen induló – (felvidéki) jánoki atya háza elé PERCRE PONTOSAN 8.05-kor érkeztünk. A GPS-ünk 8.25-ös érkezési időt jelzett. Késve indultunk, mert jó félórát csúszott lánykánk hajnali buszos startja a Fráter kórussal egy németországi kórustalálkozóra (a szívem szakadt volna, ha nem integethetek –, az anya ,,előbb van”, mint az újságíró), útfelújítás meg mindenféle előzhetetlen, döcögő járgány lassította tovább a tempót. Az atya már ült az autóban, épp indultak volna, de kedvesen fogadott, kiszállt, s készült egy lényegre törő, gyors interjú… Nem tudom, hogy csináltuk… De tudom… Köszönet az ,,égi szerkesztőbizottságnak”… És persze nem csak ,,munkaügyben” érezzük az égiek – különösen a Szűzanya és Szent Antal – ránkfigyelését, hosszasan sorolhatnám, milyen szépen álltak össze, rendeződtek olyan dolgok, melyekben emberileg tehetetlenek voltunk…
Örömmel vesszük, ha megosztják velünk ilyen jellegű élményeiket!
Dobos Klára, szerk.

Czoborczy Bence főszerkesztő gondolatai:
Amikor 1988-ban már érződni kezdett a rendszerváltás szele, lányom keresztapja révén – aki egri egyházmegyés pap – megkerestem Seregély István érsek urat, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnökét. Mint újságíró szükségét éreztem ugyanis egy új katolikus lap beindításának. Érsek atya elképzeléseim meghallgatása után nekem szegezte a kérdést: ön gyakorló vallásos ember? Rendszeres gyónó, áldozó, templombajáró? Igenlő válaszom után egy hivatalos levelet adott, amelyben felhatalmazott, hogy az Egri Egyházmegye területén adományokat gyűjthessek az új katolikus folyóirat, az Új Misszió számára.
Érsek úr egyenes kérdése akkor nagyon meglepett. Azóta rájöttem, hogy a legfontosabbat akarta megtudni rólam, ami nélkülözhetetlen egy katolikus újságíró számára. Ma már jómagam is erre a kérdésre vagyok legelőször kíváncsi azokkal szemben, akikkel fontos munkakapcsolatba kerülök.
Megkezdődtek hát az adománygyűjtés hosszú és romantikus hónapjai. Barátom Trabantjával pöfögtünk plébániáról plébániára, majdnem száz helyre jutottunk el személyesen. Megtapasztalhattuk a ferences kolduló-barátok boldog, de viszontagságos életét. Három füzetet vittem mindenhova magammal: az egyikbe az adományokat írtam (ezek összege 500-tól 20 ezer forintig terjedt), a másikba az atyák ötleteit, hogy milyen újságot szeretnének, a harmadik füzetbe pedig azoknak a nevét, akiknek írásaira a jövőben számíthatok.
Huszonkilenc éves voltam ekkor, tele lelkesedéssel és tenniakarással, semmiféle nehézség nem tudta elvenni a kedvemet. Pedig akadt belőle bőven. Egyik utunk során a plébános több mint egy órán át sorolta az okokat, hogy szerinte miért nem lesz az egészből semmi. Minden aggódó felvetését megválaszoltam, de ő újabbakat hozott elő. Végül azt mondtam neki: ha atya nem akarja támogatni a lapot, nem baj, más is döntött már így. Én viszont hiszek abban, hogy beindul és működni fog. Néhány nap múlva az ő adománya is megérkezett…
A katolikus sajtó egyik ismert képviselőjét azzal a céllal kerestem meg, hogy bátorítást, tanácsokat kapjak tőle. Miután valamennyi elképzelésemről beszámoltam, ő csak ennyit mondott: ,,Fiatal barátom, ez mind nagyon szép, de egy számra való ötletből nem lehet lapot csinálni. Egy újságot folyamatosan kell működtetni. Nem javaslom önnek, hogy belekezdjen.” Megköszöntem tanácsát, s eljöttem. Az utcán akkor eldöntöttem magamban: ezek után biztos, hogy megcsinálom. A jó Isten sohasem engedett elkedvetlenedni…
Így született meg 1989 augusztusában a rendszerváltás utáni időszak második katolikus lapja, az Új Misszió. Azóta 15 év telt el, s az Egri Főegyházmegyéből kilépve az ország sok-sok pontjára eljutottunk. Sőt, Erdélybe is… Hála érte az Irgalmas Jézusnak!