FEJEZETEK A MAGYARSÁG TÖRTÉNETÉNEK
ELMÚLT 103 ÉVÉBŐL

Augusztus 20.: hatvan éve szabadult a börtönből és tizennyolc éve hunyt el Lénár Károly esperes-plébános, pápai káplán, hányatott sorsú felvidéki magyar teológus

Az 1963. esztendőben augusztus huszadika fontos nap volt Lénár Károly atya életében: tizenkét év után – amnesztia nyomán – kiszabadult a kínzó börtönökből, amelyeknek a celláiba ártatlanul zárta be őt a kommunista hatalom. De nem ez az egyetlen életesemény, amely Károly atya sorstörténetében augusztus huszadikához kapcsolódik: Krisztus bátor hitvallója 2005-ben ezen a napon tért haza a Mennyei Atyához. A kettős évforduló nélkül is illenék megemlékeznünk róla Trianon 103 sorozatunkban – és ezt most a Ma7 cikke, valamint más források alapján, tisztelet- és kegyeletteljes főhajtással meg is tesszük.

Lénár Károly atya az Ipoly völgyében elterülő Inám kisközségben született 1923. április 4-én földműves szülők gyermekeként. Iskoláit szülőfalujában, az Ipolysági Állami Magyar Reálgimnáziumban, majd Esztergomban végezte, utóbbi bencés gimnáziumában érettségizett 1943-ban. Teológiai tanulmányokat Esztergomban és Budapesten a Központi Szemináriumban folytatott. Itt érlelődött meg benne a gondolat, hogy később megpróbálkozik a teológiai doktorátus megszerzésével is.
A második világháború után Budapestről és Esztergomból a csehszlovákiai kispapokat hazaküldték, Felvidéken pedig hontalanokká váltak. 1945 után a huszonkét felvidéki papnövendék nem folytathatta megkezdett tanulmányait, mert az új államhatár elszakította őket Magyarországtól, és állampolgárságuk elvesztése folytán a pozsonyi szemináriumba sem mehettek. Egy időre a komáromi Marianumba kerültek, ahol a bencések előadásait hallgatták és a szlovák szaléziánusok felügyelete alatt éltek. Csak 1946-ban fogadták be őket Pozsonyba, vizsgáikat viszont csak 1948-ban, állampolgárságuk megszerzése után ismerték el. E bonyolult körülmények közepette Károly atya a korábbi tervéről, a doktorálásról lemondott.
„Inámból 1948-ban 33 magyar családot akartak kitelepíteni. Fél évvel pappá szentelésem előtt a szüleimmel, az öcsémmel nekem is mennem kellett volna. A véletlenen múlott, hogy az inámi családoknak mégsem kellett hazát cserélniük. Egy hazatérő katona tífuszt kapott, ezért a községet vesztegzár alá helyezték” – mesélte később Károly atya.
Pozsonyban szentelték pappá 1948-ban, ezután a szlovák Cífer nevű településre került. Egy évvel később, 1949-ben Érsekújvárott kórházlelkészként tevékenykedett. Erre az időszakra így emlékezett vissza: „Érsekújvárott jól tudtuk, hogy több papot Mocsonokra vittek, átnevelésre. Ám az átnevelhetetleneket az újvári »koncentrációs kolostorba« zárták. Fiatal papként kapcsolatot akartam teremteni velük, ami elég gyorsan sikerült is. Kilestem az őröket, a szomszédos ház lapos tetőjéről küldözgettem üzeneteimet. Ki akartuk szöktetni őket Rómába, hogy beszámolhassanak az itteni viszonyokról, az egyház, a papság elleni hajtóvadászatról. Már-már úgy volt, hogy a sok bujdosás, konspiráció után elhagyhatják az országot, amikor elfogták és börtönbe vetették őket. Fél évig kínozták, verték, vallatták őket. Elmondták, kik voltak a segítőtársaik. Az én nevem is elhangzott.”
Mindezt „tetézte”, hogy Károly atya nem volt hajlandó együttműködni a titkosszolgálattal, nem értett egyet a békepapok mozgalmával és nem írta alá a Sztálint köszöntő üdvözletet sem. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy ráfogják: meg akarta dönteni a szocialista rendszer alapjait. Amikor 1950 decemberében, az áthelyezését követően Lukanényére érkezett, ahol díszkapuval várták, már elfogatóparancs volt kiadva ellene. Az állami hatalom többször le is akarta tartóztatni, de ezt a hívek egy ideig meg tudták akadályozni. Volt, amikor háromszázan őrizték az otthonát, éjjel-nappal vigyáztak rá. Még a filiális községekből: Leszenyéről, Ipolyharasztiból, Szlovákgyarmatról, Apátújfaluból és Bátorfaluból is többen érkeztek papjuk őrzésére. Köztük néhányan szlovákok is voltak.
1951. december 9-én Lénár atya éppen az egyik filiából, Leszenyéről tartott haza motorkerékpárjával, amikor felfegyverzett ügynökök állták útját egy teherautóval. Betuszkolták őt abba, majd a falun kívül egy ugyancsak fegyveresekkel várakozó személyautóba tették és Pozsonyba vitték. „Amikor egy teherautó kanyarodott a motorbiciklim elé, tudtam, hogy baj van. A kocsiba tuszkoltak, s nehogy a falubeli hívek meglássanak, letakartak egy kabáttal, a pisztolyt pedig az oldalamhoz szorították. Később átraktak egy személyautóba, ott a biztonság kedvéért megbilincseltek. Először a pozsonyi rendőrparancsnokságon hallgattak ki, majd Besztercebányára is elvittek. Talán azért, hogy bemutassák a vallatási praktikák tárházát…” – idézte fel utólag.
Elfogása után Lukanényén félreverték a harangot, s több mint ezerötszázan gyűltek össze. A tömeg elfoglalta a postát, és bántalmazták a helyi nemzeti bizottság elnökét. Végül a katonaságot kellett kivezényelni Lukanényére. Hat embert garázdaság, hetet pedig hazaárulás vádjával tartóztattak le.
Lénár Károly atyát a pozsonyi állambíróság 1952. október 2-án hazaárulás vádjával tizenhét évi börtönbüntetésre ítélte. Ebből tizenkét évet le is töltött a legkeményebb börtönökben, többek között Illaván, Lipótváron, Mírovban, Jáchymovban. 1958 végén került Valdicébe, ahol kitanulta az üvegcsiszolást. „Mindig akkor vertek, amikor rajtam volt a bilincs. Talán jó is, mert ismerve magamat, biztosan visszaütök. Abban nem lett volna köszönet, huszonnyolc évesen csupa izom voltam. A verőlegények megdolgoztak pénzükért: ütöttek, ahol értek, legsűrűbben a hátamat és a talpamat. Nem tudom, bottal vagy vonalzóval vertek, ugyanis a szememet mindig bekötötték. Minden eszközt felhasználtak arra, hogy vallomást csikarjanak ki belőlem” – magyarázta egy interjúban.
Lipótváron a börtön kórházában Gróf Esterházy Jánossal is találkozott. Erről így nyilatkozott: „Ott is példát adott a többieknek. Titokban miséztünk a börtön vaságyán, a rozsdás kanál volt a kehely. A jobb érzésű őrök csempészték be a bort, és a legmegbízhatóbb civil rabtársaink – élen Esterházy gróffal – hordták szét az Oltáriszentséget a többi fogolynak.”
Elmondása szerint az a tudat adott neki erőt, hogy jó ügyért zárták be. „Fogvatartóink hiába akartak kiszúrni velünk, mi voltunk azok, akik kicseleztük, kinevettük őket. Bármit tettek velünk, a hitünket nem tudták elvenni. […] Mit tudták ők, hogy a szépen becsomagolt bonbonok csokoládéba mártott szentostyákat rejtenek. Nem is sejtették, hogy a mazsola nem vitaminpótlásra, hanem misebor készítéséhez kellett. A mazsolát beáztattuk, majd kinyomkodtuk, és amikor a must kiforrt, volt néhány csepp borunk a szentmiséhez.”
Lénár Károly atya nem hordozott haragot a szívében. Erről így vélekedett: „A legkisebb harag sincs senki iránt a szívemben. Régen megbocsátottam mindenkinek már ott a börtönben. Erről sokat beszélgettünk odabent is egymás között. Nem haragudtunk egyetlen kínzónkra sem. Az ember a börtönben megtanulta, hogy az Úr Jézus nekünk nem autópályát adott, hanem keresztutat, és azon kell Őt követni. És föl kell mennünk nekünk is – ha jelképesen is – a Kálváriára. Félúton nem lehet megállni. Fel kell vinni a keresztet…”
Végül tizenkét fegyházév után (öt évvel hamarabb a kiszabottnál), 1963. augusztus 20-án, 45 kilóra fogyva, amnesztiával Lénár Károly atya kiszabadult a börtönből. Szabadulása után hét évig csak fizikai munkát végezhetett, üvegcsiszolóként dolgozott a jabloneci üveggyárban. Csupán 1970-ben kapott engedélyt hivatása gyakorlására, ekkortól Udvard község plébánosa lett, majd onnan tizenkét év után, 1987-től Tardoskeddre helyezték. Itt tizenöt évig szolgált, egészen kései nyugalomba vonulásáig, 2002-ig. Ekkor visszatért szülőfalujába, Inámba. 2005. augusztus 20-án hunyt el, a templom melletti temetőben nyugszik.
Lénár Károly atya megingathatatlan hitével, a kommunista hatalom elleni hősies kiállásával sokak példaképe lett. A szlovákiai magyar papság lelkiismeretének is nevezték. Üzenete örök érvényű: „A keresztet mindig a bátor papok tartották. Most is ilyen bátor papokra van szükség, akik össze tudnak fogni. A fő helyen ülőknek, a vezetőknek, legyenek azok egyházi vagy világi vezetők, egyet kellene tudatosítaniuk: aki első akar lenni, az kösse fel a kendőt, és szolgáljon. Hiszen Jézus sem azért jött közénk, hogy Őt szolgálják, hanem hogy Ő szolgáljon.”

Az előző rész:  – Sic debuit esse ITT

(A szöveg a Ma7 cikke és más források felhasználásával készült. A fénykép forrása: Felvidék Ma.)

Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.

Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981. Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot