FEJEZETEK A MAGYARSÁG TÖRTÉNETÉNEK
ELMÚLT 103 ÉVÉBŐL
Erős és Igaz Istenünk, dicsőítsd meg hét ferences vértanú szolgádat szent egyházadban
A déli országterületek 1942-es visszacsatolása után a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartományt felkérték, hogy a betelepített magyar lakosság lelkipásztori ellátása végett alapítsanak rendházat Újvidéken. A ferencesek megszervezték a hitoktatást és a népmissziókat, de már 1944 őszén szembe kellett nézniük a szerb partizáncsapatok előretörésével, akik ellenségnek tekintették a katolikus egyházat.
Körösztös Krizosztom (1900–1944) az újvidéki kolostor házfőnöke volt, amerikai missziós szolgálat után és a Don-kanyart is megjárva került oda. Elöljárói a veszély láttán felajánlották neki a hazatérést, de ő inkább a hívei mellett maradt. „Nem akarjuk cserbenhagyni azt a népet, amely megszeretett minket, nagy áldozatot hozott és Isten után minden bizalmuk bennünk van. Itt maradásunk valószínű következményeivel tisztában vagyunk…” – írta elöljárójának 1944 szeptemberében P. Krizosztom.
A szerb csapatok 1944. október 23-án, Kapisztrán Szent János ünnepén értek Újvidék közelébe, elfoglalták a várost és összegyűjtötték a férfiakat. Krizosztom atya még ekkor is élhetett volna a menekülés lehetőségével, de mivel rendtársainak ezt nem kínálták fel, ezért ő is velük maradt. Mindannyiuk meggyőződése és közös döntése volt, hogy amíg hívek vannak, addig maradni kell. A partizánok a többi fogollyal együtt barakkokba hajtották őket. A szerzetes atyák ott is napokon át gyóntattak és vigasztalták fogolytársaikat. Fogvatartóik a papokat különös kegyetlenséggel bántalmazták, lelkipásztori jelenlétüket a fasiszták szolgálatának minősítették.
Október 26-án reggel Krizosztom atyát több férfival együtt átterelték egy szomszéd barakkba azzal, hogy még aznap kiszabadulnak. Ehhez képest másnap este zeneszóra agyonverték őket.
Az újvidéki rendház másik vértanúja Kovács Kristóf (1914−1944), aki 1944-ben maga kérte a Délvidékre való áthelyezését, kijelentve, hogy vértanú akar lenni Krisztusért. Őt is 1944. október 26-án tartóztatták le és más rabokkal együtt elhajtották. Kristóf atya rabtársainak vigasztalója volt, a nappali menetelések után éjjelente gyóntatott, sokszor olyanoknak szolgáltatva ki a bűnbánat szentségét, akik évtizedek óta nem gyakorolták azt. A rabtartók nem szívesen látták az ő és más paptársai lelkipásztori tevékenységét és a továbbmenetelések alkalmával tudatosan kiemelték őket a tömegből. Kristóf atyát egy rendtársával, Kamarás Mihállyal (1918–2013) együtt arra kényszerítették, hogy nehéz fegyverrel a kezükben fussanak, miközben rugdosták, vasvesszővel, puskával kíméletlenül ütlegelték őket. Kristóf atya homloka a vasvessző ütéseitől fölrepedt, a verésektől nem tudott továbbmenni. Társai segítették, de elájult. A vérengzést csodával határos módon túlélő Mihály atya, aki szintén kegyetlen ütéseket kapott, később így számolt be a szörnyű eseményekről: „A lágerben is hamar megtalálta a beteg, szomorú embert, és »ne aggódj, kispajtásom« megszólítással biztatgatta, erősítgette. Sikerült egy nap kis üveg bort és ostyát behozatnom, hogy este misézzünk. Amikor lenyugváskor kerestem a bort, Kristóf mosolyogva mondta, egy betegnek adta szíverősítőül. Mély lelkiségére jellemző, hogy az ájulás előtt még összeszedte magát, és miközben rám borult, ezt mondta latinul: Sic debuit esse, vagyis így kellett történnie. Ezután elveszítette eszméletét, amelyből már nem tért magához.” A katonák teherautóra dobták, és Indijja község határában agyonlőtték.
A Somogy megyei Nagyatád község a második világháború utolsó szakaszában, 1945 márciusában a nemzetiszocialista és a szovjet csapatok frontvonalába került. A lakosság menekült, élükre a ferences házfőnök, Hajnal Zénó (1900–1945) atya állt. 1945 nagyhetén elérték Gyékényest, amelynek határában bolgár és német csapatok harcoltak egymással. Húsvét vasárnapján a bolgár katonák elfoglalták a falut, a lakosokat elhajtották. A menetbe állították a plébánost, Martincsevics Pált és a nála meghúzódó Zénó atyát is. Egyikük sem váltotta egyházi öltözetét civil ruhára, hogy a hívek a menetelés közben lássák, hogy pap is van velük, s ha gyónni akarnak, azt megtehessék. A menet mellett elhaladva egy bolgár katona megpillantotta a reverendát viselő papokat, kiszólította a tömegből és minden indok nélkül lelőtte őket. Senki másnak nem esett bántódása, a katonát a hit elleni gyűlölet motiválta.
Kiss Szaléz (1904–1946) igen tehetséges, sok helyen megforduló, szociális beállítottságú, kitűnő ferences szónok volt. „A bérmálás által óriási akadály hárul el utamról, mely a vértanúság felé vezet” – tizenhét évesen írta ezt a naplójába. 1944-től a gyöngyösi ferences rendház klerikusmagisztere volt, a növendékek az ő felügyelete alatt élték át az orosz csapatok bevonulását. A városi fiatalság összefogására 1945-ben megszervezte a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösséget, ami a kommunisták ifjúságszervező tevékenységét gyengítette, ezért nem nézték jó szemmel. 1946. április 28-án letartóztatták. A hamis vád az volt ellene, hogy fegyveres összeesküvés vezetője volt és szovjet katonák meggyilkolására bujtotta fel tanítványait, és hogy előre megígérte nekik a feloldozást. A koncepciós perben azt követelték tőle, hogy árulja el, mit gyóntak neki a gyöngyösi diákok. Az eljárási iratokból utólag világossá vált, hogy az egész per koholmányokra épült, a vallomások jelentős része nem az atyától származik. A kiszabadult vádlott-társak későbbi visszaemlékezéséből az is kiderült, hogy a ferences atyát a felismerhetetlenségig összeverték, ő azonban a gyónási titkokat akkor sem árulta el. A tárgyalást szovjet tisztek vezették tolmács nélkül, Szaléz atyát halálra ítélték és az ítéletet 1946. december 10-én Sopronkőhidán végrehajtották. Kiss Szaléz atyát halála óta a gyónási titok áldozataként tiszteli a magyar ferences provincia. „A magyar vértanúpapok sorát Szaléz atya nyitja meg” – vélelmezte Mindszenty József bíboros.
Lukács Pelbárt (1916−1948) az ifjúság lelkes, szuggesztív lelkipásztora volt. „Pelbárt atya rendkívüli nagysága nemcsak tudásában mutatkozott meg, hanem hősies testvéri szeretetében is. Árva gyermekként került a ferences rendbe. Hogy visszafizesse a rend jóságát – mivel azonnal átlátta, hogy mire megy a játék –, a koncepciós perben mindent magára vállalva, minden gyanút elhárított rendi testvéreiről, akiket bizonyítékok hiányában szabadon engedett a rendőrség” (Szántó Konrád). Pelbárt atya több börtönt is megjárt. Szaléz atyával egyidőben tartóztatták le mint a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Mozgalom egyik alapítóját. A sopronkőhidai börtönbe került, ahol életfogytiglanra ítélték, majd a Ladoga-tó melletti gulágon is raboskodott. Egyik rabtársának a visszaemlékezéséből ismert, hogy kevéske ételét is jó szívvel megosztotta társaival és imára buzdította cellatársait: „Páter Pelbárt kihirdette, hogy aki a rózsafüzért akarja imádkozni, gyűljön köréje. Mindannyian követtük szavát. Annyira új volt ez a hang a börtönpincében, hogy még az Ungvárról Magyarországba menekült zsidó is köréje húzódott, akit tegnap este hoztak a határról hálóingjében ide. Pelbárt és Páter Szaléz új fejezetet nyitott az oroszok hírhedt, Vilma királynő úti börtönpincéjében. Nem panaszkodtak, nem jajveszékeltek, hanem megbocsátottak és imádkoztak.” Pelbárt atyát Finn-Karéliába hurcolták, ott halt vértanúhalált 1948. április 18-án.
Kriszten Rafael (1899–1952) a budapest-pasaréti és 1941–1946 között a Margit körúti rendháznak is elöljárója volt. A háború alatt rengeteg üldözöttet mentett meg, majd az éhezőkön segített azzal, hogy megnyitotta a rendház konyháját. 1949 augusztusában Hatvanba helyezték át, ahol a ferenceseket nagy szeretettel és tisztelettel vette körül a város hívő közössége. Ekkor már nyíltan folyt az egyházüldözés, 1950. június 19-én elkezdődött a szerzetesek deportálása, a ferences atyák felkészültek rá, hogy hamarosan rájuk is sor kerül. Ezen a napon azonban azért álltak meg teherautók a rendház előtt, mert máshonnan kitelepített piarista szerzeteseket és szalvátor nővéreket szállítottak oda. A lakosság körében az a hír terjedt el, hogy a ferences atyákért jöttek, ezért a hívek a templom elé vonultak, hogy kifejezzék az intézkedés elleni tiltakozásukat. A rendőrség felszólította Rafael atyát, hogy oszlassa fel a tömeget, ez azonban nem sikerült. Az éjszakai órákban a politikai rendőrség oszlatta fel a tüntetést brutális eszközökkel, a kolostor lakóit és az odahurcolt szerzeteseket pedig véresre verték. A négy ferences atyát az Andrássy út 60-ba szállították. Rafael atyát a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés címén 1951. május 26-án jogerősen is életfogytiglani börtönre ítélték, büntetését a Conti utcai börtönben töltötte. „Te, pucér Krisztus, hol hagytad az ingedet?” – kérdezte tőle az őr, amikor a téli hidegben csupán egy kabátot adtak rá a börtönben.
Az embertelen körülmények és bánásmód felőrölték egyébként is megrendült egészségét. elhatalmasodó tüdőbaj következtében 1952. szeptember 16-án adta vissza lelkét Teremtőjének.
Károlyi Bernát (1892–1954) 1938-ban egy rendkívül sikeres kínai misszió után tért haza Magyarországra, ahol több más állomáshely után 1941-ben a tartomány kecskeméti rendházába került, 1945-ben házfőnökké nevezték ki. A szovjet front közeledtével megszervezte a kórház irányítását, a hátrahagyott betegek ápolását, a déli országrészből érkező menekültek befogadását és étkeztetését. 1945-ben felemelte hangját a politikai foglyokkal való megalázó bánásmód ellen, ezért őt is letartóztatták. Ekkor még ejtették az ellene szóló vádat. 1946-ban Budapest-Pasaréten lett házfőnök, igazgatása alatt létesült a Ferences Missziók Központi Székháza. „Kedves hívek! Maradjunk még néhány percig a templomban. Térdeljünk le, és közösen mondjunk imát bebörtönzött főpásztorunkért és a megpróbáltatások előtt álló anyaszentegyházunkért” – 1948. december 27-én ezekkel a szavakkal fordult a hívekhez a pasaréti templomban a hercegprímás letartóztatása kapcsán. „Demokráciaellenes” igehirdetése miatt 1949 tavaszán újra a bíróság elé került, de még ekkor is enyhe büntetéseket kapott. 1949. november 28-án éppen bevásárolni indult a pasaréti egyházközségi óvoda számára, amikor az utcán letartóztatták, ekkor a vád már a „népköztársaság megdöntésére irányuló demokráciaellenes szervezkedés” volt. 1950. november 18-án államrend elleni szervezkedés hamis vádjával tizenöt év fegyházra ítélték. A börtönben kínozták és éheztették, de ő nem vesztette el hitét és rabtársai visszaemlékezései szerint ilyen körülmények között is gyóntatott és nem szűnt meg jócselekedeteket gyakorolni. Harmincöt kilóra lefogyva, végsőkig kimerülten került kórházba 1954-ben. Halála előtt néhány héttel a Városmajor úti kórházban operálták, ahol a nővér még látta testén a kínzások nyomait. 1954. március 2-án adta vissza lelkét Teremtőjének.
Imádság a boldoggá avatásukért
Erős és Igaz Istenünk! Te Bernát szolgád és társai életében csodálatosan kibontakoztattad a kereszt misztériumát, amikor áldozatvállalásuk által a diktatúrák sötétségében is felragyogtattad a hit világosságát. Kérünk, dicsőítsd meg szolgáidat szent egyházadban, hogy hitvalló életük és vértanúságuk példája ma is bátorító erőforrásunk legyen a szegény és alázatos Krisztus követésében. Aki él és uralkodik, mindörökkön örökké. Ámen.
Felhasznált főbb források: – Isten Szolgái Károlyi Bernát és hat társa („Ferences vértanúk”)
– Ferences vértanúink boldoggá avatásáért – Pesti Ferencesek
Az előző rész: ,,Kalitkába magot szórni” ITT
Kapcsolódó videó: – Egy ferences vértanú – P. Kiss Szaléz ITT
Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.
Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981. Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot 