REPRÓ-rovat: Tarcalról – a gulágba

Csille zuhant az elhurcolást önként vállaló Szerednyei János atyára
            ,,…Csak nem tudom biztosan, / Melyik hazába tér vissza a vonat, 
                                    / De ne féljetek: / Hazamegyünk! “
– Elvinni 17 éves kölyköket?! Nem lehet ezt megbocsájtani! Csak azt mondom, a Jóisten fizessen meg nekik!… – mondja kicsit indulatosabban Margitka, míg „Nénje” csendesebben mesél, szemét törölgetve:
– Nem lehet azt kibeszélni… Januárban vittek el, s úgy kísért a police minket, mint a bűnösöket. Itt sírtunk a Királyudvarban. Hogyne sírtunk volna, mikor nem tudtuk, mi lesz! Én meg is akartam szökni, a nővérem mondta, ő kimászik a WC-ablakon, menjek én is. Ki is szöktek sokan, míg az oroszok észre nem vették, hogy fogy a nép, aztán már odaálltak fegyverrel az ablak alá…
A tarcali Nyakó Imréné és Kovács Józsefné két és fél évig robotolt a donyeci szénbányák egyikében. Az ő táborukban volt Szerednyei János káplán is, aki önként csatlakozott 1945. január 24-én a „malenkij robot”-ra elhurcolt híveihez, hogy részesedjék embertelen sorsukban.
***
– Milyen volt az élet a lágerben? Hideg deszka. Nem volt tüzelő, semmi nem volt. Dolgozni kellett. Bányában. Lapátolni!

Három műszakban dolgoztunk, éjjel-nappal mentünk, térdig érő hóban. Kanál leves, de kutyagumi, még só se benne. Az tudja csak, mi volt, aki ott volt. Jaj de sok huncut kígyó, sátán, meg van írva a Bibliában… De mi itt vagyunk. 84 évesen, bizony. Más meg a föld alatt. Mert a jó Istennél minden lehetséges. Ő adja a jó időt, a rosszat, a termést, ha nem akarja, nem ad… – mondja Margitka, majd a két idős asszony Szerednyei atyáról idézi emlékeit:
– Őt nem úgy vitték el. Azt mondta, a hívei mellett van a helye. Önként ment. Felajánlotta magát…
– De mindig mosolygott az a pap. Olyan aranyos volt… Adta a szeretetet, adta a vidámságot. Az sose volt elkeseredve.
– Láttam jönni őket haza a bányából, mikor szabadnapos voltam. Az atya oly kormos volt, hogy csak a szeme fehérjét lehetett látni – de még az is nevetett…
Emlékszem, egyszer szabadnap volt a lágerben, összejöttek a tarcaliak, ismerősök, ő meg csinált egy kis oltárt, és ott imádkoztunk. Csendesen végezte a misét. Voltak az oltáron szentképek, száraz virágok, ki mit talált a bányatelepen, azzal feldíszítettük. Hozott magával egy kis kelyhet, azzal misézett. Talán Úrnapja lehetett. De volt húsvétkor is, bár igen tiltották az oroszok. Titokban voltak a misék, és csak ritkán…

***
– Hogy hazajövünk, nem hittük, míg a vagonba nem tettek. Mert mindig mondogatták az oroszok, hogy holnap „pásli damoj”, így öntötték belénk a lelket. Ez éltetett, hogy csak hazavisznek. Akkor hittük, hogy jövünk haza, mikor már a magyar határon voltunk. Néztük, miénk-e a határ. Leszálltunk, ott volt egy prizma cukorrépa. Szaladtunk a répára, úgy ettük, olyan éhesek voltunk…
Szerednyei atya nem tért haza: balesetet szenvedett 1947 júliusában. A két gulágot járt asszony próbálja felidézni a fiatal atya vállalását hősi halállal megpecsételő bányaszerencsétlenség körülményeit.
– Vége volt a műszaknak, már jöttek volna visszafelé a lágerba, de ő már nem érkezett meg, valahogy két csille közé szorult, s azok összenyomták… A pontos részletek már nem jönnek elő, csak a könnyek: az akkori könnyek árkain gördülnek a mostaniak.
– Tarcalról és a környékről voltunk vagy kétszázan, s mind akik ismer-
tük, nagyon megsirattuk… Általában ha meghaltak a népek, nagy gödröt ástak, odalökdösték a halottat, mint egy kutyát. De Szerednyeinek csináltak koporsót. Úgy, hogy a nép adott pénzt a deszkára. Ki is csinálta meg? Ficsor bácsi. Ő csinálta meg deszkából, abba tettük szegény Szerednyeit. És elengedtek a temetésére, biztosan azért, mert tisztelték őt az oroszok is. Hiszen azok között is volt, aki nem volt ellenséges a deportáltakkal. A bányában egy nacsalnyik, egy öreg bácsika például úgy szeretett ben-nünket, mintha a gyerekei lettünk volna. Még sírt is, hogy minek hoztak ide, ilyen lánygyerekeket a bányába? !
***
– Tetszenek imádkozni az atyához? – jut máig a beszélgetés.
– Olyan értelemben, hogy a papokért… – jön a tétova válasz.
– Nem érte, hanem hozzá?! – feszítjük tovább.
– Ja, úgy nem… – hangzik, majd töprengős csend következik. Hiszen miért
is ne lehetne fohászkodni hozzá, aki nagy tanúságtevőként érkezhetett Isten országába, bár ha még nem is emelte oltárra az Egyház?! Ha nem is avatják a közeljövőben boldoggá, azt mindenképpen megérdemli, hogy ismerjük a nevét… … és sokan ismerik is. Mesélik az asszonyok, fiatalok is jönnek, érdeklődnek, megállnak a templomi emléktáblánál, elolvassák – évfordulóján pedig szentmisén is megemlékeznek róla. Élete szép példa arra, hogy a legembertelenebb körülmények között is lehetséges embernek maradni, és hogy le lehet győzni a gyűlöletet a szeretet törvényeihez való ragaszkodással…
Dobos Klára
REPRÓ-rovat, 2007. júliusi számunkból

Szerednyei János: Hazamegyünk

Elhurcoltak bennünket
Messzi orosz földre
Olyan messzire,
Hogy még a sóhaj is elvész
a messzi végtelenbe…
            Azóta mindenki sóhajtva kérdi
            Mikor az Istent félve becézi:
            Hazamegyünk még?
Jó emberek, hazamegy mindenki,
Aki az Istent nem szűnik meg szeretni,
Csak nem tudom biztosan,
Melyik hazába tér vissza a vonat,
            De ne féljetek:
            Hazamegyünk!
Oroszország, 1945. március 4.

Ajánlott videó: Egy ferences vértanú – P. Kiss Szaléz IDE KATTINTVA
Ajánlott írás: ,,Megmentem a Jézuskát” – Galgóczy Erzsébet életéről ITT
Lángoló, BOLDOG fiatalember – Brenner János vértanúról ITT

Ha tetszett, kérjük, használja a MEGOSZTÁS-gombot 🙂 –, s öröm, ha feliratkozik hírlevelünkre.