REPRÓ-rovat: Tarcalról – a gulágba

Csille zuhant az elhurcolást önként vállaló Szerednyei János atyára
            ,,…Csak nem tudom biztosan, / Melyik hazába tér vissza a vonat, 
                                    / De ne féljetek: / Hazamegyünk! “
– Elvinni 17 éves kölyköket?! Nem lehet ezt megbocsájtani! Csak azt mondom, a Jóisten fizessen meg nekik!… – mondja kicsit indulatosabban Margitka, míg „Nénje” csendesebben mesél, szemét törölgetve:
– Nem lehet azt kibeszélni… Januárban vittek el, s úgy kísért a police minket, mint a bűnösöket. Itt sírtunk a Királyudvarban. Hogyne sírtunk volna, mikor nem tudtuk, mi lesz! Én meg is akartam szökni, a nővérem mondta, ő kimászik a WC-ablakon, menjek én is. Ki is szöktek sokan, míg az oroszok észre nem vették, hogy fogy a nép, aztán már odaálltak fegyverrel az ablak alá…
A tarcali Nyakó Imréné és Kovács Józsefné két és fél évig robotolt a donyeci szénbányák egyikében. Az ő táborukban volt Szerednyei János káplán is, aki önként csatlakozott 1945. január 24-én a „malenkij robot”-ra elhurcolt híveihez, hogy részesedjék embertelen sorsukban.
***
– Milyen volt az élet a lágerben? Hideg deszka. Nem volt tüzelő, semmi nem volt. Dolgozni kellett. Bányában. Lapátolni!

Olvassa tovább!