Mezei Mária drámai sorsú színésznőnk vallomásából

,,Egy kicsit azt csinálom, amit a jó Isten! … Az Igét testté alkotom és Igazsággá! … Tudod mi az igazság? Csak az, amiben hinni tud az ember. És én most már a jó Istenen kívül csak egyetlen egy valamiben hiszek – és ez a színház … A színház…” – vallotta Maugham Juliájával Mezei Mária. De számtalan más műből is meríthette volna (alkotói) hitvallását… Önéletrajzi naplójából idézünk egy részletet.

S jöttek, jöttek a drámák végre! Keith Winter: Tűzvész, Illés Endre: Méreg, Ibsen: Rosmersholmja, de hát színész vagyok, s bizony néha örömmel játszottam közben pihenésül egy kis operettet is mindenesetre.
„Mondja Mici, mi a titka? Hogy csinálja ezt? Percek alatt meghódítja, akivel kikezd. Tény, hogy van a modorában eredetiség. Már az, ahogy csókra nyújtja azt a kis kezét.”
Mert a színész színes lény, csak akkor kiegyensúlyozott, ha minden színét kijátszhatja.

Kioltott „önreflektorok”

De eljöttek a sötétség, évei, s 1943 nyarán kioltottam én is magamban a reflektorokat.

Felhúzódtam a Tátrába, ahová a háború kitörésétől kezdve mind sűrűbben és sűrűbben menekültem lelki tartást, ellenállást, harci kedvet, egészséget gyűjteni a tisztaságban és szépségben, ami ott a Hegyek közt körülvett –, az itthon mind jobban ránk nehezedő, fullasztó emberietlen és művészietlen áramlatok ellen.
Amikor 1944 áprilisában a vonat elindult velem, a fülemben még ott döröm-bölt az idegen tankok dübörgése, az idegeimben ott reszketett a szirénák sikoltása, a bombák robbanása, a szememben ott szégyenkezett megalázott barátaim megkínzott tekintete. S mialatt itthon tovább robbantak a bombák s a pincében reszkettek a lelkek, én fenn a békés hegyek között nyolc hónapig feküdtem egy ágyban, és már alig éltem, mert állandóan féltem. Az egész világgal együtt féltem. Már enni nem tudtam, aludni nem tudtam, járni ném tudtam, de mégis mindig vártam – valamire vártam… A Csodára vártam, ami meggyógyít és lábra állít, ami megvigasztal és erőt ad, ami világosságot gyújt a sötétségben és Célt mutat a jövendő életben.

A hit „érkezése”

S én nem vártam hiába. Megkaptam a Csodát: Hitet kaptam. Én a refor-
mátus, de ateista apám hit nélkül felnőtt színésznő lánya – hívő lettem.
És most hadd beszéljek az én hitemről, ami az életem igazi tartalma és értelme azóta, ami miatt annyiszor néztek rám ferdén, s amit annyiszor magyaráztak félre. Tisztán szeretném végre megfogalmazni, miben hiszek. Hiszek a Világmindenségben: a csillagokban és a porszemben – tehát az emberben lakó – Szeretetben.

A Szeretet arcai

A Szeretetnek sok arca van, s én mindegyikkel személyesen találkoztam, kezet fogtam ott fenn a Hegyekben s hazafelé való vándorlásom alatt. A könyörülj Szeretet egy lengyelországi kis faluban várt rám, ahova két koffer ruhámért az irigység és kapzsiság juttatott, s mint afféle Mata Harit – mint német kémet – adott a katonai biztonsági szervek kezére. A Szeretet ott állt a front mögötti falusi fogda lépcsőjén – idegen egyenruhában s csodálkozó hangon magyarul megszólalt: „Hogy kerül maga ide, Mezei Mária?”
Igen – a tolmács, egy pesti zsidófiú felismert és ismert, tudott egy pár segítő tettemről, amit sorstársaival itthon cselekedtem: igazolt és megajándékozott az életemmel. Csoda! Ha „véletlenül” nem ő áll ott – akkor én ma nem állhatnék itt. Mert az olyan váddal terhelteket, mint amivel a gyűlölet engem megvádolt – háborúban – idegenben bizony nagyon röviden szokták elintézni.
Az önzetlen Jósággal a tatár őröm ajándékozott meg, aki tüzet rakott miattam – a fogoly miatt –, hogy jaj, csak meg ne fázzam. A testvéri egyenlőségre egy sovány hollóarcú, polgári ruhás tiszt tanított meg a rabszállító nyitott teherautón, amin visszafelé hoztak Lengyelországból. Hosszú és hideg volt az út Poprádig. A hollóarcú egyszerre csak elővett egy kicsi darab szalonnát, egy darab kenyeret, s a két fegyveres őrnek s nekem, a fogolynak szépen szétosztotta. Az áldozatvállalás a poprádi utcasarkon várt rám. Vadidegen, haláltáborból szabadult vidám kis ember volt Léderer úr, aki önként és vidáman vállalta, hogy engem, az akkor és ott üldözött magyart, a szlovák katonai kocsijukon elszállít Kassára. Az önmagát felejtő munkára a kassai kórházban kicsi parasztasszony ágyszomszédom, a szívbajos és terhes Boriska tanított meg, aki négy gyermeke és rengeteg munkája mellett még engem is el akart vállalni vendégnek, mert megsajnált, hogy fáradt és egyedül vagyok. S másik kis testvére, Rozika, szeretetből s nem pénzért fogadott be a radványi hegyek között, ahová hontalanul és nyugtalanul gyalog érkeztem meg kényszerítő vággyal a szívemben, hogy szavakba rögzítsem életem legnagyobb élményét: találkozásomat a Szeretettel.
Ott, az erdészházban libagágogás közt született meg az írás: „Hoztam valamit a Hegyekből”. Arról szól ez, hogy a jók, tiszták és szegények többen vannak, mint a rosszak, szennyesek és gazdagok. Hogy a Szeretet erősebb a gyűlöletnél, s az élet célja nem lehet más, mint magunkfelejtő szeretettel telve dolgozni a másikért is, a közösségért, s tiszta fegyverekkel harcolni az igazságos, békés, boldog jövőért.
Mikor elkészültem, és búzában fekve egy tehervonaton elindultam Pestre, olyan boldog voltam, mint még soha, mert úgy éreztem, végre elmondtam embertársaimnak a lényegeset, a fontosat – talán azt, amiért megszülettem….

Ajánlott videó: Dajka Margit és Szent Antal IDE KATTINTVA

Kapcsolódó színháztörténeti emlékezés:
Csákányi László, a pápa meg az ördög IDE KATTINTVA

Ha tetszett, kérjük, használja a MEGOSZTÁS-gombot –, s öröm, ha feliratkozik hírlevelünkre.