FEJEZETEK A MAGYARSÁG TÖRTÉNETÉNEK
ELMÚLT 103 ÉVÉBŐL
Böjte Csaba bizonyosságpéldái arra, hogy a szeretet minden jóra megtanít és hogy csak egymást boldogítva lehetünk boldogok
Őt pappá szentelő püspökére Böjte Csaba ferences szerzetes igen-igen megható történettel emlékezik a Megalkuvás nélkül – Száz éve született Jakab Antal című kötetben (Varga Gabriella–Vencser László, Kairosz Kiadó, Budapest, 2009). Ezt most teljes terjedelmében, változtatás nélkül sorozatunk részévé tesszük, s bár a történet oly mértékben ragadja magával és bilincseli le az olvasót, hogy egy ideig nem is ereszti tovább, mi mégis továbblépünk, és beszámolunk az említett kötet dévai bemutatójáról is. Azért tesszük ezt, mert úgy találjuk: a vágy, amellyel Böjte Csaba teológiai tanulmányai befejeztével a papi pályára lépett, az idők folyamán – és ezt már most kijelentjük – eljutott a beteljesülésig, ezt a külső szemlélőként 2009-ben szerzett, itt leírt tapasztalatok is kristálytisztán megmutatják. Tartsanak velünk, engedjék, hogy az emlékképkockák elkísérjék a nyolcvanas évek elején-közepén Gyulafehérvárra, majd bő két évtizeddel később Dévára!
Böjte Csaba: „Úgy, mint ki az Isten színe előtt áll”
„1983 szeptemberében kezdtem teológiai tanulmányaimat, és mindjárt az első héten mennem kellett ministrálni dr. Jakab Antal püspök úrnak. Ő minden reggel egyedül misézett a püspöki kápolnában, és az elsőéves kispapok mentek névsor szerint egyenként ministrálni neki. A névsor elején voltam, kellett is mindjárt mennem reggel korán a püspökségre. Férfiasan most már be merem vallani, hogy bár templomba járó ember voltam, valahogy a ministrálás az életemből kimaradt; nem szerettem szerepelni, fontoskodni, inkább megálltam a templomban hátul, csendesen – így nem is tudtam egyáltalán ministrálni. Persze nagyon hamar kiderült, hogy a püspök úr latinul misézik, és a nép híján a válaszokat az egyetlen kispapnak kellett mondania. Addig latint, mivel reálszakon végeztem, egyáltalán nem is tanultam, így egyből kivert a veríték, amikor a misekönyvet megláttam az oltáron. Elkezdődött a szentmise, és hihetetlen zavaromban elkezdtem összevissza lapozni a misekönyvet, még olvasni is elfelejtettem, de ő jóságosan segített, megvárta, míg makogva kiolvasom a válaszokat. Mérhetetlen zavarban voltam, de azért csodáltam a püspököm hihetetlen önuralmát: ahogyan a szentmisét, szépen, csendesen – úgy, mint ki az Isten színe előtt áll – befejezte, majd letérdelt hálát adni. Én is letérdeltem, és meg voltam győződve, hogy az én papi életutamnak vége, mert szépen el fognak tanácsolni.
A püspök az ima után lassan felkelt, szólt, hogy várjam meg, aztán kacsázó lépteivel eltűnt a szobájában, majd egy csodálatos szép naranccsal tért vissza, és szó nélkül átnyújtotta nekem. Meg voltam döbbenve, nem szidott, nem alázott meg, sőt szóvá sem tette ügyetlenségemet. Öt évet dolgoztam a teológia előtt, egy évet lent a bányában, ennél sokkal kisebb hibákért milyen sokat veszekednek az emberek kint a világban! Számomra egyszerűen hihetetlen volt ez a határtalan önuralom, belső nyugodtság, ahogyan viselte az én tudatlanságomat. Óriási hatással volt rám püspököm jósága, csendes, szó nélküli szeretete. Azon a héten kívülről megtanultam az összes választ a latin szentmisére, így hétvégére már minden nagyszerűen ment. Nem hiszem, hogy veszekedéssel, fenyegetéssel el tudta volna ezt érni velem.
Persze még azon a héten az is kiderült, hogy furcsa kacsázó járása a börtönben viselt lábbilincsein lógó vasgolyó hurcolásától alakult ki. Nem emelte fel a lábát, szinte a földön húzta, mintha még mindig a csontjaiba vágott volna a Krisztus szeretetéért viselt bilincs. Nem beszélt a börtönéveiről, talán egyszer, akkor is csak úgy viccesen, megemlítette, hogy fülorvosnál volt, és azok a komoly műszereikkel megállapították, hogy ólommal szennyezett a hallószerve, és meg is kérdezték, hogy nyomdában dolgozott? Vidám hangját szinte most is hallom, ahogy kacagva mondta: »Nem, én sokkal mélyebb kapcsolatban voltam az ólommal. Lent dolgoztam évekig a bányában.«
Szememben, bár nálam alacsonyabb volt, mégis óriásinak tűnik. Büszke vagyok rá, hogy Krisztus nagy papi családjába ő fogadott be, ő szentelt fel. Jó vele egy csapatba tartozni, az ő lelki nagycsaládja tagjának lenni. Most is, ha rá gondolok, betölt a belőle áradó határozottság, csendes alázatos konokság, az a fény, mely mindent olyan egyszerűvé tesz. Személye számomra garancia volt az Evangélium hitelessége mellett.
Élő szenttel nem igen találkoztam, de úgy gondolom, Jakab Antalt megismerve, hogy nagyon jó lehet közéjük tartozni. Kicsinységem tudatában szeretnék majd egyszer melléje ülni annál a nagy asztalnál, hol nincs első és utolsó vendég, melyet Isten azoknak terít, kik szeretik Őt.” (Böjte Csaba OFM)
Böjte Csaba: „Szövetséget kötöttünk az élet szolgálatára”
Böjte Csaba 1992-ben Déván árvaházat és Magyarok Nagyasszonya Kollégium néven iskolát nyitott elhagyott, veszélyeztetett sorsú, bajbajutott gyermekek felkarolása céljából. Csaba testvér a dévai gyermekmentő szervezet alapítója, az Erdélyben 1993-ban, Magyarországon 2002-ben létrehozott Dévai Szent Ferenc Alapítvány elnöke. Az ő és munkatársai áldozatos munkájának köszönhetően az országban létrehozott mintegy száz bentlakóotthon, napköziotthon és iskolaház több ezer rászoruló gyermek számára nyújtott és nyújt menedéket, segítséget, ellátást, biztos fedelet. Böjte Csaba szavai szerint „minden ember a végtelen teremtő Jóság csodája, remekműve”, a birtoklás pedig a szárnyalás halála. „Indulj el, csak szeress önzetlenül, s a szeretet minden jóra megtanít” – írja egy helyütt, és ezt is hangsúlyozza: „Egymást boldogítva lehetünk csak boldogok!” Böjte atya nemcsak ételt, otthont és ruhát biztosít neveltjeinek, hanem törődik taníttatásukkal, szellemi és lelki fejlődésükkel, vallási és erkölcsi nevelésükkel. Szeretetet ad nekik.
Szemelvények Böjte Csaba szavaiból:
„Évek óta járom missziós útjaimat, itthon, Erdélyben, a Kárpát-medencében, Európában, még a tengerentúl is. Megtapasztaltam, hogy az emberekben óriási éhség van az igaz, tiszta szívből jövő vigaszra, bátorításra, a krisztusi reményre, szeretetre. Nyaranként bejárjuk egy-egy vidék falvait, városait. Ilyenkor az apostolok példájára, kettesével, üres zsebbel, de szeretettel, jókedvvel megyünk a templomokba, a családokhoz és elbeszélgetünk az emberekkel. Oda megyünk, ahova hívnak. Egyetlen cél vezet: őszintén, jóakarattal, vidáman szeretni azt, akivel az isteni gondviselés összehoz. Azt tapasztaltam, hogy Isten gyermekeinek jókedvű, szabad együttléténél mindig jelen van áldásaival az élet Ura is. Így nyomukban napközik, bentlakóotthonok nőttek ki a semmiből s megteltek kacagó gyermekekkel.”
„Nemcsak tanáccsal, jó szóval, hanem anyagi támogatással, tanszerrel, ruhával is segíteni akarjuk a szülőket, a gyámokat, hogy gyermekeik szépen, egészségesen fejlődjenek. Sajnos sokszor úgy tapasztaljuk, hogy a szülők, nagyszülők, a gyermekek gyámjai különféle okokból kifolyólag nem képesek felügyelni és irányítani a gyermek fejlődését, és ilyenkor a magára maradott gyermek, fiatal – még ha van is, ahol lakjon – könnyen veszélybe kerül, testi, lelki, szellemi fejlődése visszamarad. Ezért a nem különösen veszélyeztetett gyerekek számára napköziotthonos tevékenységet hoztunk létre. Ezekbe az otthonokba iskola után jönnek a gyermekek. Nevelőjük vezetésével bevásárolnak, elkészítik az ebédjüket, felkészülnek a másnapi oktatásra, játszanak, tisztálkodnak, majd este hazamennek. Amennyiben ez a tevékenység nem elégséges, akkor szükséges a gyermeket, a fiatalt a bentlakóotthonba befogadni…”
„Azt szeretnénk, ha a bajba jutott és tőlünk segítséget kérő gyermekek, fiatalok szépen kibontakoznának, felnőnének, hogy felelős apák, anyák, becsületes állampolgárok, jókedvű, életerős, Istent és embert szerető, tisztelő felnőttek legyenek, akik akár a jég hátán is megállják a helyüket, eltartják családjukat.”
„A Szent Ferenc Alapítvány keretében nagyon sokan szövetséget kötöttünk szeretetből, bizalommal az élet szolgálatára. Isten kegyelmét szüntelenül érezzük, mert újabb és újabb feladatot bízott ránk, és mindig küldött társakat is, de anyagi segítséget is, hogy az élet szolgálatát eredményesen tudjuk végezni. […] Dévai gyermekvédelmi tevékenységem során Isten nagyon sok kedves gyermekkel, munkatárssal, jótevővel ajándékozott meg. Nincs két egyforma ember, gyermek, mindegyik Isten áldása, ajándéka. […] Szívemben mérhetetlen az öröm, amiért az Úr bevont ebbe a csodálatosan szép kalandba, és megengedte, hogy nem a test és a vér kívánságából, hanem az Ő szent akaratából én is, akárcsak Szent József, életet hordozó apa, atya lehettem. Istennek legyen hála mindenért!”
Böjte Csaba: „Fel kell fedezni a bennük rejlő tehetséget és segíteni annak kibontakozását”
A Megalkuvás nélkül – Száz éve született Jakab Antal című könyvünk 2009. november 20-i dévai könyvbemutatóját a Nagyboldogasszony Plébánia és a Magyarok Nagyasszonya Kollégium szervezésében a ferences kolostor templomában tartottuk, közvetlenül az esti szentmise után. A felnőttek mellett jelenlévő gyermekek sokasága a padokat teljesen megtöltötte. A szentmisét Vencser László mutatta be; vele koncelebrált Böjte Csaba és az ugyancsak ferences Marek Ferenc Bernardin, az egyházközség plébánosa.
A szentmise után és még a könyvbemutató előtt az első sorokban helyet foglaló gyermekek, a Karda Róbert által vezetett Magyarok Nagyasszonya Gyermekvédelmi Központ diákjai a hideg ellenére levették kabátjaikat, pulóverjeiket és fehér ingben-blúzban az oltár elé álltak. Nemcsak a szemet, de a lelket is gyönyörködtette meghatóan szép verses-zenés műsoruk, és e mellett az ünnepi öltözet, amellyel megadták a tiszteletet a helynek, az alkalomnak és a száz éve született Jakab Antal püspöknek.
Éppen a templomban jelenlévő gyerekek nagy számára való tekintettel a könyvet bemutató előadásunkban mi is Jakab Antal gyermekek iránti lelkesedését emeltük ki, a könyvből az erre vonatkozó részleteket olvastuk fel, és kitértünk arra is, hogy a püspök a tanulást mennyire az élet, az egyéni sors meghatározó tényezőjének tartotta.
A műsor vége felé közeledve újabb megható jelenetnek lehettünk szemtanúi. Miközben felolvastuk a könyvből Böjte Csaba itt fentebb is idézett visszaemlékezését, az első padsorban ülő Csaba testvér nagyon elérzékenyült. Ezt látva, a másik oldali padsorból egy gyermek odaszaladt hozzá, átölelte és megsimogatta a fejét…
A könyvbemutató folytatásában Csaba testvér élőszavakkal is kiegészítette az általa leírtakat s kifejezte tiszteletét az emberséges és jóságos Jakab püspök iránt. A szintén jelenlévő Tóth János csernakeresztúri plébános is Jakab Antal arcára, jóságos tekintetére hívta fel a figyelmet.
Lelkünkben a nagy gyereksereg szívet melengető látványát, fegyelmezett viselkedését, a szereplő diákok ünnepi megjelenését és csodaszép műsorát, a Csaba testvért vigasztaló kisfiú mozdulatait és Tóth János szavait vittük magunkkal a kolostorral szomszédos lakóépületbe, Csaba testvér szerény otthonába, ahol az édesanyja vacsorával várt. A felsoroltak mellett ugyanúgy maradandó élményt jelentett számunkra Csaba testvér társasága, aki elmesélte, hogy a „gyerekei” közül már többen egyetemi diplomát szereztek, mi több egyikük ösztöndíjasként Angliában tanul. Csaba testvér vallja: minden gyermekben megvan a tanulás és sikeressé válás képessége, csupán fel kell fedezni a bennük rejlő tehetséget és segíteni kell őket abban, hogy azt kibontakoztathassák. Ahogyan fogalmazott, semmi mást nem kell tenni, csak „a kalitkába magot szórni”, és ez máris megváltoztatja a helyzetüket.
Újabb élményt nyújtottak számunkra – mert Déván ebből sosem fogy ki az ember – a búcsúzkodás előtti pillanatok. A gépkocsink mellett álló Csaba testvért a teljesen üres(nek látszó) utcában hirtelen legalább tucatnyi gyermek vette körül s abban a pillanatban máris a szó szoros értelmében csüngtek rajta… Mert ők nap mint nap érzik, hogy támogató és lelki atyjuk mekkora szeretetet ad nekik – és ezt a szeretetet adják vissza ők is neki.
Varga Gabriella
Az előző rész: Sokak megmentője, segítője, barátja ITT
Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.
Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981. Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot 