Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből

Százharminchat éve született Boldog Scheffler János szatmári püspök és vértanú

Boldog Scheffler János szatmári római katolikus megyéspüspök, vértanú 1887. október 29-én született a Szatmár vármegyei Kálmándon tízgyermekes földművescsaládban. Szülei szegény, de mélyen vallásos emberek voltak, akiknek a hit gyakorlása a mindennapjaikhoz tartozott. A szegény sorsú fiú fejlődésében meghatározó szerepet játszott a falu plébánosa, aki felkarolta és életre szóló lelki útmutatást adott számára.

A középiskolát a szatmárnémeti katolikus főgimnáziumban végezte, ahol a székesegyház sekrestyése biztosított számára szállást, étkezését pedig a jezsuita atyák biztosították. Nagy tehetségével és szorgalmával csakhamar kitűnt diáktársai közül. A sorsát végig figyelemmel kísérő plébánosa hatására már hatodikos gimnazista korában elhatározta, hogy pap lesz. A nyolcadik osztályt már a papnevelő intézetben végezte. Kiváló szellemi képességű, mindvégig színjeles tanuló volt. A kitűnő eredménnyel végzett papnövendéket 1906-ban a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karára küldték, ahol szintén kitűnt társai közül. Már harmadik évfolyamos hallgató korában jelentek meg teológiai tárgyú írásai.
1910. július 6-án szentelték pappá szülőfalujában, Kálmándon. Ezután rövid ideig Csomaközön volt káplán, majd ösztöndíjjal Rómába küldték továbbtanulni. 1910 és 1912 között a Pápai Gergely Egyetem hallgatója volt, ahol szintén kiváló eredménnyel kánonjogi doktori címet szerzett.
Hazatérte után a szatmári püspökségen szertartó, majd segédlelkész Ungváron. 1914-től Szatmárnémetiben filozófiatanár, a teológusok tanulmányi felügyelője volt. E mellett további kánonjogi tanulmányokat folytatott Budapesten, ahol 1915-ben a hittudományok doktorává avatták. 1920-ban a szatmárnémeti katolikus főgimnázium hittantanára, majd az intézmény újjászervezője és igazgatója.
A trianoni döntést követően a román államhatalom a katolikus gimnáziumot megszüntette. Püspöke Scheffler Jánost egy katolikus középiskola megszervezésével bízta meg, amelyet négy évre rá az állam szintén megszüntetett.
1923-tól 1925-ig Nagymajtényban volt plébános. Itt kemény harcokat vívott a magyar nyelven folyó oktatásnak az új román adminisztráció által szorgalmazott visszaszorítása ellen, a templomot pedig helyreállíttatta. Püspöke rövidesen teológiai tanárrá nevezte ki, 1926-tól egyházjogot és egyháztörténelmet tanított Szatmáron, majd Nagyváradon. 1939-től a nagyváradi szeminárium lelkiigazgatói feladatait is ellátta.
A szatmár-nagyváradi egyházmegyék egyesítése után rábízták a közös teológia és szeminárium megszervezését. Mindeközben komoly kánonjogászi tevékenységet fejtett ki, elmélyülten foglalkozott az egyházi autonómia, valamint az egyház és az állam viszonyának jogi vonatkozásaival, továbbá számos hittankönyvet írt középiskolások és a műveltebb katolikus rétegek számára. Több lelkigyakorlatos írása is fennmaradt kéziratban és ő fogalmazta meg a Szatmári Irgalmas Nővérek Szerzete Szabályait is. 1940 őszétől rábízták a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem egyházjogi tanszékének vezetését.
Ötvenöt éves korában, 1942-ben XII. Piusz pápa kinevezte a szatmári egyházmegye püspökévé és a nagyváradi egyházmegye apostoli kormányzójává. Naplójában így fogalmaz: „Felajánlom életemet, és szeretnék húsz évig a szatmári egyházmegye püspöke lenni, mert így tettekkel is sokat tehetnék; de ha nem adatik meg, az örökkévalóságban is Szatmárért fogok dolgozni. […] Sokat imádkoztam és kértem az Úr Jézust, hogy ha nem leszek alkalmas a püspöki hivatalt jól ellátni, vegyen el még szentelésem előtt. Megtettem, ami tőlem tellett és nyugodtan indultam a szentelésre.”
1942. május 17-én szentelte püspökké Serédi Jusztinián érsek-bíboros (a két társszentelő Glattfelder Gyula csanádi püspök és Madarász István kassai püspök volt).
Scheffler János valójában tíz évig sem kormányozhatta egyházmegyéjét. Püspökségének első éveiben még javában dúlt a második világháború, három évvel később pedig annak pusztításait próbálta helyrehozni.
Legfontosabb feladatának a papi és szerzetesi hivatások gondozását tekintette, e célból kezdeményezte az Opus Vocationum Ecclesiasticum, a hivatásgondozás megszervezését, és kisszemináriumokat létesített Szatmárnémetiben, Nagykárolyban és Ungváron. Szorgalmazta a Jézus Szíve-tiszteletet, bevezette Szűz Mária Szeplőtelen Szívének ünnepét (augusztus 22.).
Már 1943-ban felhívta a figyelmet a háború és az esetleges ateista-kommunista uralom lehetséges következményeire, a várható üldöztetésre, szenvedésre, és hangoztatta az áldozatvállalás, engesztelés és vezeklés szükségességét. Ezekben a viharos időkben így írt papjainak: „Egészen elégő áldozattá kell lennünk, ki kell tartanunk mindvégig. Fel kell készülnünk akár a vértanúságra is, életünk feláldozására keresztény hitünkért, amely a legnagyobb ajándék.” Egy 1944 áprilisában kiadott körlevelében megfogalmazta, hogy vannak olyan csapások, veszélyek, szorongattatások az életben, amelyekből nem lehet emberi erővel megszabadulni. Ilyen volt a második világháború is, amelynek hatása egyre inkább érezhetővé vált Szatmáron is. „Emberek tudnak tűzvészt okozni, de az ő bűnük révén keletkezett borzalmas tűzvészt megszüntetni nem tudják. Csak magasabb kéz segíthet rajtuk: a Gondviselő Istené, aki előtt nincs különbség kicsi és nagy népek között. Ez a jóságos kéz ezer éven át megtartott bennünket, most is csak benne bízhatunk. Istennek szerető Atyai karjába kell kapaszkodunk. […] Az Atyához az út pedig a Boldogságos Szűz Mária által vezet. […] Szeretett Híveim! A Szűzanya a keresztények segítsége, üzen nekünk. Felajánlja Anyai karját. Kapaszkodjunk belé, más menekülésünk nincsen” – áll a körlevélben, amely tovább-buzdít a fatimai Mária-jelenések által kívánt bűnbánatra és engesztelésre.
A háborús években többször fellépett az üldözöttek védelmében: a Magyar Kormány az ő közbenjárására szüntette meg Alexandru Rusu nagybányai román görögkatolikus püspök kényszerlakhelyre való internálását. Gyűjtőtáborba hurcoltakon, főként zsidókon próbált segíteni, kimentette az SS által erőszakkal elhurcolt papjait.
1944. szeptember 15-én Szatmárnémetit is elérte a háború, a püspöki palotát bombatámadás érte, így kénytelen volt átköltözni az Irgalmas Nővérekhez. 1945 januárjában személyesen járt közben a román megyei főispánnál és a szovjet parancsnoknál, hogy megakadályozza sok ezer német-sváb származású hívének a deportálását – sajnos eredménytelenül.
1945-ben XII. Piusz pápa kinevezte a mártírhalált halt Apor Vilmos helyére győri püspöknek, ő azonban azt kérte, hogy a nehéz helyzetre való tekintettel szeretett egyházmegyéjében maradhasson, és a Szentszék teljesítette ezt a kérését.
1945 novemberében ezeket írja: „Isten végtelen irgalmából immár egy éve, hogy tájainkon elhallgattak a gyilkos fegyverek. De azért, sajnos, még igen távol vagyunk a teljes béke boldog napjaitól. A lelkek mélyén még mindig forr a háború tűzhányója. Szívünk még mindig sajog a háború szenvedéseitől: fiaink és leányaink ezrei sínylődnek a hadifogságban és száműzetés távol idegenében vagy börtönökben, sokan el is pusztultak a lelki és testi nyomorban – és akiket Isten könyörületes jósága visszahozott, talán egész életükön át hordozni fogják az elszenvedett nyomor szomorú emlékeit. […] Szomorú tél köszönt reánk: népünk ezrei ruhátlanok, éheznek és fagyoskodnak. És ki tudja, nem éri-e utol ezt a sokat szenvedő nemzedéket még ragályos betegség ostora is! […] Még nagyobb baj és bajok forrása, hogy a lelkek mélyén a gyűlölködés pokoli tüze lángol. A tegnap üldözöttek kegyetlenebbül visszagyűlölik volt vagy vélt gyűlölőiket, mint azok tették – és ha igaz, hogy aki szelet vet, vihart arat, az is igaz lesz, hogy aki vihart vet, orkánt fog aratni […] a gyűlölködés sátáni versenyfutásában. […] A Szentírás tanítása szerint a békesség és vele együtt a szeretet és az öröm […] a Szentlélek gyümölcse, édes gyümölcse. De amíg országok milliói és népek vezetői bűneikkel, istentagadásukkal és gyűlöletszításukkal elűzik és megszomorítják az Úr Lelkét, addig a békesség és szeretet Lelke nem közeledik felénk. Szeretett Híveim! Imádkozzunk, vezekeljünk, és bízzunk a Fatimai Szűz Anya jóságos ígéreteiben. Ő nem fog minket elhagyni.”
1948-ban a magyarországi imaév mintájára egyházmegyéje számára Boldogasszony Évet hirdetett. 1948. március 18-án memorandumban fordult Petru Groza miniszterelnökhöz, amelyben az új román alkotmánynak az egyházat sújtó cikkelyeit kifogásolta. 1948. április 9-én összevonták a szatmári és a nagyváradi egyházmegyét, így Scheffler János ettől kezdve az újraegyesített szatmár-nagyváradi egyházmegye püspöke lett.
A román kormány 1948-ban felmondta a Vatikánnal kötött megállapodást, a szatmári egyházmegyét pedig az új kultusztörvénnyel megszüntette. Scheffler János püspököt nyugdíjassá nyilvánították, püspöki feladatai gyakorlásától eltiltották, 1948. szeptember 17-én működési engedélyét megvonták, arra hivatkozva, hogy őt nem román területen szentelték püspökké. Legközelebbi munkatársait, Bogdánffy Szilárdot és Pakocs Károlyt letartóztatták.
A kommunista rezsim ugyanakkor rá akarta bírni Schefflert, hogy vállalja el az általuk létrehozni kívánt, a pápát el nem ismerő romániai egyház kormányzását, azaz szakadjon el ő is a pápától. Ő erre mindig nemmel válaszolt: „Non possum!” (Nem tehetem!). „Szívesen feláldozom akár életemet is, de a hitemet nem” – mondta.
Miután szembeszegült a romániai katolikus egyházat a pápától elszakítani akaró kommunista törekvésekkel és elutasította a békepapi mozgalom megszervezését, 1950. május 23-án kényszerlakhelyre, a dél-erdélyi körösbányai ferences kolostorba internálták. Kényszerszáműzetésében a kommunista vezetők továbbra is nyomás alatt tartották, hogy a pápától elszakadva vállalja el az általuk létrehozni kívánt egyház püspöki hivatalát. Kiszabadulhatott volna tehát, ha megalkuszik és elfogadja a román kormány által neki szánt szerepet, az egyetlen római katolikus egyházmegyeként elismert gyulafehérvári püspökség vezetését és a hatalommal való együttműködést, ő azonban visszautasította ezt. A sikertelen próbálkozások után megtorlásul 1952. március 19-én letartóztatták, bebörtönözték és koncepciós pert kezdeményeztek ellene. A bukaresti fogdában folytatták kihallgatását. Ott is próbálták rábírni, hogy Gyulafehérváron vegye át az állami egyházmegye kormányzását. Miután ezt nem fogadta el, előbb a máramarosszigeti börtönbe hurcolták, majd a zsilávai föld alatti megsemmisítő tömlöc foglya lett. A kegyetlen börtönévek, az állandó kihallgatások és az embertelen körülmények közepette sem tört meg, végig megtartotta hitét és emberségét. Soha semmilyen kedvezményt nem kért, mindenét megosztotta társaival. Élete minden szakaszában Isten akaratát kereste, teljesítette. X. Piusz pápa jelmondatát vallotta: Mindent megújítani Krisztusban. A tárgyalást már nem érte meg, a zsilávai börtönben 1952. december 6-án hajnalban meghalt. Koporsó nélküli jeltelen sírba temették, de a börtön ortodox lelkésze megjegyezte a sír helyét…
A Szatmári Egyházmegye csak évekkel később értesült püspöke haláláról. 1965 őszén exhumálták a holttestét és csontjait titokban, útitáskájában hazavitte Galambos Ferenc nagyprépost. Először Hám János püspökelődje mellett találtak számára nyughelyet a szatmárnémeti székesegyház kriptájában, majd a Szentszék engedélyével a székesegyház templomterébe, a jobb mellékoltár mellett helyezték végső nyugalomra.
Scheffler János püspököt a papok és a hívek is az egyház vértanújának tekintették, aki Krisztus ügyéért szenvedett és halt meg a börtönben, embertelen körülmények között. A kommunista rendszer bukását követően a szatmári egyházmegye 1990-ben kinevezett és felszentelt püspöke, Reizer Pál a papok és hívek kérésére kezdeményezte boldoggá avatási eljárásának megindítását. Az aktákat Márton Áron ügyével együtt 1996. december 6-án nyújtották be a Szentté Avatási Kongregációhoz. XVI. Benedek pápa 2010. július 1-jén jóváhagyta azt a dekrétumot, amely elismerte Isten szolgája Scheffler János szatmári püspök vértanúságát, és ezzel szabaddá vált az út, hogy a szatmári egyházmegye vértanú püspökét a boldogok sorába iktassák, ami 2011. július 3-án a szatmárnémeti székesegyházban meg is történt.
Boldog Scheffler János tanítása ma is érvényes: a Gondviselő Mennyei Atyához az út a Szűzanyán keresztül vezet, akit szüntelenül kérni kell, különösen a megpróbáltatások idején.
Imádkozzunk szentté avatásáért: „Mindenható örök Isten, Te megadtad Boldog Scheffler János püspöknek, hogy haláláig küzdjön az igazságért és így az Egyház iránti hűség és engedelmesség példaképe legyen. Add, hogy hű odaadását követni tudjuk és a mennyei hazában örök otthonra leljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.”
Összeállította: Varga Gabriella
Fényképek forrása: Szatmári Egyházmegye

Az előző rész: – Cél iránti alázat ITT

Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában jelennek meg, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.

Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981. Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot