,,Szeretetből halok…”

,,Nem kapok elég földi levegőt: vajjon mikor szívhatom már a Mennyországét?”
– kérdezte a haláltusáját vívó Lisieux-i Szent Teréz, aki 1897. szeptember 30-án tért meg a Teremtőhöz.
Halálhoz való viszonyáról, szenvedéséről illetve életének utolsó napjairól szól e megható, hitet erősítő  összeállítás.

Liziői Szent Terézke halála

Világtól búcsúzva csak egyet akarok:
Szeretetből halok.
Szeretetből halni legédesebb halál,
Ez a vértanúság a szívembe talál;
Szerelmes Jegyesem egyről álmodozok:
Szeretetből halok.

1897-ben írja a legcsodálatosabb mélységű leveleit misszionárius testvérének címezve.
A VIII. levelét így kezdi: „Ami a mennyei haza felé vonz, az az Úr Jézusnak hívó szózata és az a remény, hogy ott végre úgy fogom szerethetni, mint ahogyan akarom szeretni. Ott megszerettethetem Jézust a lelkek megszámlálhatatlan sokaságával, akik aztán magasztalni fogják Őt mindörökkön örökké. Sohasem kértem a jó Istentől, hogy fiatalon haljak meg; ezt gyávaságnak tartottam volna, de kora gyermekségemtől fogva belém öntötte azt a titkos sejtelmet, hogy földi pályafutásom rövid lesz.”


Július 26-án kelt a IX. levél: „Mire e sorokat megkapja, talán már nem is leszek az élők sorában. Nem látok a jövőbe, de erős a meggyőződésem, hogy a Vőlegény az ajtó előtt áll és kopog. Ó Tisztelendő Testvérem, mily boldog vagyok, hogy meghalok. Azért örülök, hogy meghalok, mert onnan felülről többet és jobban segíthetek azoknak a lelkén, akik oly drágák voltak nekem itt a földön.”
És a X. levélből, melynek kelte 1897. aug. 14:
„… mily nagy öröme lesz akkor, ha megérkezik majd az égi hazába . Nem halok meg, hanem csak átmegyek az életre… és mindazt, amit itt nem tudok Önnek elmondani, onnan felülről majd megsúgom . .

,,Kelj fel, én galambom…”

Július elején állapota nagyon súlyosra fordult, azért levitték a betegszobába. Látván az üres cellát és tudva, hogy abba többé nem fog visszatérni, édes nővére Jézusról nev. Ágnes Anya így szólt hozzá: ,,Ha majd nem lesz többé velünk, milyen fájdalmat fog okozni valahányszor e cellára nézünk.” Mire a nagybeteg Terézke így válaszolt: „Kisanyám, keressenek majd vigasztalást abban a gondolatban, hogy én mennyire boldog vagyok odafenn, és hogy ennek a boldogságnak nagy részét ebben a kis cellában szereztem meg, mert – fűzte hozzá égre emelve mélységes szép tekintetét – sokat szenvedtem benne. Nagyon szerettem volna benne meghalni.”
Az állandó vérhányás ingere miatt augusztus 19-én áldozhatott utoljára. A nővérek így emlékeztek meg ezen utolsó szentségi találkozásról:
„Reggel, amerre hozták a Szentséget, a folyosó kövezete eltűnt a mezei virágok és rózsaszirmok tömege alatt. Egy fiatal pap, aki ezen a napon mondta első szentmiséjét a mi templomunkban, az hozta a mi drága betegünknek az utolsó útravalót. Az Oltáriszentségről nevezett Mária nővér, akinek szép hangjába igazán mennyei csengés vegyült, az ő kívánságára ezt énekelte:
„Isteni Jézusom, teljesítsd óhajom:
Engedd szeretetedbe belehalnom.”
Szinte nyitotta már a Vőlegény az ajtót, mikor a kis Jegyes ajkát a legszebb jövendölések hagyták el: „Sohasem adtam mást a jó Istennek, mint szeretetet, Ő is szeretetet fog nekem viszonzásul adni. Halálom után rózsaesőt hullatok.”
Szeptember 29-én a halált megelőző napon esti kilenc órakor szent Terézke és Genovéva nővér mindketten tisztán hallottak szárnycsattogást a kert felől és valamivel utóbb egy gerlice, melyről nem tudni honnét jött, odaült az ablak szélére és ott turbékolt. Majd pedig újra szárnyrakelt és eltűnt a magasban. A két nővérre mély hatással volt ez a jelenet, mert eszükbe jutottak az Énekek Énekének szavai: „Felhangzott a gerlicének szava: Kelj fel én szerelmesem, én galambom, és jer, mert a tél elmúlott.

Mennyei levegő

Ágnes Anya így ír halála napjáról, 1897. szeptember 30-ról:
– Reggel a mi szelíd kis áldozati bárányunk számüzetése ezen utolsó éjjeléről beszélve rátekintett a Szűzanya szobrára, és így szólt: „Ó olyan buzgón imádkoztam hozzá … De hát ez tisztára haláltusa, minden legkisebb vigasztalás nélkül … Nem kapok elég földi levegőt: vajjon mikor szívhatom már a mennyországét?” Fél háromkor felült ágyában, amit már régóta nem volt képes megtenni, s így kiáltott fel: „Anyám a kehely színültig van tele! Sohasem hittem volna, hogy lehetséges ennyit szenvedni. Nem tudom ezt magamnak másból megmagyarázni, mint abból, hogy oly végtelenül vágyódtam mindig lelkeket menteni …”  Valamivel utóbb pedig így szólt: „Mindaz, amit a szenvedésre vonatkozó vágyaimról írtam, ó, az mind teljesen igaz! Én nem bántam meg, hogy kiszolgáltattam magamat a szeretetnek!”  Többször megismételte ez utóbbi szavakat. Majd meg így szólt: „Anyám, készítsen engem elő a jó halálra.” A tisztelendő Anya e szavakkal bátorította: „Gyermekem, Ön mindig kész volt arra, hogy megjelenhessék Isten ítélőszéke előtt, mert Ön mindig megértette az alázatosság erényét.” …
Fél ötkor a végső haláltusa jelei mutatkoztak. Mikor a szent haldokló meglátta a belépő testületet, legbájosabb mosolyával fejezte ki köszönetét. Aztán gyengülő kezeibe szorítva feszületét, összeszedte erejét az utolsó küzdelemre. Arcát egészen elborította a veríték; reszketett … Amint azonban a hajós a kikötő közvetlen közelében a dúló vihar közepette sem veszíti el bátorságát, hasonlóképen ez a hívő lélek is, most hogy ott látta közelében az örök partoknak fényes világító tornyát, hősiesen tette meg az utolsó evezőcsapásokat, hogy révbe jusson. Mikor a zárda kis harangja az esti Angelusra csendült meg, végtelenül gyengéd tekintetet vetett a Tengercsillagra, a Szeplőtelen Fogantatásra. Igazán most dalolhatta volna hozzá e sorokat:
Te, ki reám mosolyogtál éltemnek hajnalán,
Jer és mosolyogj rám most, annak alkonyán.
Néhány perccel hét óra után a feszületére tekintett, s így szólt: „Ó! … én szeretem őt! . . . Istenem, én … Téged szeretlek!” Ezek voltak utolsó szavai. Alig hogy kiejtette őket, nagy meglepetésünkre hirtelen hátrahanyatlott, fejét jobbfelé hajtva, mint azok a szűz vértanúk, mikor önként hajtották nyakukat a pallos alá; vagy talán még inkább, mint a szeretet áldozata, aki az isteni Ijjásztól várja a tüzes nyilat, mely az ő szíve vágya szerint kioltja életét … Egyszerre csak megint felemelkedik, mintha valami titokzatos hang hívná, kinyitja szemeit, s mennyei békétől és kimondhatatlan boldogságtól ragyogó tekintetét odaszegezi valamivel Mária szobra fölé. Ez a tekintet körülbelül egy hiszekegy hosszáig tartott, s akkor az ő szeráfi lelkét zsákmányul ragadta el az isteni Sas, s elrepült vele az égbe.
P. Carmelus a B. M. V.

Az írást a Rózsakoszorú – Liziői Szent Terézke halálának 50. évfordulójára című füzetből szkenneltük be.
(Lisieux-i Szent Teréz liturgikus emléknapja: október 1.)

(Köszönettel vesszük a megosztást, s örömmel várjuk feliratkozását hírlevelünkre.)