Szent Antal térítő ,,szamársága”

Az öszvér és az Oltáriszentség

Az a néhány száz ember, aki tanúja volt a halakhoz intézett csodás prédikációnak, megilletődve adta tovább, mit látott.
— A halak kidugták szájukat a vízből és figyelmesen hallgatták Antal testvér szavait. — Ki ez az ember? Az ördöggel cimborál, vagy pedig a Magasságbeli szolgája? — Isten segítségével töri le a rossz erejét. Ezért mindent könnyűszerrel véghezvisz. – Csakis szent lehet. Lába elé kell vetünk magunkat, és irgalmasságért esedeznünk, amíg nem késő.
Egy eretnek, név szerint Bonvillo, akit soha senki nem tudott jobb belátásra bírni, fölényesen legyintett: — Ti tömeghallucináción estetek át, a hullámokat néztétek halaknak — jelentette ki mély meggyőződéssel.
— Miféle hallucináció! Azok valódi halak voltak: a saját szemünkkel láttuk, milyen vidám fecskendezéssel úsztak el, amikor Antal testvér elbocsátotta őket a kereszt jelével!


— Az idegeimre mentek ezzel a badar mesével. Mindenáron azt akarjátok elérni, hogy megtérjek? Ám legyen, de a feltételt én szabom meg.
— Mi a feltételed?
— Nem hiszem, hogy Isten jelen van a megszentelt kenyérben és borban. Ez a papok nevetséges találmánya. Ha csoda történik, akkor megváltoztatom a véleményemet…
A Szent, mihelyt meghallotta az eretnek feltételeit, felkereste, hogy elbeszélgessen vele.
— Ha a te öszvéred hódolna az oltári szentség előtt, akkor megtérnél-e? — kérdezte tőle.
Bonvillo hangos nevetésben tört ki.
— Elismerném, hogy tévedtem! Ha annyira ragaszkodsz hozzá, három napig böjtöltetem az öszvéremet, te pedig utána próbáld meggyőzni, hogy a megszentelt kenyérben és borban jelen van az Isten. Nagy együgyűség kell ahhoz, hogy valaki higgyen ebben a badarságban. Bizonyára szemfényvesztő és szélhámos vagy, vigyázz, én könnyedén leleplezlek.
A Szent elfogadta a feltételt abban a mély meggyőződésben, hogy az Úr nem vonja meg tőle a segítséget. Éjjel-nappal imádkozott hozzá lelke mélyéből, mert meg akarta menteni az eretneket.
— Számodra az ő lelke is értékes — fordult Urához. — Add ezt a lelket méltatlan szolgádnak!
Bonvillo egész idő alatt ott virrasztott az istállóban, mert attól tartott, hogy valaki enni-inni ad az öszvérnek. A szegény állat hiába nyújtogatta fejét az üres jászol felé: gazdája koplalasra ítélte. A harmadik napon véget ért a böjtje. Bonvillo feltette rá a kötőféket, és elvezette a templom lépcsőzete elé, ahol nagy tömeg verődött össze.
— Legalább egy évig lesz min nevetni — gondolta magában. — Egyszer s mindenkorra letörjük a szarvát ennek a tudálékos barátnak.
Megnyílt a templom ajtaja, és megjelent a Szent, akit két ministráns követett égő gyertyával. Kezében tartotta a megszentelt Ostyát, és az isteni segítségért esedezve imádkozott. A szerzetesek kis menete követte. Bonvillo most már nem érezte magát olyan magabiztosnak. Jobban szerette volna, ha sohasem köt fogadást.
— Antal testvér tekintete zavarba hozott — vallotta meg egyik barátjának, aki igyekezett bátorságot önteni belé.
— Az lehet, de ugyan mit ért egy állat? Légy magabiztos!
— Ott van, most érkezik — biztatta egy másik. — Nyisd ki a szénászsákot, és tedd az öszvér orra elé. A vízről majd én gon-doskodom… Mi van veled? Talán csak nem szállt inadba a bátorság?
Bonvillo arra lett figyelmes, hogy a Szent, kezében a megszentelt Ostyával, magasba emelte szemét és lelkét. A lépcsőzetnél mindenki visszafojtotta lélegzetét. Ebben a pillanatban a legközelebb állók hihetetlen dolognak voltak a tanúi: a kiéhezett és kiszomjazott állat úgy nézett az Ostyára, mintha a Teremtő előtt állna. Lassan meghajtotta térdét és fejét, tudomást sem véve a vízről meg a szénáról, mellyel gazdája kínálta.
— Csoda! Csoda! — kiabálta a tömeg. — Az eretnek nagyobb állat az öszvérnél! — Bocsásd meg, Urunk, a hitetlenségünket! Könyörülj szolgáidon!
Bonvillo is meghatódott. Barátaival együtt letérdelt annak a különös embernek a lábai elé, aki rendkívüli csodákat tudott kieszközölni a Mindenhatótól.
— Bocsáss meg! — dadogta sírva. — Most már hiszem, hogy Isten jelen van a megszentelt Ostyában.
— Menj békével, testvérem, és ne vétkezz többé.
A Szent megáldotta a lelkesedő tömeget, és visszatért a templomba, hogy megköszönje az Úrnak a segítséget, amely által újra győzedelmeskedett az igazság…

Méreg és kereszt a lakomán

De nem tért meg minden eretnek. Egyesek még a csoda láttán is hitetlenkedtek. Semmi sem hatott rájuk. Ez a szerintük nagyképű barát, aki azzal vádolta őket, hogy Isten törvényei ellen cselekszenek, egyre inkább útjukban volt. Őt okolták, hogy a nép elfordul tőlük.
— Meg kellene ölni! — ajánlotta egy fanatikus eretnek.
— Most már mindenki őt követi. Ha kést döfünk a hátába, föltámad a haragja, és akkor jaj nekünk!
— Van más mód is arra, hogy megszabaduljunk tőle. Hívjuk meg ebédre, és tegyünk mérget a neki szánt ételbe.
— Kitűnő ötlet! Megjátsszuk a bűnbánót, s közben bekapatjuk vele a horgot…
A Szent elfogadta a meghívást, arra gondolva, hogy Jézus is evett a bűnösökkel és a vámosokkal. A kegyelem útjai kifürkészhetetlenek. Ám a lakománál azonnal észrevette, hogy az eretnekek csapdát állítottak neki.
— Miért akarjátok a vesztemet? — kérdezte fájdalomtól elcsukló hangon. — Én segíteni akarok nektek, ti pedig kelepcébe csaltok. — Az Evangéliumban írva van, hogy a méreg nem árthat meg Isten híveinek. Meg akartunk bizonyosodni az igazságról —mondta a leggonoszabb.
A Szent a kereszt jelével megáldotta a tányért, és nyugodtan evéshez látott. Az eretnekek igen megijedtek, amikor látták, hogy semmi baj nem érte. A Magasságbeli kiválasztottját akarták megmérgezni, egy szentet! Mi lesz most velük? Bűnbánó lélekkel a lába elé vetették magukat.
— Könyörülj rajtunk! — kérlelték. — Ne jelents fel bennünket!
— Az üdvösségeteket akarom, nem pedig az elkárhozásotokat — nyugtatta őket. Most már az egész nép vele tartott. „Uram, Jézus — imádkozott a Szent —, ne feledkezz meg gyermekeid lelkéről…”

(A történetet Giannina Facco: Padovai Szent Antal című könyvéből szkenneltük be, s ez az illusztráció forrása is.)

Kapcsolódó bejegyzés: Szent Antal és az alázatos hal testvérek IDE KATTINTVA 

(Köszönettel vesszük a megosztást, s örömmel várjuk feliratkozását hírlevelünkre.)