FEJEZETEK A MAGYARSÁG TÖRTÉNETÉNEK
ELMÚLT 103 ÉVÉBŐL

Hajdó István főesperes-plébánosra halálának 12. évfordulóján (2023. július 8-án) az ő saját szavaival, valamint Vencser László volt gyulafehérvári teológiai tanár gondolataival emlékezünk.

Hajdó István 1942. december 18-án született a Hargita megyei Bogárfalván kilencgyermekes család hatodik gyermekeként. Az elemi iskolát szülőfalujában, az általános iskola felső tagozatát Székelyszentléleken végezte. 1958 és 1962 között a gyulafehérvári Római Katolikus Kántoriskola diákja, 1962-től 1968-ig pedig a Hittudományi Főiskola hallgatója volt. Tizennyolc évfolyamtársával együtt 1968. április 21-én szentelte pappá Isten szolgája Márton Áron a püspöki székhely ezeréves székesegyházában. Papságának első állomáshelye 1968-tól 1978-ig Nyikómalomfalva volt. Ott töltött tízéves szolgálati idejének utolsó éveiben Orbán Balázs szülőfalujában, Székelylengyelfalván is ellátta a lelkipásztori teendőket. Mindezekről ő maga így mesélt:

„Pappá szentelésemet követően nem voltam káplán, hanem Márton püspök ideiglenesen kinevezett Nyikómalomfalvára, ahonnan Orbán Balázs faluját, Székelylengyelfalvát is adminisztráltam. Malomfalvi papságom ideje alatt többször utaztam Gyulafehérvárra, és ilyenkor találkoztam Jakab Antallal is, aki már segédpüspökként kezdte átvenni az egyházmegye kormányzását Márton püspök úrtól, kinevezéseknél már az ő szava is nagyon fontos volt. Jakab püspök pedig kijelölt engem Gyergyóújfaluba. Amikor megfutott a hír, hogy elhelyeznek, a lengyelfalvi hívek, főleg férfiak, összeálltak, összeadták a pénzt, felutaztak Gyulafehérvárra, és könyörögtek Jakab püspöknek, hogy a papjukat ne helyezze el. Akkor Jakab püspök azt mondta nekik: »Köszönöm, hogy szeretik a papjukat, de neki már legalább három-négy éve Gyergyóújfaluban kellene lennie.« Megmagyarázta nekik, hogy miért, és szépen megkérte, hogy egyezzenek bele. Így kerültem Gyergyóújfaluba, Jakab püspök szülőfaluja, Kilyénfalva mellé.”
Hajdó István 1978 és 1985 között volt Gyergyóújfalu plébánosa, majd huszonegy éven át, 1985-tól 2006-ig Gyergyószentmiklós főesperes-plébánosaként tevékenykedett. A Megalkuvás nélkül – Száz éve született Jakab Antal című kötetben (Kairosz Kiadó, Budapest, 2009, 149–151. old.) a saját elbeszélésében a következőket olvashatjuk:
„Egyik télen – egy éjszakára szállást is kérve – Jakab Antal Újfaluban meglátogatott. Nagyon értékelte a széppé, formássá varázsolt plébániát, a tisztaság és a rend, a gyönyörűen berendezett nagyebédlő igen-igen tetszésére volt. Amikor pedig meglátta a kikeményített ágyneműs ágyat, azt mondta: ebbe nem szabad belefeküdni. Nagyon kedves volt és mindent értékelt. Mindennek tudott örvendeni, ami az egyház érdekében történt, szép volt és fejlődött. Ahol valamit építettek, ott segített is minden erejével.
Hétévi gyergyóújfalvi szolgálatom után el akart helyezni Kézdivásárhelyre. Akkor is eljött személyesen és egy egész délután próbált meggyőzni, hogy vállaljam el. Nekem akkor már ízületi alapon szívbillentyű-problémáim voltak, s emiatt féltem a várostól. Másrészt bennem mindig volt egy olyan érzés, hogy nem városi papnak való vagyok, én a falusi embereket szeretem, közöttük szeretnék pásztorkodni. Azon a délutánon mégis addig győzködött, hogy végül ceruzával a noteszébe beírta, hogy elvállalom Kézdivásárhelyt. Alig hogy elment, Sarlós Boldogasszonytól már meg is kaptam az ajándékot, hogy el kell mennem Újfaluból, ahol nagyon szerettem lenni, a híveket is megismertem és megkedveltem az ott töltött hét év alatt. Nem olyan könnyű egy pap életében az elhelyezés. Engedelmességet fogadtam, de a dolog nem hagyott nyugodni, úgy éreztem, messze is van szülőföldemtől, s Kézdivásárhely egyébként sem nekem való. Írtam egy levelet a püspök úrnak s az éppen közelgő papi lelkigyakorlatra magammal vittem. Megemlítettem Bálint Lajos segédpüspök úrnak, hogy van egy fájó pontom és egy levelem… Ő arra kért, nehogy személyesen adjam át Jakab püspök úrnak. »Olyan örömmel jött vissza Újfaluból, mindenkinek újságolta, hogy elvállaltad Kézdivásárhelyt. Ha a levelet most odaadod, nagyon haragos lesz. Add ide, beteszem a postájába, aztán a maga csendességében hátha a mérge valamennyire lecsillapodik« – mondta, és így is történt. A lelkigyakorlat után Bálint püspök elmondta, hogy Jakab püspök tényleg nagyon haragudott. Azt mondta, bízott bennem, és nagyon szerette volna, hogy Kézdivásárhelyre menjek… Ezek után Szovátára akart helyezni, de közben a szovátai plébános maradt a helyén, így én is maradtam Újfaluban még egy évig…”
Egyik alkalommal szülőfalujából, Bogárfalváról hazaérkezve Hajdó István a kapu sarkánál lévő levéltartóban a levelek között egy gyulafehérvári borítékot is talált. Egyből felnyitotta, és tartva attól, hogy mi áll benne, elolvasását a végén kezdte. Sejtései beigazolódtak, a levél a „Munkájára Isten bőséges áldását kérem, dr. Jakab Antal püspök” mondattal zárult. A levél meglepett címzettje csak ezután nézte meg, hová is szól az áthelyezés: Gyergyószentmiklósra szólt. „Azt már nem mondhattam vissza, pedig a hideg is kirázott, amikor megláttam, hogy városba kerülök mégis. Huszonegy évig voltam gyergyói pap.”
„Mindig élmény volt, amikor Jakab püspök látogatóba jött és mi szívünkből, lelkünkből szállást adhattunk neki. Sokszor jött haza a szülőföldjére, három-négyszer is előfordult, hogy pár napot nálunk töltött. Ilyenkor esténként mindig olvasnivalót kért. Volt egy jó barátom a bukaresti magyar nagykövetségen, és amikor titokban meglátogatott, kérésemre mindig hozott könyveket és folyóiratokat. Ezeket letettem a püspök úr asztalára. Nagyon örvendett neki. Esténként sokszor láttam, hogy még éjfél után is égett a villany a vendégszobában. Reggel pedig figyelmeztetett, hogy ezekre a könyvekre nagyon vigyázzak, akárki ne lássa meg, nehogy bajom essen. Mindig nagyon figyelmes volt.
Látogatásai alkalmával nekünk az is nagy élmény volt, hogy reggel együtt miséztünk. A hívek persze megtudták és tele volt a templom. Akkoriban súlya volt annak, ha a püspök valahol megjelent, és a hívekben nagyon mély tisztelet volt a püspökkel szemben.
Levelet is többször váltottunk. A szeretteim halálakor elmondhatatlanul jólesett, hogy a főpap Gyulafehérváron tudta, hogy egyik papjának volt egy egyszerű székely apja, anyja, akit elveszített, és együtt tudott érezni vele. Ezt nem lehet szóban kifejezni, ezt az ember csak átélni tudja a lelkében…”
Hajdó István 2005-ben a pünkösdszombati csíksomlyói búcsú szónoka volt. Céltudatos, hiterősítő beszédében többek között ezeket mondta: „Egy nemzet akkor álmodhat a jövőről, ha elfogadja a bölcsőt és visszautasítja a koporsót. Farkaslakára vittem anyaországból érkezett egyetemistákat. Tamási Áron portáját tekintettük meg. Amikor meglátták a fenyőfából készült ősi bölcsőt, körbefényképezték és ujjongtak, milyen szép ez a bölcső. Én odaálltam a bölcső elé és azt mondtam: ez a bölcső nem szép. Megdöbbenve néztek és ajkukon a nagy kérdés: hogy mondhat egy pap ilyet, hogy a bölcső nem szép. Így válaszoltam: »Ez a bölcső akkor volt szép, amikor a Tamási édesanya tizenegy gyermeket ringatott benne.« Nemzetünk feltámadása akkor jön el, amikor Krisztus letelepedhet a család és a nemzet életében és mi meghalljuk az Ő kérését: »Engedjétek hozzám a kisdedeket.« Jaj annak a nemzetnek, falunak, városnak, ahol a temető nem a falu és a város végén kezdődik, hanem az édesanyák szívében.”

Nyugdíjba vonulása után, amíg ereje engedte, Székelylengyelfalván szolgált. Lélekmentő szolgálatáért 2010. szeptember 18-án Kolozsváron Magyar Örökség-díjat vett át. Teremtője 2011. július 8-án éppen a déli harangszókor hívta haza; Székelylengyelfalván a templom mellett nyugszik. „A szó mesterének és a szív emberének” felejthetetlen alakját könyvek, mellszobor, emlékház is megidézi és emléktáblák is őrzik.

Vencser László: Ő valóban Isten ajándéka volt

Abban a kiváltságban volt részem életemben, hogy nagyon sok rendkívüli emberrel találkoztam, akik számomra lelki gazdagodást, áldást jelentettek és hozzásegítettek a teremtésben kapott életem kiteljesítéséhez. Egyik ilyen kiemelkedő személyiség Hajdó István volt. Első alkalommal a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola udvarán láttam, amikor az épület annak idején helyet adott a kántoriskolának, a volt Majláth Gimnázium utódjának, mai elődjének. Abba az iskolába felvételiztem 1961. július első napjaiban. Hajdó István nyári vakációjának nagy részét ott töltötte Gyulafehérváron. Az udvaron dolgozott, azt tette rendbe. Akkor mondták, hogy ő Hajdó István, aki kántoriskolásként ősszel a negyedik – utolsó – évét fogja megkezdeni. A felvételim sikerült, így szeptemberben elsőévesként elkezdhettem tanulmányaimat ugyanott, ahol ő már érettségire készülő diákként tanult. Később teológiai tanulmányaim idején találkoztunk, de közelebbi baráti kapcsolat nem alakult ki közöttünk. Ez később kezdődött el és erősödött meg – egészen mély gyökereket eresztve.
Amikor a hetvenes évek derekán, római tanulmányaimat befejezve, Isten szolgája Márton Áron, Erdély nagy püspöke kinevezett teológiai tanárnak és Gyulafehérvárra hívott erkölcsteológiát tanítani, Hajdó Istvánnal is gyakran találkoztam. Mint nyikómalomfalvi plébános plébániájának a Teológián tanuló kispapjait gondoskodó szeretettel látogatta, s ilyenkor engem is felkeresett. Ebből az időből őrzöm lakásom falán a tőle kapott képet, amelyen a Tamási Áron farkaslaki sírja felett őrködő két cserefa és kopjafa látható, a kép alján az írótól származó idézettel: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Azóta ez a kép lakásom dísze. Mint oly sok esetben, akkor is a próféta nyilatkozott meg benne – és cselekedett, aminek jövőbe kitekintő üzenete volt és van számomra.
Még Malomfalván volt plébános, amikor onnan együtt utaztunk autóval Gyulafehérvárra. Egész úton daloltunk. Akkor tudtam meg, milyen hatalmas népdalkincs-ismerettel rendelkezik. Egy alkalommal a libáni erdőn egy kisebb társaságban hallhatta Jakab Antal püspököt is énekelni, és erről egyik visszaemlékezésében így nyilatkozott: „Addig azt hittem, a püspök csak szent énekeket tud énekelni, de látnom kellett, hogy az Úristen az embert nemcsak imádságos örömre és fájdalomra teremtette, hanem a mélységben ott van elrejtve mindenkiben a dal, az ének. Minden ének után elmeséltek egy-egy történetet, majd valakinek megint eszébe jutott egy újabb nóta, s folytattuk együtt. Ragyogó szép, tiszta idő volt, az ajtókat nyitva hagytuk, úgy énekeltünk… Csengett az erdő! Éjfél utánig énekeltünk. Felejthetetlenül szép volt az a kisponki éjszaka!”
Valahányszor plébániáján meglátogattuk – így Pálfi Géza társaságában is, akit nagyon becsült, de ugyanilyen volt Géza részéről is a feléje irányuló tisztelet – nagy örömmel fogadott és szívét-lelkét ajándékozta nekünk. Amikor a hetvenes évek végén Gyergyóújfaluba került, találkozásaink, beszélgetéseink továbbfolytatódtak.
Barátságunk elmélyülésének ideje gyergyószentmiklósi tevékenységének éveire esik. Öcsémék a hetvenes évek derekán, szüleim pedig a nyolcvanas évek elején költöztek Ditróból a kisvárosba, így amikor az új lelkipásztor, Hajdó István oda megérkezett, ők is a hívei lettek. Gyulafehérvárról gyakran utaztam haza meglátogatni családomat; ilyenkor mindig többször találkoztunk és sokat beszélgettünk. Ezek az alkalmak az 1989-es politikai fordulatot követően is folytatódtak, sőt amikor a kilencvenes évek elején Ausztriába kerültem és onnan jártam haza, még inkább előtérbe kerültek. Mindig nagy örömmel várt és fogadott.
Amikor megérkezett Gyergyószentmiklósra, rövidesen elkezdte a plébánia épületeinek az átalakítását, javítását, újak építését. Mivel mi akkor Gyulafehérváron a Teológia épületeit korszerűsítettük, bővítettük, kíváncsi volt, hogy mi a véleményem az általa megálmodott és elkezdett építkezésekről. Beszélgetéseink gyümölcsözőek voltak és mindkettőnknek örömet jelentettek. Ez az eszmecsere közöttünk a politikai változást követően a főegyházmegye gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Caritas Öregotthona építésének tervezésénél, majd kivitelezésénél is folytatódott. Teljes erőbedobással tett meg mindent annak érdekében, hogy az öregotthon jelenlegi helyét megtaláljuk és az ehhez szükséges telekcsere megtörténjen. Nagyon örvendett terveinknek. Neki köszönhető, hogy az öregotthon kápolnája méreteiben a környékbeli hívek befogadására is alkalmas. De nemcsak az építkezésekkel kapcsolatos kérdések voltak fontosak számára, hanem az egyházát, a főegyházmegyét, népét, a politikát, a magyarságot, a megmaradást, az anyanyelvet, az iskolát, az ifjúságot, a családot érintő problémák is rendkívüli mértékben foglalkoztatták. Mindig feltette nekem a kérdést: Te ezt hogy látod? Van-e kiút? Van-e megoldás? Közösen kerestük a válaszokat. Örvendett, ha egyik-másik válasz megnyugtatta, és szomorú volt, ha nem találtunk kiutat.
Emlékezetesek maradnak számomra a közösen ünnepelt karácsonyok, nagyheti és húsvéti szertartások, a szép liturgia. Hagyománnyá vált abban az időben, hogy valahányszor otthon voltam, felkért az éjféli szentmise végzésére, a szentbeszéd megtartására. „Akarnak hallani az emberek Téged és ennek mi mindannyian örülünk” – hangzottak szavai. Ő az ünnep napján végezte mindezt. Hasonló volt nagyhéten, beleértve nagyszombat estét, a húsvéti vigília ünneplését is. Ezek az ünnepek, de más alkalmak is, összekovácsoltak, „testvérré” tettek minket. Nagyon szerette ezt a kifejezést, ezt a megszólítást használni.
Megható készséggel működött együtt velünk a Varga Gabriellával közösen összeállított, Jakab Antal püspökről szóló életrajzi könyv, a Megalkuvás nélkül – Száz éve született Jakab Antal című kötet elkészítésében. Utolsó közös nagy ténykedésünk is ezzel kapcsolatos: a könyvet 2009. augusztus 23-án Székelylengyelfalván is bemutattuk, a templomban, a vasárnapi szentmise után. Székelyruhába öltözött fiatalok és felnőttek emelték az ünnepet. Az oltárnál fogta a kezünket. Elérzékenyült. A templom előtt kaláccsal és székelyköményessel kínálkodó hívek várták a kivonulókat. Felejthetetlen maradt számunkra az a nap. Akkor is, mint oly sokszor, megragadta az alkalmat arra, hogy az emberek életébe szépet, örömet vigyen. Azon volt, hogy a megpróbáltatásoknak kitett székely népe tudjon ünnepelni és tudjon abból erőt meríteni. 2010. március 10-én a Székelyudvarhely-Szombatfalvi Szent György Plébánia Közösségi Házában tartott bemutatónknak díszvendége volt. Népünk mellett felemelt szavai és határozott kiállása ott is meghatározó és maradandó élményt jelentett a nagyszámú jelenlévőknek.

Amikor betegsége miatt Gyergyószentmiklósról távoznia kellett, arra gondolt, hogy a székelylengyelfalvi közösségben még sokáig szolgálni fog. Ott sem tudott leállni: templomjavításba fogott, amit be is fejezett. A mögötte álló évek fizikai és lelki megpróbáltatásainak következményeit azonban nem tudta kivédeni: gyenge testéből kilépett erős lelke és visszaköltözött a Teremtőhöz, ahonnan e földre érkezett. Népünk és egyházunk számára ő valóban – ahogyan a 70. születésnapjára Kiskunmajsán szerkesztett emlékkötet címe is kifejezi – Isten ajándéka volt. Azon kevesek közé tartozott, akik papi hivatásuk, küldetésük részének tekintették a nemzet, a nép életét, annak gondjait, sorskérdéseit. Ezért emelte fel szavát népünk, anyanyelvünk, megmaradásunk érdekében, ezért mondta ki nyíltan az autonómia szükségességének fontosságát, amiért egyesek elmarasztalták. Az idő őt igazolta és igazolni is fogja.
Nagyon hiányzik. Minden szempontból. Ha ma élne és Istennek szüksége volna az ő prófétai munkájára, biztosan odaállna eléje és kijelentené: „Itt vagyok, engem küldj el!” Ő ma is menne és vinné az embereknek az Örömhírt, fülükbe kiáltaná az Úr üzenetét, mert ő most is mint az Isten embere körüljárna jót cselekedvén.
Összeállította: Varga Gabriella

Az előző rész: A Jótanács Lelkére hallgatva ITT

Magyarország százhárom évvel ezelőtt szenvedte el a trianoni döntés következményeit. Több szervezet összefogásával az év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti fejezeteiből merítő és a szélesebb közönség előtt kevésbé ismert részletekre rámutató, 103 írásból álló gyűjtemény. Ebből ötvenet az Új Misszió ad közre nyomtatott és online felületein, a teljes gyűjtemény pedig az Életünk újság, az európai magyar katolikusok lapja internetes kiadásában, a www.eletunk.net oldalon lesz elérhető. A projekt vezetője és a cikksorozat szerkesztője: Varga Gabriella.

Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot  Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981