Dr. Arbanász Zoltán: A legrövidebb ima
Egy órája sincs, hogy újból átnyálaztam a tájanatómiát, a Littmann-féle Sebészeti műtéttant. Memorizáltam a régió képleteit, hogy mit szabad és mit nem. Érdekesek a tájanatómia atlaszok. Az artériák pirosak, a vénák kékek, az idegek sárgák, az inak fehérek…
Ráadásul mindegyikhez egy parányi fekete nyílvessző tart, a képlet pontos anatómiai nevével. Hát? Persze, így könnyű! – s majdnem nevetek.
A valóság egészen más, az állandó szívás és törlés ellenére alig látunk a vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra. A kendők által szabadon hagyott kis négyzet semmilyen tájékozódási pontot sem nyújt. Egyedül az anaesthesiológus kolléga helye biztos, többnyire a beteg feji végénél ül vagy áll.
Isten kezében vagyunk, a beteg és a személyzet egyaránt…
A bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak néhány készülék zümmögése jelzi, hogy működésre kész. Kölcsönösen köszöntjük egymást. A beteg 75 feletti, az elképzelhető összes betegség birtokában. Váratlanul szólal meg:
– Mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?
– Persze, csak tessék! – mondom bosszúsan.
– Köszönöm, fiam – s belekezd csendesen.
– Domine! … Ámen! – mondja e két szót.
– Csak ennyi?– kérdezem meglepetten.
– Csak ennyi.
– Uram!… Úgy legyen !
– Igen, fiam. Ez minden. E két szó közöttieket az Úr úgyis tudja. Tudja, hogy mit mondanék, mit kérnék. Én nem kérek magamnak semmit, de elfogadom, amit Tőle kapok. Tudom, ma Ő vezeti a doktor urak kezét.
Mereven állunk, feltartott kézzel. Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben, mint korábban.
– Lehet még egy kérésem?
– Igen, természetesen – és már nem vagyok bosszús a késés miatt. Életem legrövidebb, és leginkább hittel teli imáját hallottam egy perce. Gondolatban még kitöltöm a két szó közötti helyet.
– Szeretném elénekelni a legszebb énekünket, ha még tudom, mert nagyon álmosodom.
S, ekkor remegő, halk hangon belekezd a 42. zsoltár első sorába:
– Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik,…
A következő sortól az egyik műtősnő csatlakozik:
– Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik…
A versszakot már öten fejezzük be: – Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem. Vajon színed eleiben mikor jutok, élő Isten?
Egy mély sóhajjal álomba merül a bácsi.
– Törlést kérek! A szemüvegemre.
Még várok egy percet, hogy összeszedjem magam.
– Ha Isten velünk… Kezdhetjük!… Kérem intubálni!
Betegek Világnapja: február 11.
Szent II. János Pál pápa 1992-ben rendelte el, hogy február 11-e legyen a Betegek Világnapja. Az ellene elkövetett merényletet követően egyre inkább megtapasztalta a betegség keresztjét, s különös együttérzéssel fordult a betegekhez.
XIII. Leó pápa 1886-ban Istenes Szent Jánost a betegek égi patrónusává avatta. Istenes Szent János a betegápolók mennyei pártfogója is, XI. Pius pápa 1930-as rendelete szerint.
Illusztrációs fotó: Világháló
Ha tetszett, kérjük, használja a MEGOSZTÁS-gombot 
–, s öröm, ha feliratkozik hírlevelünkre.
Könyörgés betegekért IDE KATTINTVA