A szárkúpban már megvette az Isten hidege. Éjjelenként fagyott, s Luca napjával a szél is föltámadt; belekapott a kukoricaszár száraz leveleibe, zörgette, tépte az akkurátusan egymásra kúpozott kévéket, benn meg motoztak, neszeztek a mezei egerek. A harci zajokat azért lehetett hallani, s a tűzértiszt szolgálatának harmadik évében – már igencsak ki tudta számítani, hogy hány nap a világ. Egy szűk hét, s itt lesznek az oroszok.

De lehet, hogy kevesebb, gondolta, mikor berendezkedett a levágott kukoricaföld szárkúpjainak egyikében. Hány napja is ennek?
Kezdetben derűlátóbb volt. Néhány napot étlen, szomjan is kibír egy frontot járt katona. S neki teli a kulacsa, meg a kenyérzsák se üres. De még nem is volt éhes. Hanem a rumból húzott azért egyet, aztán végigdőlt a száraz zörgő kévéken s Katára gondolt, mint évek óta mindig, ha egyedül maradt.
Írásban vallottak egymásnak szerelmet, noha olyan közel ültek egymáshoz, annyira összesimulva a kisvonat diákkocsijának szénszagú kupéjában, hogy szóban is megtehették volna. (De a szavak is feleslegesek voltak már.) Mindazonáltal le kellett írni egymásnak, mert… De minek ezt magyarázni. És persze gyorsírással kellett papírra vetni, mert valamely – egyéni rövilítésekkei – nehéz sztenogram böngészése hozta össze őket.
– Maga tud gyorsírni? – csodálkozott a másodikos kerista .kislánsy,iiiikor a diákkocsi kijelölt felügyelője (ezt a posztot csak végzős gimnazista tölthette be) áthajolva válla fölött, olvasni kezdte a gyorsírással lejegyzett szöveget, amit Kata nehezen silabizált.
Tanultam – mondta egyszerűen a fiú. Hát így kezdődött, egy késő őszi napján annak az évnek, melyben már nem volt béke a világon, de a magyar kisvárosban még nem hullottak a bombák.
Hányféleképpen, micsoda változatos szavakkal lehet leírni a szemérmes, a csacsiskodó, a merész, a forró szerelmi vallomásokat! Nagyon belejöttetek a „gyorsírásba” röhögtek a kamaszok, kuncogtak a csitrik a diákkocsiban. Ők nem szóltak, csak fogták egymás kezét, s hogy – mintegy megengedetten is – ölelkezhessenek, beiratkoztak a tánciskolába. Micsoda boldogság, s nemcsak az órákon!… Hetente kétszer a késő esti vonattal utazhattak haza; a lassú madzagvasút valamelyik gyéren világított kocsijában.
Az állomásfőnök várta a vonatot, s persze várta a leányát is. Jó szeme volt; hamar megbarátkozott az udvarlóval, akinek modora, viselkedése máris úriembert sejtetett.
*
A fiatal tiszt négy nap és négy éjjel lakta a szárkúpot. Először elfogyott a rum, aztán az utolsó falatok is a kenyérzsákból, s végül a lélek ereje. Elképzelte, hogy az oroszok majd átrohannak a tanyákkal tarkított földeken, ő még keveset vár, aztán futás – és máris ott állhat az édesanyja előtt. Ki-kilesett a kukoricaszárak közül, s látta tanyájuk füstölgő kéményét.
Egyszerre aztán nem bírta tovább, szétlökte a kévéket, s kilépett a világosra. Szinte az orra elé a két lovascsendőrnek, akik könnyű ügetésben közeledtek. A tiszt megmerevedett, becsukta a szemét, mint a halálra ítéltek. S akkor megjelent előtte a „Voronyezsi Mária”. Így nevezte az ikont, amit egy füstölgő parasztház romjai között találtak valahol a bakák, aztán többször is gazdát cserélt, míg végül – mint a tiszti legény ajándéka – a zászlós tulajdonába került. Vásári festő olcsó munkája; egy tenyérnyi deszkalap, rajta a Kisjézust ölelő Mária. Most ezt a képet látta a merev alakokkal. De a Szűzanyának élt a szeme, s úgy ragyogott, mint a Katáé, estéli búcsúzásaikkor.
Szabadságon, zászlós úr?! – kiáltott le lováról a tiszthelyettes, kicsit visszafogva az állatot. Csak eltávozáson – válaszolt a fiatalember, s most már tudta, hogy nem érheti baj. Aztán beletúrt a kenyérzsákba, kitapintotta az ikont, s egészen megenyhült. Még vetett egy pillantást a menekülő csendőrök után, s irány a tanyaház füstögő kéménye.
*
Karácsony estéjén a zászlós felöltötte egyetlen civil ruháját (szűk volt, húzott, szorított, de mindegy) s indulni készült. Az anyja aggodalmaskodott. Hogyne, hiszen még háború van. Meg különben sem örült, hogy az állomásfőnökék szép Katája már évek óta lefoglalja a fiát. Ritka szabadságain csak leugrik a vonatról, s bevált Katához. Az édesanyja várhat…
*
A vasúti állomás behavazott épületének minden ablaka világos, noha már az utolsó vonat is elment, vagy tán nem is járnak még a vonatok ebben a háború szaggatta világban. De hát ki térne korán nyugovóra Jézus születésének éjszakáján…Csakhogy a szolgálati helyiségben is ég a lámpa, s benn maga a főnök – a jövevény jól látja robusztus alakját az ablakon által.
Zászlós úr! – kiált fel az öreg vasutas kis hunyorgás után, hogy felismeri a fiatalembert. Zászós úr… – mondja most már halkabban, s mintha keserűbben… és törölgetni kezdi a szemét.
Kata? – kérdi a zászlós maga is megindulva. A nagytestű, szigorú vasúti ember erőt vesz magán s tisztán, tagoltan mondja: Kata… az én lányom… a maga választottja… Kata benn mulat a ruszki tisztekkel…
Bentről harmonikaszó, orosz beszéd, részeg röhögés.
*
A falu templomában minden évben kicsiny betlehemet állítottak. Az ünnep reggelén, mikor a sekrestyés meg-gyújtotta a gyertyákat, egy furcsa öreg szentképet látott Jézuska jászlához támasztva: a Szűzanyát festették meg, karjában a kisdeddel. Valami írás is volt rajta, de a templomszolga nem ismerte a cirill betűket.
Gyarmati Béla tárcája