A szív bősége

Nagy Károly atya, a budapesti Rózsafüzér Királynéja templom plébánosa 1949. augusztus 29-én született. 70. születésnapján egy 10 évvel ezelőtt vele készült – sok tanulságot, követni valót, gyakorlati ötletet adó – interjúval köszöntjük. Szeretettel ajánljuk figyelmükbe ezt a videót is, melyet az Új Misszió készített Károly atyával, a templom felszentelésének 100. évfordulója apropóján: A Rózsafüzér Királynéja-templom ,,gyermekei” ITT


Dobos Marianne beszélgetése Nagy Károly plébánossal

,,…azt hiszem, nincs Károly atyának se betegeket gyógyító hatalma. Neki is, mint minden keresztény testvérünkkel együtt valamennyiünknek, „csak” arra adott hatalmat az Úr, hogy amink van, azt iránta való szeretetünkbõl felebarátainknak adjuk. Rábízva, hogy bearanyozza, beezüstözze a mi ajándékainkat, ha érdemesnek találja arra igyekezeteinket.”

2007. augusztus 1.-tõl, másfél éve „építkezik” a Rózsafûzér Királynéja plébánián Nagy Károly plébános. Újjáépít. Több mint tíz éve leégett, életveszélyessé lett bezárt templomot. Mert „örökéletveszélyessé” lettek, bezáródott szíveket. Megnyílhasson, megnyílhassanak.
Nem a nagy kapun járunk a templomba, zárt az, adakozó kedvünkön is múlik, hogy meddig. Mikor a kertbõl induló lépcsõsorán át, a kápolnába megyek a szentmisére, Szent Péter apostol mondata fordul meg gyakorta. „Aranyam, ezüstöm nincsen, de amim van azt neked adom.”
Nem, azt hiszem, nincs Károly atyának se betegeket gyógyító hatalma. Neki is, mint minden keresztény testvérünkkel együtt valamennyiünknek, „csak” arra adott hatalmat az Úr, hogy amink van, azt iránta való szeretetünkbõl felebarátainknak adjuk. Rábízva, hogy bearanyozza, beezüstözze a mi ajándékainkat, ha érdemesnek találja arra igyekezeteinket.
A „De jó!” örömével ajándékoz meg ezzel. Mert bizony, „de jó” látni, hogy az „Úr gondoskodik”. „De jó” érezni a kegyelmet, hogy most éppen az én kezem által, nem felejtkezik meg a világ egyik vagy másik éhezõjérõl.
Ezért is ajánlom mindannyiunk figyelmébe egy Károly atyával történt hosszú beszélgetésem néhány részletét…

Nagy Károly: Szegény családból származom, vidékrõl, Úri községbõl, született „úri”emberként. A szüleim földmûveléssel is foglalkoztak, de Budapesten gyárakban is dolgoztak, tehát kétkezi munkásemberek voltak. Gyerekkoromat falun töltöttem, ahol mindennap szembesültem a szegénységgel, de mégis azt kell mondanom, semmi keserû élményem nincs, ami engem szomorúsággal töltött volna el. Természetes volt számunkra, hogy egy héten csak egyszer jutott fél liter tejre. Vagy, hogy voltak osztálykirándulások, nyaralások, különféle rendezvények, események, amelyeken nem vehettem részt. Vagy csak néha. De ha éppen mégis, akkor, sajnálom ma már, mert észre sem vettem, hogy a szüleim milyen áldozatot vállaltak azért, hogy ott lehessek, ott lehettem. Szegénységben éltünk. Emléke nem fájdalmas emlékként maradt meg bennem, mert visszatekintve is azt kell, hogy mondjam, nem szenvedtem emiatt. Szüleim olyan ügyesen intézték az életünket, a családunk sorsát, hogy a gyerekek észre se vegyék a „nincseket”. Semmi luxus nem volt, természetesen. Sõt… Sokszor a legszükségesebb sem. Van olyan élményem, hogy vasárnap mennének, indulnának a templomba a szüleim. Felkészülve nézik, hol akad valami pénz. Mert a perselybe valami pénzt mindenképpen vittek rendszeresen. Egy fillér nem volt otthon. Szó szerint egy fillérünk sem volt. Hát ekkora szégyen! Így nem merhetünk a templomba menni, hogy nincs mit a perselybe dobni.
D. M. Móricz Hét krajcárját juttatja eszembe a történet.
N. K.: Valahogy úgy is folytatódik. Mert a koldus, vagy esetünkben a szomszédasszony személyében, mindig az Úr Jézus gondoskodó szeretetét érhetjük tetten. Szóval, míg keresgéltek minden fiókban, jött a szomszédasszony: „Nincs véletlenül két tojásotok itthon? Kellene az ebédfõzéshez? Volt. Éppen két tojás volt otthon. Az asszony máris fizetett érte, mert hát szoktak így a faluban, egymás között venni abból, ami termett. Óriási boldogságára szüleimnek: jaj de jó, már lett mit vinni a perselybe ! — még emlékszem. Meg arra is, hogy az eszükben sem volt, hogy holnap mit eszünk, vagy valami ilyesmi, hétköznapi, a vasárnaphoz nem illõ gondolat. Van ennyi pénzünk, azt máris vihetjük a perselybe. Így nõttem. Így éltük meg a szegénységet.
Mikor nyolcadik osztályos lettem, napirendre került a pályaválasztásom kérdése. Budapestre egy élelmiszeripari iskolába jelentkeztem, fel is vettek oda. Ámde ezek után jött hozzánk a plébános. Elmondta, hogy van Magyarországon katolikus gimnázium. Lehet menni tanulni oda is. Nem kell ahhoz majd papnak menni, de mégis más a nevelés. Lenne-e kedvem? Kedv? Hogyne lenne, csak hát az anyagiak, amikkel ez majd együtt jár… Most, éppen, amikor házépítés közepén voltunk. Pénz nélkül fogtunk hozzá a házépítéshez is. Azaz egy minimális összegecskével, és kétkezi munkával építettük a házat. Szó szerint. Így volt az falun abban az idõben. Nem vállalkozónak adták ki a munkát. Édesapám ezermester volt. Vertük a vályogot, vagy éppen sárfal készült. Összekeverve szalmával, törekkel, ezzel-azzal, sárfal, vályogfal. Mindehhez huszon-nemtudomhány méteres kútból kézzel húztuk fel a vizet. Csináld magad mozgalom. Ami picike kis pénz volt, azért persze, amit muszáj volt, ajtó-ablakot, ilyeneket meg kellett venni. A közepén egy ilyen építkezésnek került elõtérbe a kérdés, és nem lett kérdés, hogy engem a szüleim engednek-e a kollégiumba, vállalva, ami ezzel jár, többek között a havi akárhány forint befizetését. Elsõ szóra igent mondtak. Ha nekem oda van kedvem menni, támogatják. Legfeljebb majd tíz vagy 20 év múlva lesz csak készen a ház. Fontosabb nekik, hogy amit szeretnék, azt tegyem. Mellesleg valóban az történt, hogy vagy. 20 év múlva lett befejezve, a csatorna is feltéve a házra. Közben ugyan felépült egy szoba, és nagyon sokáig, emlékszem, a háromszobás lakásból csak ez az egy szoba volt használható, de mi már abba az egy szobába beköltöztünk. Ott laktunk. Szép lassan, hónapok, évek során, mikor mire jutott egy picike kis pénz, épült tovább a ház. De mindezt boldogsággal ismételgetem.
Vasárnap mindig ünnep volt. Nem a szokások szerint, hogy menjünk dolgozni, mert dupla fizetséget lehet kapni, gyerünk, még többet, még többet dolgozni, pénzt keresni. Nem. Vasárnap ünneplõbe öltöztek. Így mentünk a szentmisére. Délután hol a pihenés, hol a rokonlátogatás, ahogy szokás volt egymást felkeresni. A vasárnap az ünneplés, a felebaráti szeretet gyakorlása — mindennek a szentmise a középpontjában. Így járt ez a szegénységgel együtt. Tanultam a szegénységben, a szegénységbõl. Ezért, ebbõl is tanultam meg spórolni. Postai takarékbélyeg az iskolásoknak. Korosztályunk emlékszik még erre talán.
D. M.: Különféle névértékû bélyegek voltak. A legnagyobb az öt és tízforintos. Magam is gyûjtögettem, de csak a legkisebb, egy forintos bélyegekkel tudtam vagyonkámat szaporítani.
N. K.: Az már óriási dolog volt, mert akkor emlékeim szerint egy forintért két gombóc fagyit lehetett kapni. 50 fillér volt egy gombóc. Tudom, milyen boldogság volt, hogy sikerült lemondani kétszer, így összespóroltam egy forintot, és vihettem az iskolába, és vehettem egy forintos bélyeget. A tanév végére valamennyi így összejött.
Az így gyerekkoromban megtanult spórolás végigkísért, igencsak megnéztem, mire költök, mire nem. Nem voltak különleges igényeim. Megtanultam, hogy ami szükséges, az megvan, a többi hozzáadatik. És mindig hozzáadatott. Mondom, a nagy szegénység mellett soha nem éreztem, hogy most én annyira szenvednék, sírnom kéne, hogy nekem ez nincs, meg az nincs. Megértettem, mert megláttam, hogyan élünk, hol élünk, és én ettõl boldog voltam.
D M.: Úgy tudom nem egyetlen gyermek, aki jobbára, tisztelet a kis számú kivételnek, már a felnevelkedése során is önzõvé lesz.
N. K.: Egy öcsém is van, és két lány testvérem meghalt. Így szoktam mondani: két lány a mennyországban, két fiú meg itt a földön. Így éldegélünk továbbra is együtt, nagy családban. A kislányok pici korban haltak meg. Egy lány, egy fiú, egy lány, egy fiú, így következtünk. Nõvérem koraszülött volt, nem sokat élt, csak pár napot. Húgom, nyolchónapos korában – addig gyönyörû, egészséges leányzó volt –, reggel rosszul lett, estére meghalt. Hörghurutban. Az ötvenes években még nemigen tudták gyógyítani. A szegénységünkkel a halálesetek is velejártak. A csapások között a hitüket továbbra is megtartották a szüleim. Mert azért mindezeknek az elviseléséhez a hit adott erõt. A keresztény élet megélése és gyakorlása, a vallásosság a szegénységben természetes volt. A mindennapi imádság. Az Istenre hagyatkozás.
Anyagiak? Isten majd gondoskodik!
Már gimnazista voltam, és erre megint nagyon emlékszem, amikor, azt hiszem, egy lelkigyakorlaton szóba került az anyagiakkal való gazdálkodás. Akkor hallottam, hogy ugye a szegényeket támogatni kell. Van olyan ember, aki minden beérkezett „jövedelme” 10 %-át félreteszi, hogy azt a szegényeknek adja. Kedvet kaptam hozzá én is. A zsebpénzbõl, mert hisz diák voltam, csak kilencven százalékot tartottam meg. Fillérrõl fillérre a többit félretettem. Kaptam 20 forintot, abból 2 forintot. Ezt kispap koromban ugyanígy folytattam. Volt akkorában is ilyen szegények kasszája a kispapok között. Talán hetenként körbejárt ennek a felelõse szobáról szobára, és akkor bele lehetett dobni, ki mennyit szánt a szegényeknek. Visszagondolva, még vén fejjel is boldogsággal tölt el ez, hogy oda tudtam adni a zsebpénzbõl. Ha 50 forintot kaptam, abból 5 forintot. Mert mi van, ha csak 45-öt kapok? Akkor se szólhatok semmit! Valahogyan ilyen könnyen kezeltem, annál is inkább, mert ugyanakkor meg boldog voltam, mert adhattam. A 10 % sokáig végigkísérte az életemet. Jó volt aztán, amikor már papként, plébánián élve nagyon sokszor csöngetnek be rászorulók vagy rá nem szorulók. Nehéz szétválasztani, ki mennyire van igazán rászorulva. Lehet, csak hozzászokott, hogy ebbõl is meg lehet élni. Csak kérni, kérni, és akkor nem kell dolgozni. A lényeg, pénzt is adtam már sokszor, fõleg eleinte, de hamar rájöttem, nem biztos, hogy azzal segítek. Mert mindenki azzal kezdi, hogy nincs mit enni. Ezért ennivalót csomagoltam össze. Volt, aki azt elfogadta. Volt, aki azt még az utcán el is dobta azután. Mai napig így van ez nálam. Ennivalót nagyon szívesen adok, de pénzt nem tudok adni. Több okból is, elõször, mert nincs. Kölcsönökbõl meg koldulásból élünk mi is, gondolok itt most a templomunk tatarozására elsõsorban. Ennivalót mindig összeszedek. Persze van, aki el sem fogadja, mert pénz kell neki. Olyan is van, akit hívtam. Seperje össze a faleveleket legalább. Két konzervért nem fog söprögetni, volt az öntudatos válasza. Akkor úgy látszik, mégsem annyira rászoruló. Falevelet sepregetni azt hiszem fizikai munkának sem olyan nehéz. Ha idõs és nem öt perc, csak 5 óra alatt seper össze egy kupacot, akkor sincs semmi baj. De tegyen már érte valamit. Olyan sokan, még erre sem, ennyire sem hajlandóak. Sokféle változata van a szegényeknek vagy koldulóknak. Szép történetekkel is jönnek. Utazni akar valahova, de nincs vonatjegyre pénze, így csönget be a plébániára. Hogy, hogy nem, mindig az ország legtávolabbi pontjaira, Nyíregyházára meg Szombathelyre akar mindenki utazni. Odáig kell, nem tudom, hány ezer forint a vonatjegyre. Már tapasztaltam sokszor, hogy valójában nem vonatjegyre kell neki. Vagy hát igen, a gyógyszer. Ezek sokszor megtörténtek, nemcsak a saját életemben. A paptestvérekkel is beszélgetünk, gondolkodunk errõl. Megoldás is akad: akkor jöjjön, kiváltjuk együtt a gyógyszertárban! Vagy gyerünk a vonatjegyért, itt a vasútállomás a szomszédban. De sok szép, nem igaz történettel jönnek ismeretlen emberek.
Néha akad azért a sok-sok példa közül egy-egy pozitív is. Egyszer valaki vasárnap délben becsöngetett, hogy lerobbant az autója, nem tud tankolni, csak Budapestig kellene elmennie, adjak már neki annyi pénzt. Másnap már küldi is vissza. Adtam neki. A csodák csodája: visszaküldte. De most hirtelen egy ilyenre emlékszem csak.
D. M.: Én sem sokkal többre a saját emlékeimbõl. De eddig én azt mondtam, hogy mit csinál a kapott pénzzel, az az õ lelkiismeretét terheli. A nem adokról meg majd nekem kell a végítéleten számot adnom. Miskolc fõutcáján könnyebb. Vagy nehezebb. Mert a kisebb területen gyakoribb a találkozás lehetõsége. Volt egy asszony, szinte heti rendszerességgel találkoztunk, mert engem is megállított minden alkalommal. A külsõségekre is adott. Tetõtõl talpig feketében, fehérre púderozott arccal kéregetett. Az édesanyja temetésére, és nem kis összegeket. Elõször megindult a szívem. Szegény árva, ilyen szerencsétlen helyzetben van, a gyász nehéz óráiban. A következõ héten, csak részvétem fejeztem ki. Mosolyogtam rá, míg végighallgattam. Részvétem, kedvesem, részvétem. – Búcsúztam, reméltem, hogy míg szemben állunk, felismerte bennem a múlt heti bolondot. Nem ám! De még a harmadik alkalommal sem. Akkor azt feleltem neki, egy papír zsebkendõ kíséretében: Vigyázzon, elkenõdött a szemfestéke! Õszintén sajnálom, hogy minden héten elveszít egy édesanyát. Különleges lehet, hogy valakinek ennyi anyja van. Az meg különlegesen szomorú, hogy most így sorra mind elhullanak. A magam egyetlen édesanyja emlékére segítettem önt, hogy az elsõ „temetés” egy édesanyához méltó legyen, de a többi anyjától és tán az alkoholtól is vegyen most már búcsút nélkülem. Az átkok sorát nem idézem…
N. K.: A másik területen könnyebbek a döntések, ahol szintén a szegényekkel találkozom, de az ismerõsök között. A plébániának a hívei között is vannak, akik rászorulók vagy szegényebbek, azoknak a támogatása személyesen vagy közösségileg is feladatunk. Erre rengeteg szép példa van. Amikor egy plébániai közösség összefog és segít egy rászoruló családon vagy magányos emberen. Elsõnek most eszembe jut egy szegény család, akik nem is nagyon jól tudtak gazdálkodni az anyagiakkal. Összefogott egy pár ember, elment, rendet raktak, felújították a lakást, festettek „társadalmi munkában”, felebaráti szeretetbõl. Szép akció. Voltak már itt, az új egyházközségemben is ilyenek. Nemrégiben egy házaspárnak váratlanul jött a negyedik gyermeke. Már a harmadikat sem tervezték, de elfogadták. A negyediket már végképp úgy érezték, hogy sem anyagilag, sem lelkileg, szóval sehogyan sem tudják vállalni. Az anyuka azt mondta, hogy belezavarodik. Három gyerekkel nem bír már. Ott voltam mellette, lelkileg támogatva. Csak kimondta az igent. Amikor ezt a plébániai közösségben elmeséltem, azt javasolták, hogy szép, szép, de ne csak imádsággal segítsük. Dobjunk össze egy kis pénzt is. Százezer forint jött össze. Elvihettem a családnak, amikor megszületett a negyedik gyermek. Elvittem, egy borítékban otthagytam. Ezután pár nap múlva, jött a levél, hogy pont százezer forint mínuszuk volt. Adósság, amit nem tudták hogyan, de ki kellett volna már fizetniük. Ekkor érkezett a váratlan segítség, a mi százezer forintunk. A Gondviselés nagyon sokszor intézkedik. Gondoskodik az emberekrõl rajtunk keresztül is. Aztán nagyon sok egyházközségben van caritas csoport…
„Keressétek az Isten országát és annak igazságát…” A többi hozzáadatik. A Gondviselés himnusza a Máté evangéliumban nagyon élõ és valóságos. De jó meg-megtapasztalni. Mindennapjainkban, itt a környezetünkben is. Elhangzott a Kossuth Rádióban is, tõlünk volt a mise közvetítése, egy asszonynak a tapasztalata. Keresztelkedni készül. Egy szentírási mondatot kellett választani mottónak, — ezt adtam neki „házi feladatul” –, és azt választotta: hogy ne aggodalmaskodjatok a megélhetésetek miatt. Ahogyan ez megfogalmazódott benne, belátta igazságát, és sorban jöttek a példák, hogy tényleg nem kell aggodalmaskodni. Isten gondoskodik.
Isten gondoskodik. Ha pedig erre gondolok, Ábrahám története is eszembe jut sokszor, mikor ment Izsákot föláldozni. A gyerek kérdezi, a választ, maga sem tudta, felelt hát: majd az Úr gondoskodik. És tényleg mindig gondoskodik az Úr, valahogy ez van bennem. Mind a kis, mind a nagy dolgokban.
Hét évig voltam országos caritas igazgató, így bepillantást nyerhettem a különbözõ caritas tevékenységekbe, a caritas csoportok életébe. Hozzávetõlegesen az országban van 6-800 szervezett caritas csoport. Plébániákon is. Ha ezt akár csak tízzel szorozzuk be, van, ahol öttagú, tíz-, akár húsztagú egy caritas csoport, ez annyit jelent, hogy 6-8 ezer keresztény, katolikus ember mondjam így, hogy fõállásban a szegények, rászorulók szolgálatában áll. Természetesen a többi egyház is foglalkozik karitatív tevékenységekkel… Nézzünk egy plébániai csoportot. Tagjai ahányan, annyifélék. Foglalkoznak az ismerõs meg ismeretlen emberekkel. Elõzõ helyemen például, ahol 17 évig voltam, volt egy külön helyiség, „butik”, ahová be lehetett hozni használható ruhákat. Mindenki vihetett is innen használható ruhákat. Óriási segítség volt, sokan onnan öltözködtek, ruházkodtak. Eleinte persze többen szégyellik ezt, használt ruha, de aztán rájöttek, hogy egyrészt nem kell szégyellni, meg ha így tudunk egymásnak segíteni, hát akkor így segítsünk… Vagy pl. a gyeses, gyedes anyukáknak voltak hetenként összejövetelek. Azokra már „név szerinti” csomaggal érkeztek, most a te gyerekednek ez jó lesz, az enyém kinõtte, rád gondoltam…. Óriási segítség ez. A kisgyerekes családok nem gyõzik, hogy vegyék az új cipõket meg új ruhákat.
A caritas csoportok látogatják a rászorulókat, betegeket, a szenvedõket is. A szegénységnek sokféle változata van. A caritas csoportnak az a rendeltetése, hogy Isten szeretetét vigye mindenhova. Lelkileg, szellemileg, anyagilag támogassa a rászorulókat. Aztán meg kell tanítani õket esetleg helyesen gazdálkodni. Valaki mindig jön pénzt kérni, pénzt kérni, pénzt kérni, még az ismerõsök közül is. Egy idõ után javasoltam ilyeneknek, hogy tényleg szeretnék segíteni, de most üljünk le, hogy segíthessek neked elõbb a gazdálkodásban. Mennyi a havi bevételed, mik a szükséges kiadások? Írjuk le fehéren, feketén! Segítek beosztani a pénzt. Erre már ugye nem vállalkozott, pedig hát ez lett volna az igazi segítség, nem az, hogy most adjak ezer forintot, meg megint, és megint. Meg kell ismertetni a lehetõségeket, a jogokat is, és hogy a különbözõ hivatalokban, szervezeteknél, hogyan kell ügyeiket elintézni!
A plébániai csoportok munkáját minden egyházmegyében az egyházmegyei caritas igazgató koordinálja. Az egyházmegyében jobban átlátva, hogy mit lehet tenni. Kezdve a gyerekek nyaraltatásától, a konkrét, bútorszállítás segítéséig. Teherautóval, raktárral is rendelkezve. Vagy éppen nyaralási lehetõséget nyújtva, akár egyhetes turnusokban is lehet vinni a gyerekeket, akik egyébként soha sehová nem tudnának elmenni táborozni, nyaralni. A plébániák is csinálják ezt, és egyházmegyei szinten is. Mindezeket koordinálja az országos központ. Saját tapasztalataimból is köteteket írhatnék, mennyi szép dolog történt csak itt országon belül is, hogy a katolikus caritas mi mindent tudott tenni. Persze sose elég, sokszor úgy tûnik, hogy csepp a tengerben, de tudjuk, hogy cseppekbõl áll a tenger.
D. M.: Milliók. Milliárdok. Csak jó helyre kerüljenek!
N. K.: Igaza van, mert ez igen fontos. Vegyük a katasztrófákat. Amikor a katasztrófák tesznek szegénnyé embereket, családokat. Ott is megmozdul az egész ország, de ott is élen jár a katolikus caritas, országos gyûjtést szervezve templomokban is. Nagyon szép példák vannak minderre. Itt a magyarországi árvizekre is gondolok, meg volt egy-két tûzvész is, amire konkrétan emlékszem. Nagyon sok embernek tudtunk segíteni. Persze ennek is megvan a technikája. Nem az a segítség, hogy árvíz volt, elúszott a ház, itt van egymillió forint, építs valamit! Nem, hanem itt is meg kell tudni egy kis stábbal szervezni az egészet. A tiszai árvíznél például odaköltözött abba a faluba lakókocsival a katolikus caritas egypár embere. Ott laktak a falu népe között. Jártak házról házra, hol mire van tényleges szükség. Nem rögtön a pénzt adtuk, mert sajnos sok helyen az rögtön alkoholra ment volna… Hanem nézzük, hol mire van szükség, amikor a legnagyobb árvíz volt, az állam is épített fel házakat, de akkor bútorral vagy kályhával, mert arra már nem volt pénz, segítettünk mi. Minden összeírva rászorultság szerint, még mindig nem a pénzt kapták, hanem bónokat, hol melyik családnak mennyi bón jár, milyen értékben. Ezt válthatták be. Megkapták azt, amire szükség volt, de nem a pénzt. Segíteni is „jót s jól” kell. Ez is a caritas, ott vagyunk helyben, a helyszínen, látva-hallva az emberek életét. Határainkon túl is természetesen. Kárpátalja, Erdély, Vajdaság, mindenütt nagy katasztrófák, árvizek és egyéb csapásokban. Azonnal irány a helyszínre. Megszervezni itthon a gyûjtéseket. A legutóbbi erdélyi árvíznél 200 millió forintot dobtak össze a magyar katolikusok csak a templomokban. Volt, ahol vetõmagot kellett venni, volt, ahol a házát kellett felépíteni, a legszélesebb skála, de mindenrõl a helyszínen meggyõzõdve. Vagy ugyanígy volt a hatalmas katasztrófa: Sri Lanka. Pár éve, nagyon megrázta a világot – karácsonykor történt –, példa nélküli összefogás volt ez ügyben. Csak a katolikus templomokban 400 millió forint jött össze emlékeim szerint. Megint nem úgy történt, hogy itt a 400 millió és postázzuk Sri Lankára a nagy ismeretlenbe. A katolikus caritas tíztagú stábbal kiköltözött Sri Lankára. Önkéntesekkel, egy-két szakemberrel. Orvos, óvónõ, ápolónõ, mindenféle szakember volt a csapatban. Egy hónapra odaköltöztek, és az emberek között élve segítettek: konkrétan látták, mire van szükség és mire a legsürgõsebben. De az ottani püspökkel, caritassal felvéve a kapcsolatot, közösen is megbeszélték, hogy mit kell tenni. Egy hónap után utazott a következõ turnus megint egy hónapig, köztük élni. Én is voltam kint kétszer. Ott lenni a helyszínen, szerzõdésekkel, számlákkal vezényelve az építkezést, hogy a 400 millió Ft-ból egy forint se tûnjön el. Mindent tudunk a mai napig is számlákkal igazolni, hogy itt van és jó helyre ment el. Egy kis falut felépíthettünk vagy egy fiúkollégium, leánykollégium az árva gyerekeknek. Szóval nagyon konkrét helye lett a 400 milliónak, és így nyugodtak vagyunk, hogy nem egy idegen kalapba dobtuk be, hanem saját szememmel is láttam egyesével is a szükséget szenvedõ embereket vagy egy-egy környéket. Tehát ez a szegények mindig lesznek köztetek stílus. Így indította el kétezer évvel ezelõtt a kereszténységet Jézus, hát valóban ezt tapasztaljuk és így ahogy felsoroltam, egyesével is meg különbözõ szervezett formákban zajlik a szegényekkel való törõdés.
D.M.: „De jó!” „De jó!” és még százszor, ezerszer is „De jó!” Még akkor is, ha elsõ közelítésben úgy látjuk, sõt szívszaggatóan kiáltanánk föl: „De rossz!” Mert minden bizonnyal arról is hamarosan kiderül, hogy „Isten az őt szeretõknek mindent a javára fordít.”
Dobos Marianne
Fotó: Új Misszió

Kapcsolódó irások: A világ éhezõiért
“Krisztus testének építése végett”

Videóink a Rózsafüzér Királynéja-templomból:
Halleluja lézerfényben – St. Martinnal ITT
Beteljesedett – zenés keresztúti ájtatosság ITT

Ha tetszett, kérjük, használja a MEGOSZTÁS-gombot 🙂 –, s öröm, ha feliratkozik hírlevelünkre.