„Ha lélekben a Szentostyára tekintek, megszűnik számomra minden… elfelejtem szenvedésemet s a legméltóságosabb Oltáriszentséggel eltöltött órák nagy boldogsággal töltenek el. Úgy érzem ilyenkor, hogy titokzatos erő vonz, mely gyakran egész éjszakát pár rövid pillanattá zsugorít össze.
Ha lelkemet sötétség fátyla takarja, sietek az Úrhoz s ilyenkor fölötte boldog vagyok. Ekkor lélekben érzem mindazt, amit testem számára is kívánok vagyis, hogy a világ előtt legyek elrejtve és megvetett. Ha néha sötét úton haladok, kezembe veszem feszületemet, sietek mielőbb a sötétségen átjutni és keserves kínszenvedésedről, Jézusom, elmélkedve, szorgos keresés után Téged az Olajfák hegyén, vagy fogságodban, a szentségházban megtalálni… Hogy mily boldog vagyok minden egyes szentáldozás után, azt tollal leírni nem lehet. Ama szent órákban sokszor oly boldognak érzem magam, hogy nem cserélnék egy hercegnővel sem és a világ minden kincséért nem hagynám el szenvedéssel teljes ágyamat. A szentáldozás utáni vágy minden földi szenvedést meghalad. Mily nagy és fenséges a lelkünk, mely kegyelemosztójának, az ég és föld Urának szállást ád… Szívem mindig nálad van, én Istenem! “
***
„…szentáldozás … szent pillanatok … most sokat mondhatnék Jézusról, de nem sikerül … nem találok sem szavakat sem mást, amivel megértethetném magamat, csak annyit mondhatok, hogy ezen pillanatokban kimondhatatlan boldogságban úszom! “
***
Ó, édes Jézus, vonj magadhoz szépséged, ragyogásod és végtelen szereteted által, melyet a legméltóságosabb Oltáriszentségben
mutatsz. Ó, hogy örülök a szenvedésnapok végének, mikor örökké Nálad lehetek! Csak az Istennel egyesült szeretetben van vigasztalás! Ó, Jézusom, szent akaratod szerint gyarapítsd kínjaimat, hogy mielőbb szent Színed elé járulhassak! … A kemény kereszt és a szenvedés az én ékességem és örömöm! … Ha naponkint egyesülünk Jézussal a szentáldozásban a betegség nem is olyan tűrhetetlen, és ha a szenvedések hegyei merednek fölém, akkor is Jézus legszentebb Szívében bízva, állandó imaösszeszedettségben vagyok úgy, hogy ha kellene is panaszkodni, akkor is Jézusra gondolok szeretettel, hálával és engeszteléssel”.
Schäffer Szent Annáról
II. János Pál pápa emelte a boldogok közé 1999. márciusában, 2012. október 21.-én pedig XVI. Benedek pápa szentté avatta Anna Scháffer német stigmatizált világi hívőt, aki súlyos égési sérüléseket szenvedett 1901-ben egy erdészlakban, mikor nagymosás közben a kazánt próbálta megjavítani. Megcsúszott és beleesett a forró vízzel teli kádba. Húszévesen ágyban fekvő rokkant beteg lett. 1910. őszétől rendkívüli események történtek életében: Szent Ferenc, majd az üdvözítő jelent meg neki, arról biztosítva Annát, hogy elfogadja engesztelő áldozatát. Ebben az időben jelentek meg testén a Megváltó sebhelyei, stigmái. Állapota egyre rosszabbodott, teljesen lebénult, végül rákos betegség támadta meg. A szenvedés elfogadásával csöndben, észrevétlen engeszteléssel szolgált, ahogy egyik levele tanúsítja: „Valahányszor magamhoz veszem az Oltáriszentséget, minden erőmmel kérem az Üdvözítőt, hogy végtelen irgalmában védelmezze a Szentegyházat és pásztorait és ebből a célból hárítsa rám a mártírok legnagyobb szenvedéseit, amit úgy fogadtak, mint engesztelő áldozatot.” 1925. október 5-én vette magához utolsó alkalommal az Oltáriszentséget, ezekkel a szavakkal: „Jézus, érted élek.”
Kapcsolódó írás: SZENTEK VELÜNK – Az arsi plébános az Oltáriszentségről IDE KATTINTVA