…Láttam, hogy sír. Ilyen gyorsan elért hozzá az ima – gondoltam.
– Krisztofer! Mi a baj?
– Nem, nem, semmi, tanárnő… – mondta zavartan –, csak tudja, nekem még senki nem mondta, hogy szeretettel
gondol rám.

Az előzetesen letartóztatott fiatalkorúakkal foglalkozó Kablay Brigitta írásainak részletei az Új Misszió szeptemberi és decemberi számaiból. 

Sorsfordító torpedózás

A növendékek sokszor teszik fel a kérdést nekünk, tanároknak és maguknak is:
– Van esélyem, hogy egyszer én is „normális” életet éljek vagy mindig is nyomorult bűnöző maradok?

Nehéz válaszolni. Nem is mernék, ha nem ismerném Jézus tanítását, nem ismerném a Szentírást és nem hinnék Isten kegyelmében…
Húsvét és karácsony alkalmával növendékeink egy budai katolikus közösségtől csomagot kapnak. Egy ilyen ajándékozás után a nyolcadik osztályt én kísértem vissza a terembe. Volt nálunk egy 17 éves kigyúrt cigányfiú. Barátságunk akkor kezdődött, amikor megtanítottam torpedózni. Hálából úgy tett, mintha a hajóit éppen oda helyezte volna, ahova lőttem. Hagyott nyerni. Sokan lenézték és lemondtak róla bűncselekménye és az intézetünkben tanúsított viselkedése miatt. Megkért, olvassam fel a levelet, amit a csomagot küldő család mellékelt az ajándékhoz:
,,Mi nem ismerünk téged, de a Jóisten ismer és szeret, bármit is követtél el. Ma este az egész családommal, férjemmel, két fiammal és két kislányommal érted imádkoztunk és arra kértük a Jóistent, mutassa meg neked irgalmas és megbocsájtó szeretetét! Szeretettel gondolunk Rád!”
Láttam, hogy sír. Ilyen gyorsan elért hozzá az ima – gondoltam.
– Krisztofer! Mi a baj?
– Nem, nem, semmi, tanárnő… – mondta zavartan –, csak tudja, nekem még senki nem mondta, hogy szeretettel gondol rám. Ezek nem is ismernek!
Roland vágott közbe: – Jó emberek, nem, tanárnő?
Csend következett, a katarzis csendje. Hagytuk, hogy Isten szeretete átjárjon minket…

,,Utálom a karácsonyt”

Sokszor érthetetlennek tartjuk, hogyan képes egy gyermeki lélek olyan torz alakot ölteni, mely súlyos bűncselekményekhez vezet. Amióta „nehéz” fiatalokkal dolgozom, egy-egy történeten keresztül azt is látom, mennyi mindent tud elvenni egy gyermektől az élet.
Egy osztály feladatául kapta, hogy írja le egy karácsonyi élményét és próbálja megfogalmazni azokat a jó érzéseket, amelyek ehhez az élményhez kapcsolódnak. Tamás hamar beadta, azt mondta, inkább el szeretné nekünk mondani, melyik karácsonya volt az utolsó. Bonyolult lenne leírni. Hálás vagyok, amiért megajándékozott ezzel a szomorú, mégis csodaszép történettel.
– Volt egy utolsó karácsonyod. Hogy érted, hogy utolsó? – kérdeztem.
Elmesélte, hogy azon a karácsonyon nagyon sokan voltak. Csak rokonok, összetolt asztalok körül ültek. A felnőttek már elég sokat ittak. Az apja is. Egyszer csak felkiáltott, hogy menjen ki mindenki. – Én is felálltam – mondta. – Apám ránk szólt: mi maradjunk! Anyámmal és öcsémmel vártuk, mit akar. A többiek átmentek a szobába. Anyám még veszekedett is, hogy mi a fené- nek küldte ki a vendégeket, ilyet nem lehet csinálni, meg minden, de apám lecsitította. Elkezdett magyarázni nekünk, hogy vigyázzunk a muterre, mert mi vagyunk a férfiak és hogy mi ne legyünk bűnözők, mint ő, mert azt szeretné, ha nem a börtönből írogatnánk a gyerekeinknek levelet. Ezt azért mondta, mert amikor kicsik voltunk, ő sokáig börtönbe volt… Rákos volt, csak akkor én még nem tudtam. Anyu szerintem tudta, mer’ sírt. Azóta nem szeretem a karácsonyt, mer’ mindig ez jut eszembe…
Nem ismertem azt az embert, mégis az az érzésem, hogy minden bűne ellenére nagyon szerethette a családját… Jézusra gondolok, akinek egyik kegyelmi képessége volt a csodatételek mellett, hogy a bűn mögé nézett, és minden rossz tett mögött látta az embert, Isten szeretett teremtményét.
Egy másik osztályban a növendék csak ült a lap felett, pár odakarcolt szó egy A/4-es papíron. Nézte a többieket. Mintha zavarta volna, hogy azok írnak. „Utálom az ünnepeket” – mondta. „Szerintem csak arra jók, hogy ok legyen az ivásra. Énnekem nem kell ok, akkor iszok, amikor én akarok.” Botond nagyon hányatott sorsú fiatal, sokszor került szülői gondatlanság miatt nevelőotthonba. Mesélte, egyszer karácsony előtt szökött meg az intézetből, a szentestét a barátjával egy padon töltötte. Nem fáztak, a fű fűtötte őket…
A növendékek közül többen is úgy érzik: hiába veszett el életükből az ünnepek szépsége, de álmaikban-terveikben-reményükben úgy készülnek, hogy mindenképpen megadják majd családjuknak, gyermekeiknek – s pótlólag önmaguknak – ezt az édeni békét. Buzgón fogadkoznak… Sajnos az esetek többségében a kitörés egy új élet felé nem szokott sikerülni –, amikor szabadulnak a fiatalok, hamar visszacsúsznak. De ki tudja, kik adják azt a 4-5 vagy akár 10 százalékot, akiknek sikerül!

(Köszönettel vesszük a megosztást, s örömmel várjuk feliratkozását hírlevelünkre.)