FEJEZETEK A MAGYARSÁG TÖRTÉNETÉNEK
ELMÚLT 103 ÉVÉBŐL
Jakab Antal püspök Rómában a Lateráni Egyetem hallgatójaként 1939 és 1942 között
Püspökké szentelése (1939. február 12.) után Márton Áron azonnal Rómába küldte továbbtanulni tehetséges, fiatal papját, Jakab Antalt, akiben nagy jövőt látott. Annak a tudományos fokozatnak a megszerzésére, amely négy évet igényelt volna, Jakab Antal három évet kapott. „Három évet kap. Amit ez alatt elér, azzal tér vissza!” – e szavakkal bocsátotta őt útjára Márton Áron.
Jakab Antal harmincévesen, 1939 őszén kezdte meg tanulmányait a Pápai Lateráni Egyetem jogi karán – éppen abban az esztendőben, amikor Európában kitört a második világháború.
„Napjainkban népek állanak egymással szemben állig felfegyverkezve, s országok vannak, amelyeknek minden zugát betölti a rémület és a sebesültek, hajléktalanok, fogságba esettek, menekülők, árvák és özvegyek sírása – kesergett az esztelen öldöklés fölött püspöksége első nagyböjtjén Márton Áron. – Ezer és ezer ifjú élet lobban ki idő előtt, és tetterős, munkás kezek hullnak le bénultan, mert a békés építőmunka helyett öldöklő fegyvert kell fogniok… tőlünk nem is olyan messze ágyúk dörgése, bombák robbanása, fegyverek kattogása, harci kocsik dübörgése, romba dőlt falvak, városok és füstölgő házak hirdetik, hogy a háború sötét szelleme elszabadult, s a bűn és az emberi valóság véres, kegyetlen szüretelésbe kezdett.”
Ebben a „vér szüretében”, ennek az „apokaliptikus angyalnak a nagy sarlója alatt, a békének legnagyobb ínségében és keresve keresett kicsúfolásában, a gyűlölet elszabadult poklában” (Vö.: Dr. Jakab Antal: Márton Áron gyulafehérvári megyéspüspök 40 éves püspöki jubileuma, Márton Áron emlékkönyv születésének 100. évfordulóján, Gloria Kiadó, Kolozsvár, 1996, 120–121. old.) folytatta tanulmányait Jakab Antal Rómában, s ebben a helyzetben, s mert a rendelkezésére álló idő is túlontúl rövid volt, a szünidőkben sem utazott haza Erdélybe. Félő volt az is, hogy ha hazamegy, a román hatóságok nem engedik vissza. Nyaranta is Rómában maradt és szorgalmasan tanult. Cédularendszert dolgozott ki a levéltárban és készítette egyházjogi doktori disszertációját.
Tanulmányai első két évében, 1939–1940-ben román állampolgárként a Santa Maria dell’ Anima osztrák papi kollégiumban lakott, majd 1940–1942 között mint magyar állampolgár a Luttor Ferenc rektor által irányított, Via Giulia-n található Pápai Magyar Intézet bentlakója volt.
Munkáját nehezítette a háború és az élelemhiány, de a nehézségek ellenére jókedvvel és nagy lendülettel tanult. 1941. január 21-én kelt, édesapjához intézett levelében a következőket írta:
„Január elseje óta a magyar akadémiára költöztem át. Nagyon jó papi társaságban vagyok. Kényelmes, jól fűtött szobát adtak, kívánatos benne dolgozni. Akkora, mint egy táncterem, 6×7 méteres. Közel van a villamosállomáshoz, s szép helyen fekszik a Tiberis folyó mellett. Nagyon sok tanulnivalóm és írnivalóm van, sokszor szívesebben mind bükkfabogot hasogatnék, mint az 500 esztendővel ezelőtt rossz lúdtollúval, rossz papírra, csúnya kuszált betűkkel írt írásokat olvasgatni, kitalálgatni, hogy mit is akart írni az az olasz vagy német. Így kell lenni, ha már erre vállalkoztunk. A nagy pápai levéltárakban is járok s könyvtárakban. Hatalmas épületek, százezrekre menő könyvek, s nagy rend közöttük, aminek látásával nem lehet betelni. Ahogy a legkisebb füzetet is mindig a helyére teszik, s négy perc alatt akármelyiket előadják, abból sokat tanulhatna egyik-másik legény is az udvartartást illetőleg.”
„Okosan és kitartóan, állandóan dolgozni kell”
Jakab Antal a megfeszített munkája, sok elfoglaltsága mellett is talált módot arra, hogy az életről való komoly felfogásra és a munkához való határozott hozzáállásra ösztönözzön másokat is. Menyhért nevű testvérével kapcsolatban, akiért aggódott, ezeket írta ugyancsak édesapjához címzett, egy évvel későbbi, 1942. január 7-i keltezésű levelében:
„Menyhért levelére is kellett volna válaszolnom, de most már olyan rohamosan halad az idő előre, hogy a munkámat kell hajtanom minden erőmből. Olyan kényes, mint a nagyon beérett árpa, nem lehet elhagyni, amíg le nem fogyott. Röviden azt szeretném, hogyha azt tenne, amihez leginkább kedve van. Még a tanulás sem késő, hiszen én is 30 éves koromban kezdettem elölről, újra… Csak az nehéz, ha az ember egész életében mindig csak hátrafelé néz, mindig sajnálja azt, amit nem tett meg. Valamerre viszont el kell fogontozni egész lélekkel és egész igyekezettel, mert az Isten mindenkinek csak egy életet adott, s arra kell vigyáznia, abból kell valami szépet kihoznia, valami szép példát megmutatnia… Szerettem magam is a hidegkúti kertekben dolgozni, mert szép a föld is, ha rendbe teszik és ápolják. Láttam iparos embereket városon, akiknek munkájából olyan bőven jutott a kenyér, sőt az ajándék is. Sok kereskedőt is meg tudnék dicsérni. Hasonlóképpen hivatalnokot vagy katonát is. De mindenütt ugyanaz az előrehaladásnak a törvénye: okosan és kitartóan, állandóan dolgozni kell… Akármire határozza is el magát, sikerül, hogyha az Isten is úgy akarja, és ő okosan lát a feladataihoz… Levelének minden mondatából érzik az okosság. Szeretném, ha olyan lenne az élete is. Ki sem tudom mondani, hogy hányszor s milyen nagy vággyal gondolok arra, ha valamikor is sikerülve látnám az életüket…”
Bármennyire vágyott rá, nem látta sikerülve öccse életét: Jakab Menyhért nem tért haza a második világháborúból. Bár írásos értesítés sem érkezett erről sosem, valószínűsíthetően a fronton esett el vagy orosz fogságban lelte halálát.
Imént idézett levelében önmagáról, munkájáról és eredményeiről Jakab Antal a legnagyobb szerénység hangján szól:
„Magamról csak Édesapámnak írok, azzal, hogy önmagának tartsa meg a közölteket. Nem illik paphoz, hogy dicsekedjék. Én azt is tudom, hogy a világ nagy bajaihoz viszonyítva semmi híres dolgot nem tudunk véghezvinni. Semmik vagy legalábbis egészen kicsi emberkék vagyunk. A nagy diákoknak rendszerint az Édesapák szoktak örvendeni, s ha egy-két dolgot megírok, szintén azért teszem, mert másoknak örömet szerezni kötelesség. Igen kedves és válogatott hallgatóság előtt tartottam az augusztus 20-i beszédet, s nagy visszhangja volt jó körökben. Miatta azután is többször megbecsültek, nemcsak papi körökben, hanem azon jóval túl. Restelkednem kellett néhányszor, annyira magas rangú emberek közé hívtak meg ebédre. Legutoljára, amikor a pénzügyminiszterünk itt volt, szintén meghívtak a követségre. Összesen 12-en voltunk, s fiatalabb csak egyedül…
Az egyetemen is jól haladok a dolgaimmal. Nincs mitől félni, csupán dolgozni kell úgy, mint aki látja, hogy elközelgett a kaszálás ideje, s mennél többet, mennél hamarább le kell vágni. Dolgozataimat elismeréssel vették tudomásul, s a továbbiakra azt mondották, hogy ahogyan én gondolom a munkámat, úgy lesz jó. Egy kicsit megnőtt bennem a bátorság. Régebb is láttam ugyan, hogy az emberek mindenütt csak emberek. A tudósok is keveset tudnak, s mi sem leszünk nagyobbak saját magunknál, s a régieknél se. Még önmagunkhoz méltónak lenni is nehéz.
Karácsony este szintén beszéltem az akadémián röviden és kedvesen, mint otthon szoktak lenni az ünnepeink, amikre olyan szívesen emlékszem mindig, elkezdve a pislákoló tűz melletti énektanulástól, a békeidőkbeni karácsonyfáig.”
A helyek megérzik az erős Jakab kezet…
Jakab Antal 1942 júliusában befejezte római tanulmányait. 1942. július 5-i levelében a következőket írta édesapjának:
„Valahogy úgy voltam az utolsó két esztendő alatt, mintha falusi ember megszakítás nélkül állandóan túlérett árpát aratna két esztendeig, vagy egyebet se csinálna, mint feldőlt szekereket emelne helyre. A különbség csupán annyi, hogy nem a vállam romlott le, s nem a kezem lett kérges, hanem a szemeim gyengültek meg, idegeim, lelkem fáradt ki. Most már valamennyire vége van ennek az idegölő munkának is. A harmadik év vizsgáit letettem, s most csak egy ünnepélyes vizsga van, ahol címet adnak. Szépen elkészülgetek reá. Egy óráig latinul erdélyi régi dolgokról fogok beszélni és vitatkozni kilenc tanárral. Úgy tudom, hogy ez július 10-én vagy 11-én lesz.
Levelükből látom, hogy túl koraira számították hazaérkezésemet. Előreláthatólag, ha semmi meglepetés vagy kellemetlenség nem ér a hosszú s eléggé veszélyes úton, az országba visszajutok július 23-ig…
Nem tudom leírni, hogy az izgalomtól égő fejjel hányszor gondoltam hegyeinkre, kaszálóinkra, s tudom, meg is gyógyítottak volna, ha csak egyszer is futva végigszaladhatok rajtuk. Lekések róla ebben az évben is, hiszen amikor soraimat írom, már megzördült a csengő-kóró a Bükk-tetőn, s amire hazaérek, selymes lesz a sarjú Hidegkútban, de a hegyeken kopár lesz minden és haragos zölddé érik a fenyők lombja. Nem lehet már zavartalanul végiggondolkozni az erdőlő utat, mert belevágnak akkorra sarlóval az Isten áldása-kenyérbe.
Valamit mégiscsak kapok otthon, amit annyira vártam s kerestem több mint tíz esztendeje. A rendet, az otthont. Nem tudom szóval kifejezni, mennyire jólesett, hogy a kicsi Sógorasszony ehhez annyira ért. Ez az egyik, amiért meg fogom becsülni, s amiért mindegyikünktől meg is érdemli, hogy figyelmesek legyünk. Mint a kiszáradt torkú, szomjas ember a vizet, úgy ittam soraikból azt, hogy csendben, békességben vannak, hogy megértik egymást. Bizakodva és fiatalokhoz illő reménykedéssel kell a jövőbe nézni. Minden jót megtenni, amihez az Isten erőt adott. Egymás kedvét pótolni kell jósággal mindennap, mert akik egy házban laknak, nem olyan ellenségek, mint akik a harctéren egymásnak fordították az ágyukat. Hát ezért örvendettem annyira a levelüknek s akarok is örvendeni ezután is mindig…
Gondolatban kísérem a munkájukat Hidegkútban, Nagyponkon, Faaszalásában, csak gondolom, hogy milyen lehet a Bicsak Pál kútjának vize. Csak magamban örvendezek, ha a régi helyek ismét megérzik az erős Jakab kezet, ha úgy kanyarint a kasza, mint az én utolsó esztendőimben, ha olyan jól őrzik otthon a házat, ahogyan csak Jakab Nannyó tudta őrizni. Ezekért várom a napot, amikor én is ott lehetek, akármilyen rövidke időre.
Biztosan rövid időre, mert nekem is úgy parancsolnak, mint a családban a gyermekeknek, csak annyi a különbség, hogy pontosabban kell engedelmeskedni. Rómából még csak egy rövid, kedves hírt szeretnék írni Édesapámnak, ha megsegít a Jóisten.
Addig is munkáikat, gondjaikat a Jóistennek ajánlom, mindannyiukat sok szeretettel köszöntöm és ölelem: fia, Antal.”
A kánonjog doktora
Magna cum Laude minősítéssel Jakab Antal megvédte Az erdélyi egyház hierarchiája a fejedelemség idején (1527–1697) című doktori disszertációját, megszerezte a doktori címet, és – miként édesapjához írt levelében is olvashattuk – elkezdett hazakészülődni a rég nem látott, nagyon szeretett szülőföldre, amelyről római tartózkodása alatt oly sokat álmodott.
Itt említjük meg, hogy Jakab Antal születésének kilencvenedik évfordulója (1999) alkalmából a gyulafehérvári főegyházmegye kiadta a Pontificia Universitas Lateranensis, Theses ad Doctoratum in Jure Canonico, Antonius JAKAB: De hierarchia eclesiae Transylvaniensis tempore principatus (1527–1697) című latin nyelvű értekezést. A könyvhöz dr. Jakubinyi György, a főegyházmegye érseke a következő előszót írta: „Dr. Jakab Antal püspök (1909–1993) b. e. Márton Áron püspök kedves káplánja volt. Amint átvette az egyházmegyét Isten Szolgája, Márton püspök, volt káplánját kiküldte Rómába, ahol három év alatt vasszorgalommal letette a licenciátust és le is doktorált egyházjogból a Pápai Lateráni Egyetemen (1939–1942). A háborús idők miatt nem tudta kinyomtatni doktori értekezését. Ezt pótolom most második utódjaként, mert dr. Jakab Antal püspök tizenhárom és fél évet (tizenkét évet, hét hónapot és huszonhárom napot – a szerk.) töltött börtönben mint Márton Áron püspök titkos helyettese (ordinarius substitutus), majd kilenc éven át segédpüspöke és munkatársa volt (1971–1980), hogy azután a nagy Püspök munkáját folytassa mint megyéspüspök (1980–1990) nyugdíjazásáig. Ez a kiadás szerény köszönetnyilvánítás munkájáért születése kilencvenedik évfordulóján. Jézus Krisztus, a pásztorok Pásztora jutalmazza hű szolgáját az örök boldogsággal. Gyulafehérvár, 1999. március 13-án, Jakubinyi György gyulafehérvári érsek”
Jakab Antal római tanulmányai éveire, a pápai Lateráni Egyetemre egyházmegyés püspök korában is nagy tisztelettel és szeretettel gondolt: 1987-es útja alkalmával Rómában meg akarta nézni az egyetemet, ahol tanult, de a nyári javítások miatt csak az ajtóig jutott el. Ezekkel a szavakkal csókolta meg az ajtót: „Én itt lettem ember.”
Varga Gabriella, Vencser László
Hazánk százhárom évvel ezelőtt szenvedte el a trianoni döntés következményeit. Több szervezet összefogásával az év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti fejezeteiből merítő és a szélesebb közönség előtt kevésbé ismert részletekre rámutató, 103 írásból álló gyűjtemény. Ebből ötvenet az Új Misszió ad közre nyomtatott és online felületein, a teljes gyűjtemény pedig az Életünk újság, az európai magyar katolikusok lapja internetes kiadásában lesz elérhető. A projekt vezetője és a cikksorozat szerkesztője: Varga Gabriella.
Az előző rész – Kevés napfény, sok sötétség ITT
Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot 
Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981