Szent II. János Pál pápa elmélkedése

A dicsőséges olvasó titkai:
A bevezető három Üdvözlégyre:
1. aki gondolatainkat irányítsa, 2. aki szavainkat vezérelje,
3. aki cselekedeteinket kormányozza
A tizedekre: 1. aki a halálból feltámadt, 2. aki a mennybe felment, 3. aki nekünk a Szentlelket elküldte, 4. aki téged, Szent Szűz, a mennybe fölvett, 5. aki téged, Szent Szűz, a mennyben megkoronázott

Első titok: a feltámadás

Haec est dies quam fecit Dominus — „Ezt a napot az Úr szerezte” (Zsolt 118,24). Már előre a saját napjává tette ezt a napot a teremtés történetének csodálatos fejlődésében, mely magába foglalja a létet, a jóságot és a dicsőséget. Ezen a napon „megpihent” és az embernek is elrendelte, hogy pihenjen. És amikor az engedetlenség miatt megjelent a földön a halál, Isten újra saját napjává tette ezt a napot a halál feletti győzelemmel.

„Ő az élők Istene, nem a halottaké” (Mt 22,32). Íme tehát, ez az a nap, melyet az Úr, a Teremtő, az élet Uralkodója alkotott. Ez az a nap, melyen Isten Szolgáját, Jézust uralkodóvá nyilvánította (vö. ApCsel 2,36; 3,13). Isten szolgája, kit Izajás megjövendölt, a Názáreti Jézusban valósult meg, őbenne valósultak meg az összes jövendölések, és különösképpen azok, melyek Jézus megaláztatásáról, szenvedéséről és haláláról szóltak (Ap-Csel 3,18). „Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az Ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát” (Iz 53,6). Mikor a Názáreti Jézus a Templomról mondta: „Bontsátok le a templomot és harmadnapra felépítem azt”, azok, akik hallgatták, nem tudták, hogy „saját testének templomára gondolt” (Jn 2,19-21). Ő tanította meg az embereket arra, hogy az ember Istennek a temploma, és hogy Isten Lelke lakik benne. Ezért is Jahve nagy Szolgája megengedte, hogy testének templomát lerontsák és egészen megsemmisítsék (vö. Fil 2,7-9), mert magával hozta az Úr napját, a napot, amikor az Atya a Lélek erejével visszaállítja testének templomát és ezáltal kinyilvánítja, hogy egyedül ő, Krisztus, ura az életnek és a halálnak (Róm 14,9), ura az ember történelmének, ahová betört a halál (Bölcs 2,24). Ő az ura a teremtésnek.
„Nézzétek… Tapintsatok meg és lássátok! A szellemnek nincs húsa és csontja, mint nekem” – mondja a feltámadt Jézus az elképedt és ijedt apostoloknak. Újra odajött az utolsó vacsora termébe, ahol „zárt ajtók mögött voltak, mert féltek a zsidóktól” (Jn 20,19). A zárt ajtókon keresztül hatolt be, és ezt mondta a hitetlen Tamásnak: „Nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamba. És ne légy hitetlen, hanem hívő” (Jn 20,27). Tamás hitét megvallva felkiáltott: „Én Uram, én Istenem” (Jn 20,28). „Ezt a napot az Úr szerezte” (Zsolt 118,24). „Lelkem és testem sóvárog az élő Isten után” (Zsolt 84,3).

Második titok: a mennybemenetel

„Az Atyától jöttem és a világba léptem. Most elhagyom a világot és az Atyához megyek” (Jn 16,28). Ezek a szavak akkor valósultak meg, mikor negyven nappal a feltámadás után az Úr Jézus az Olajfák hegyére vezette apostolait (ApCsel 1,3-12). Ez a mondat annak a beszédnek a része, melyet a Mester utolsó együttlétük alkalmával mondott és amelyről Szent János számol be (Jn 13-17). Ez a csodálatos beszámoló mindazokat az igazságokat tartalmazza, melyeket az Úr tanítványaira hagyott, akik ott voltak az utolsó vacsorán, valamint azokra is, akik majd követni fogják őket egészen az idők végéig (vö. Jn 17,20).
Ebbe a beszédbe Jézus belefoglalta a legalapvetőbb és egyúttal legegyszerűbb igazságokat. Az Atya és az övéi iránti szeretet, bizalom és meghittség légkörében mondotta el búcsúbeszédét, szenvedésének és halálának előestéjén. „Rövid idő és már nem láttok engem, ismét rövid idő és viszontláttok engem, mert az Atyához megyek” (Jn 16,16-17). „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát”, kiáltotta Fülöp. „Már olyan régóta veletek vagyok és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát is” (Jn 14,9).
Így beszélt Jézus az utolsó vacsorán, amikor az apostoloknak még fogalmuk sem volt arról, hogyan fogják majd még látni. Először: megalázva, összetörve, keresztre feszítve (Fil 2,7-8), azután: föltámadva és teremtett testében már a földön megdicsőülten. Ténylegesen látták mindaddig a napig, a feltámadás után a negyvenedikig, mikor fölemelkedett. Azután „felhő takarta el őt szemük elől” (ApCsel 1,9). Olyan volt ez, mintha egy látomás tűnt volna el szemük elől. A valóságban a látomás megmaradt és még mindig tart (vö. Mt 28,20). Az, aki látja Jézust, látja az Atyát is. Az Egyház ebből a látomásból él, melyet az Úr hagyott rá. Ez a látomás megmutatkozik az Evangéliumban, az imában és az áldozatban, áthatja az Egyház egész tudatát, ez alkotja küldetését, örömét a nehézségek közepette, hitét, reményét és szeretetét. Az ég…
Az utolsó vacsorán elhangzott beszéd során Jézus ezt mondta az apostoloknak: „Atyám házában sok hely van… Ha aztán elmentem és elkészítettem a helyet, ismét eljövök és magammal viszlek titeket” (Jn 14,2-3). Szent Pál pedig így ír: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt” (1Kor 2,9; Iz 64,3; Jer 3,16).

Harmadik titok: a Szentlélek eljövetele

Az a Jézus ment fel az égbe, aki a „láthatatlan Isten képmása”. De előtte még a következő ígéretet tette az apostoloknak: „Mikor a Szentlélek leszáll rátok, erőben részesültök, úgy, hogy tanúságot tesztek majd rólam Jeruzsálemben és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). Ez az ígéret egyúttal parancs is volt. Az apostolok az Olajfák hegyéről visszatérve, imában várták az ígéret beteljesedését (vö. Ap-Csel 1,12-14). Az utolsó vacsora termében imádkozó apostolok gyülekezete a születő egyház képe lett. Krisztus Anyja szintén velük volt és a keresztből, megváltásból született Egyház, mint Fiának misztikus teste, kezdettől fogva Anyjának tekintette (vö. Jn 19,26-27). Ezt akarta a Szentatya, VI. Pál Krédójában hangsúlyozni: Mária, mint az Egyház Anyja, Isten népének a Krédójához, hitéhez tartozik.
És íme, Pünkösd napján, a Máriával, Krisztus anyjával egybegyűlt apostoloknak imáját megkoronázta a nagy esemény, mely a feltámadt Úr ígéretének megvalósulása volt (vö. ApCsel 1,4). Az események külső méretei eltörpülnek a belsők mellett. Mert bár a hirtelen szélzúgás és a lángnyelvek megjelenése a fejek fölött nagyon kifejező, és megdöbbentő az is, hogy Izraelnek ezek az egyszerű fiai képesek lettek idegen nyelveken beszélni, a központi eseményt mégis az alkotta, hogy Jézus Krisztus Lelke, az Atyának és a Fiúnak Lelke leszállva az utolsó vacsora termébe, megérintette az emberek szívét és a lelkét. Az Egyház születése egy az apostolok szívének végleges átváltozásával. Ettől a perctől kezdve az apostolok, akiket Jézus maga köré gyűjtött, tanúskodni fognak mellette (vö. ApCsel 1,8), és ezt a tanúságot megkezdik azonnal Izrael népe előtt, és mindenki előtt, aki az ünnepre Jeruzsálembe sereglett. E hiteles tanúság, amit a fölülről jövő erő pecsételt meg (vö. ApCsel 1,8; Jn 19,11), azonnali hatást váltott ki a hallgatók lelkében. Így született meg az Egyház, Isten új szövetségének népe.
Ez az Egyház soha nem fogja levenni szemét Krisztusról; benne látja az Atyát (Jn 14,9), és nem szűnik meg hívni a Szentlelket: „veni pater pauperum, veni dator munerum, veni lumen cordium: Jöjj szegények atyja, te, bőkezűség Istene, lelkünk fényed hassa át!” (Pünkösdi szekvencia).

Negyedik titok: Szűz Mária mennybevitele

Krisztus Anyja, aki Fiát követve elhagyta ezt a földet, a legtökéletesebb módon vesz részt Fiának misztériumában, a világ megváltásának misztériumában. Ez a részvétel alakította egész lényét fogantatásának első pillanatától utolsó leheletéig. Szeplőtelen fogantatásának percében már csírájában megvolt mennybevitelének misztériuma. És valóban, fogantatásától kezdve a halál törvénye, mely az eredeti bűn következménye, nem vonatkozott a Megváltó anyjára, Fiának az érdemeire való tekintettel.
Mikor az egyház Mária földi vándorlásának végét vizsgálja, imádattal eltelve tekint az első kegyelem gyümölcsére, melyet az Angyal így nyilvánított ki: „Kegyelemmel teljes” (Lk 1,28). Ez a gyümölcs fogja át az Egyházat az anya utolsó misztériumában – melyet kezdettől fogva „mennybevételnek” neveztek – hasonlóan a „mennybemenetel”-hez, mely a Fiú utolsó földi misztériuma.
Ebben a misztériumban Isten népének szíve a Szent Szűzzel van, különösen mikor a liturgia is mennybevitelét ünnepli. Lengyelországban – és sok más országban – ez az ünnep a naptár szerint munkanap, de ez nem akadályozza azt, hogy a Mária-kegyhelyeken megérződjék a nagy ünnepek hangulata. Így a krakkói egyházmegyében levő Kalvaira Zebrzydowska kegyhelyen Isten népe nagy kegyelettel ünnepli Szűz Mária elszenderülésének – Dormitio – emlékezetét.
Miután a mennybevitel ünnepének estéjén a zarándokok ezrei összegyűltek a Szűzanya „sírjánál”, hogy részt vegyenek a „dormitión”, másnap kora hajnalban ünnepélyes körmenet indul a kegyhely főoltára felé. Örömmel hallgatja mindenki a liturgikus éneket: Assumpta est Maria in coelum, és hálát ad a Fiúnak, hogy befogadta az égbe azt, aki őt befogadta a földön. Az egész Egyház reá függeszti tekintetét, mint a remény különleges jelére: „Az égen nagy jel tűnt föl: egy asszony, kinek öltözete a nap volt, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona” (Jel 12,1).

Ötödik titok: Szűz Mária megkoronázása

Áldunk téged, Atyaisten Leánya!
Áldunk téged, Fiú Isten Anyja!
Áldunk téged, Szentlélek Mátkája!
Áldunk téged, Szentháromság Temploma!
Egyes hívek minálunk a rózsafüzérhez fűzik ezt a rövid litániát, amely Máriát mint Isten élő templomát, Isten lakhelyét tiszteli. Emlékeztet ez Szent Pálra, aki a korintusiakat kérdezte: „Nem tudjátok-e, hogy Isten temploma vagytok és hogy Isten Lelke lakik bennetek?” (1Kor 3,16; 6,19). Sőt, még pontosabban, magának Krisztusnak a szavára emlékeztet: „Aki szeret engem… Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23). Az Atya Máriához jött, szeplőtelen fogantatásának első pillanatától vett nála lakást, azután még teljesebben az angyali üdvözlet alkalmából és Krisztus születésekor. Ez a teljesség még tökéletesebbé lesz a Kálvárián, Pünkösd napján és végül a mennybevitelkor: „Kegyelemmel teljes” volt mindenkor. Ugyanakkor ez a teljesség állandóan erősödött. Isten mindig tökéletesebb módon lakott benne és ő mind jobban és jobban vált a Szentlélek lakhelyévé (1Kor 3,19; 6,19).
A Földről való távozásakor a Szentléleknek ez a temploma úgyszólván bezárult a földi dimenzióknak, a látható világnak, hogy megnyíljon az örökkévalóság dimenzióinak, a láthatatlan, az isteni világnak. Ez a megnyitottság mindenekelőtt Isten látása volt (vö. Jn 17,3). És ugyanakkor a dicsőségben való részvétel is. Mert „tudásunk csak töredékes… Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről-színre… akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy én is ismert vagyok” (IKor 13,9-12).
Ez a látás megerősíti szeretetünket, és semmihez sem hasonlítható módon szabadítja fel. A látás és a szeretet, íme a befejezése annak az útnak, melyet a hitben járunk végig. Ebben az örök látásban teljesen világossá lesz az ember misztériuma a megtestesült Ige misztériumával egyesítve, valamint a Szűz misztériuma is, akit az Atya kiválasztott, hogy Fiának anyja legyen. A dicsőségben való részvétele meghalad minden más teremtményt (vö. Jn 17,22). Ezt a dicsőségben való részvételt tartjuk szemünk előtt, amikor a mennyben való megkoronázásról elmélkedünk.

Mennyei ima-harmat – az Üdvözlégy Mária imádságról IDE KATTINTVA

FILMAJÁNLÓ: Poirot, rózsafüzérrel – IDE KATTINTVA

(Köszönettel vesszük a megosztást, s örömmel várjuk feliratkozását hírlevelünkre.)