FEJEZETEK A MAGYARSÁG TÖRTÉNETÉNEK
ELMÚLT 103 ÉVÉBŐL
Újabb adalékok Jakab Antal gyulafehérvári püspök hajdúnánási életszakaszához
2011-ben, amikor a székely menekültek 1916–1918 közötti hajdúnánási történetét kutattam, látótérbe került egy Dominkó nevű család, amelyet Jakab Antal legfiatalabb húga, Jakab Berta néni (1921–2012) említett nekem Gyergyóditróban, amikor a családja menekülésének és itteni befogadásának történetét igyekeztem feltárni. Hét évvel később újabb ismeretekkel gazdagodott akkori tudásom ezt a családot illetően. A hajdúnánási római katolikus temetőben, az elhagyatott területen Fülöp Géza (1899–1953) egykori plébánosunk sírja közelében véletlenül egy fekete márványtáblával ellátott műkő-sírjelre bukkantam, rajta a következő felirattal:
DOMINKÓ ISTVÁNNÉ
LOZNÓCKY ANNA MÁRIA
1888.X.10 – 1957.IV.27.
Béke poraira.
A Dominkó név feletti pillanatnyi töprengés után lelkembe hasított a felismerés, hogy ím, itt nyugszik az az asszony, aki 1916 őszén férjével, a részes munkás Dominkó Istvánnal házába fogadta a kilyénfalvi Jakab családot: az édesanyát négy gyermekével, köztük az akkor 7 éves Antikával. Mennyit kerestem ezt a sírt, s most az áthatolhatatlanság zöld tengerében itt állt előttem. Bár arcát, alakját fényképről ma sem ismerjük, lássuk legalább, kinek is az emlékét őrzi ez a sírjel.Az egyházi és állami halotti anyakönyvek kissé beszédesebbek. Az 1916-ban 26 éves fiatalasszony férjével a Kiss Ernő utca 22. számú házában lakott. Gyermekekkel nem áldotta meg a Jóisten őket. Életüket két kezük munkájával tartották fenn. Mindketten napszámos munkából éltek; eljártak kapálni, aratni. A Nagy Háború idején különösen is keserves volt az életük, hiszen nem volt már a helybéli családoknak miből napszámbért fizetni. Még tejre sem igen futotta. Egy ilyen nélkülöző, nehéz sorsú család ölelte magához tehát a Jakab családot, s az a két tehén, amely heteken át tartó „utazással” elhozta őket Kilyénfalváról Hajdúnánásra, miközben friss, életmentő tejjel is ellátta a gyermekeket, másfél éven át ellátta a befogadó családot is.
Egy fedél alatt a lengyel származású asszony és a székely édesanya ínségben ugyan, de szeretetben osztozott meg mindenen. Merthogy Lengyelországból került magyar földre Loznocky Anna, aki egy kis falucskában, Botelkoniznán született. Édesapja, Loznocky János régi lengyel család sarja volt, édesanyja pedig magyar, Kun Irén. Minden bizonnyal valamelyik alföldi falu határában ismerkedhettek össze, talán a nyári betakarítási munkák idején, ahová lengyel munkások is lejártak részes aratásra. És az ő történetük egy generációval később, két fiatal találkozásában és házasságában megismétlődött. Loznocky Anna ugyanis örök hűséget fogadott Temesváron a részes munkás, napszámból élő, orosházi származású Dominkó Istvánnak 1913-ban, a békeidő utolsó esztendejében, akinek szülei, Dominkó János és Dimák Mária szintén napszámból élő emberek voltak.
Házasságuk még a háború kezdetén, Hajdúnánáson folytatódott, ahová a fiatalok mint napszámosok érkeztek, s itt meg is vetették a lábukat egy szerény hajlékocskában, a Kiss Ernő utcában. 68. évében innen kísérték utolsó útjára Anna asszonyt, akinek anyakönyvi bejegyzésében ez olvasható: „Meghalt szív eredetű nehéz légzésben, tüdővizenyőben.” Az egész életen át tartó nehéz munka, a nyirkos házfalak idő előtt elemésztették a szervezetét. Római katolikus szertartás szerint temették a most megtalált helyre. Sírjára hátramaradt férje állíttatott sírjelet.
Dominkó István sírját azonban hiba keresnénk a hitvesi sírhant közelében. Ő 1962-ben távozott a földi világból, s magányos műkő-síremléke a köztemetőben áll. Azon ez olvasható:
DOMINKÓ ISTVÁN
NYUG. RENDŐR F. TÖRZSŐRM.
ÉLT 76 ÉVET
MEGH. 1962. VII. 9.
BÉKE PORAIRA.
Öt évvel élte túl feleségét, s olyan időkben távozott a földi világból, amikor a kommunista hatalom mindenkit próbára tett. A kétkezi munkás, napszámos embert rendőrnek öltöztette, s vállára ezüstcsillagos váll-lapot helyezett. Evangélikus vallását sem igen gyakorolhatta, s nem is így temették el. Az ő sírjára, amelyben szintén egymaga nyugszik, második felesége, a nagykőrösi származású Komonyi Mária állított sírkövet, akit 1958-ban fogadott házastársául.
Íme, egy kövekre írt és anyakönyvekbe zárt családtörténet, amelynek tagjai a Biblia legfőbb tanítását követve szeretetben osztoztak a Nagy Háború idején egy székely menekült család mindennapi gondjaiban. Hordozták közösen azt a keresztet, amelyet a Mindenható rakott rájuk és sok ezer sorstársukra.
Amikor Jakab Antal helyettes püspöki minőségében 1979-ben, még segédpüspöksége idején Magyarországon járt, felkereste Hajdúnánást is. Azt a helyet, ahol őt családjával együtt kisgyermekkorában befogadták. Útja ahhoz a templomhoz vezetett, ahová édesanyja kézen fogva kísérte vasárnapról vasárnapra. Kilétét csupán Isten szolgájának, Papp Géza plébános úrnak fedte fel, akitől érdeklődött is a Dominkó család felől, ám ő már csupán az utcát és a házat tudta megmutatni, ahol egykoron fedélhez és befogadó szeretethez jutottak.
2011-ben még állt a roskadozó ház. Ma már ez sincs meg. Csak ez a néhány sor maradt és a képek, amelyek jótevőkről és jótéteményekről mesélnek.
Buczkó József etnográfus
Hazánk százhárom évvel ezelőtt szenvedte el a trianoni döntés következményeit. Több szervezet összefogásával az év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti fejezeteiből merítő és a szélesebb közönség előtt kevésbé ismert részletekre rámutató, 103 írásból álló gyűjtemény. Ebből ötvenet az Új Misszió ad közre nyomtatott és online felületein, a teljes gyűjtemény pedig az Életünk újság, az európai magyar katolikusok lapja internetes kiadásában lesz elérhető. A projekt vezetője és a cikksorozat szerkesztője: Varga Gabriella.
Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot 
Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981