Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből 

Jakab Antal 1941 karácsonyán a Római Magyar Akadémián elmondott beszéde

Püspökké szentelését (1939. február 12.) követően Márton Áron azonnal Rómába küldte továbbtanulni tehetséges, fiatal papját, Jakab Antalt, akiben nagy jövőt látott. Annak a tudományos fokozatnak a megszerzésére, amely négy évet igényelt volna, Jakab Antal három évet kapott. „Három évet kap. Amit ez alatt elér, azzal tér vissza!” – e szavakkal bocsátotta őt útjára Márton Áron.

Jakab Antal harmincévesen, 1939 őszén kezdte meg tanulmányait a Pápai Lateráni Egyetem jogi karán – éppen abban az esztendőben, amikor Európában kitört a második világháború. „Napjainkban népek állanak egymással szemben állig felfegyverkezve, s országok vannak, amelyeknek minden zugát betölti a rémület és a sebesültek, hajléktalanok, fogságba esettek, menekülők, árvák és özvegyek sírása – kesergett az esztelen öldöklés fölött püspöksége első nagyböjtjén Márton Áron. – Ezer és ezer ifjú élet lobban ki idő előtt, és tetterős munkáskezek hullnak le bénultan, mert a békés építőmunka helyett öldöklő fegyvert kell fogniok… tőlünk nem is olyan messze ágyúk dörgése, bombák robbanása, fegyverek kattogása, harci kocsik dübörgése, romba dőlt falvak, városok és füstölgő házak hirdetik, hogy a háború sötét szelleme elszabadult, s a bűn és az emberi valóság véres, kegyetlen szüretelésbe kezdett.”
Ebben a „vér szüretében”, ennek az „apokaliptikus angyalnak a nagy sarlója alatt, a békének legnagyobb ínségében és keresve keresett kicsúfolásában, a gyűlölet elszabadult poklában” (Vö.: Dr. Jakab Antal: Márton Áron gyulafehérvári megyéspüspök 40 éves püspöki jubileuma, Márton Áron emlékkönyv születésének 100. évfordulóján, Gloria Kadó, Kolozsvár, 1996, 120–121. old.) folytatta tanulmányait Jakab Antal Rómában, s ebben a helyzetben, s mert a rendelkezésére álló idő is túlontúl rövid volt, a szünidőkben sem utazott haza. Félő volt az is, hogy ha hazamegy, a román hatóságok nem engedélyezik visszautazását az Örök Városba. Nyaranta is Rómában maradt és szorgalmasan tanult. Cédularendszert dolgozott ki a levéltárban, és készítette egyházjogi doktori disszertációját.
Tanulmányai első két évében, 1939–1940-ben román állampolgárként a Santa Maria dell’ Anima osztrák papi kollégiumban lakott, majd 1940–1942 között, mint magyar állampolgár, a Luttor Ferenc rektor által irányított, Via Giulia-n található Pápai Magyar Intézet bentlakója volt.
Munkáját nehezítette a háború és az élelemhiány, de a nehézségek ellenére jókedvvel és nagy lendülettel tanult. 1941. január 21-én kelt, édesapjához intézett levelében a következőket írta:
„Január elseje óta a magyar akadémiára költöztem át. Nagyon jó papi társaságban vagyok. Kényelmes, jól fűtött szobát adtak, kívánatos benne dolgozni. Akkora, mint egy táncterem, 6×7 méteres. Közel van a villamosállomáshoz, s szép helyen fekszik a Tiberis folyó mellett. Nagyon sok tanulnivalóm és írnivalóm van, sokszor szívesebben mind bükkfabogot hasogatnék, mint az 500 esztendővel ezelőtt rossz lúdtollúval, rossz papírra, csúnya kuszált betűkkel írt írásokat olvasgatni, kitalálgatni, hogy mit is akart írni az az olasz vagy német. Így kell lenni, ha már erre vállalkoztunk. A nagy pápai levéltárakban is járok s könyvtárakban. Hatalmas épületek, százezrekre menő könyvek, s nagy rend közöttük, aminek látásával nem lehet betelni. Ahogy a legkisebb füzetet is mindig a helyére teszik, s négy perc alatt akármelyiket előadják, abból sokat tanulhatna egyik-másik legény is az udvartartást illetőleg.”
Megfeszített munkája, sok elfoglaltsága mellett is talált módot arra, hogy az életről való komoly felfogásra és a munkához való határozott hozzáállásra ösztönözzön másokat is. Menyhért nevű testvérével kapcsolatban, akiért aggódott, ezeket írta ugyancsak édesapjához címzett, egy évvel későbbi, 1942. január 7-i keltezésű levelében:
„Menyhért levelére is kellett volna válaszolnom, de most már olyan rohamosan halad az idő előre, hogy a munkámat kell hajtanom minden erőmből. Olyan kényes, mint a nagyon beérett árpa, nem lehet elhagyni, amíg le nem fogyott. Röviden azt szeretném, hogyha azt tenne, amihez leginkább kedve van. Még a tanulás sem késő, hiszen én is 30 éves koromban kezdettem elölről, újra… Csak az nehéz, ha az ember egész életében mindig csak hátrafelé néz, mindig sajnálja azt, amit nem tett meg. Valamerre viszont el kell fogontozni egész lélekkel és egész igyekezettel, mert az Isten mindenkinek csak egy életet adott, s arra kell vigyáznia, abból kell valami szépet kihoznia, valami szép példát megmutatnia… Szerettem magam is a hidegkúti kertekben dolgozni, mert szép a föld is, ha rendbe teszik és ápolják. Láttam iparosembereket városon, akiknek munkájából olyan bőven jutott a kenyér, sőt az ajándék is. Sok kereskedőt is meg tudnék dicsérni. Hasonlóképpen hivatalnokot vagy katonát is. De mindenütt ugyanaz az előrehaladásnak a törvénye: okosan és kitartóan, állandóan dolgozni kell… Akármire határozza is el magát, sikerül, hogyha az Isten is úgy akarja, és ő okosan lát a feladataihoz… Levelének minden mondatából érzik az okosság. Szeretném, ha olyan lenne az élete is. Ki sem tudom mondani, hogy hányszor s milyen nagy vággyal gondolok arra, ha valamikor is sikerülve látnám az életüket…”
Bármennyire vágyott rá, nem látta sikerülve öccse életét: Jakab Menyhért nem tért haza a második világháborúból. Bár írásos értesítés sem érkezett erről sosem, valószínűsíthetően a fronton esett el vagy orosz fogságban lelte halálát.
Imént idézett levelében önmagáról, munkájáról és eredményeiről Jakab Antal a legnagyobb szerénység hangján szól:
„Magamról csak Édesapámnak írok, azzal, hogy önmagának tartsa meg a közölteket. Nem illik paphoz, hogy dicsekedjék. Én azt is tudom, hogy a világ nagy bajaihoz viszonyítva semmi híres dolgot nem tudunk véghezvinni. Semmik vagy legalábbis egészen kicsi emberkék vagyunk. A nagy diákoknak rendszerint az Édesapák szoktak örvendeni, s ha egy-két dolgot megírok, szintén azért teszem, mert másoknak örömet szerezni kötelesség. Igen kedves és válogatott hallgatóság előtt tartottam az augusztus 20-i beszédet, s nagy visszhangja volt jó körökben. Miatta azután is többször megbecsültek, nemcsak papi körökben, hanem azon jóval túl. Restelkednem kellett néhányszor, annyira magas rangú emberek közé hívtak meg ebédre. Legutoljára, amikor a pénzügyminiszterünk itt volt, szintén meghívtak a követségre. Összesen 12-en voltunk, s fiatalabb csak egyedül…
Az egyetemen is jól haladok a dolgaimmal. Nincs mitől félni, csupán dolgozni kell úgy, mint aki látja, hogy elközelgett a kaszálás ideje, s mennél többet, mennél hamarább le kell vágni. Dolgozataimat elismeréssel vették tudomásul, s a továbbiakra azt mondották, hogy ahogyan én gondolom a munkámat, úgy lesz jó. Egy kicsit megnőtt bennem a bátorság. Régebb is láttam ugyan, hogy az emberek mindenütt csak emberek. A tudósok is keveset tudnak, s mi sem leszünk nagyobbak saját magunknál, s a régieknél se. Még önmagunkhoz méltónak lenni is nehéz.
Karácsony este szintén beszéltem az akadémián röviden és kedvesen, mint otthon szoktak lenni az ünnepeink, amikre olyan szívesen emlékszem mindig, elkezdve a pislákoló tűz melletti énektanulástól, a békeidőkbeni karácsonyfáig.”

Jakab Antal 1941 karácsonyán a Római Magyar Akadémián elmondott beszéde

Kolozsvár egyik külvárosi iskolájában a gyermekeknek utolsó hittanórát tartottam karácsony előtt. A magyarok nyomorúságának minden jelét magukon hordozták ezek a sápadt arcú, riadt szemű gyermekek. Mesével s mindennel, ami csak gyermeknek kedves lehet, igyekeztem közelebb hozni a lelkükhöz a karácsony melegét, a már készülő közös karácsonyfájukat, szeretetcsomagjaikat. Ígérgettem, hogy a kis Jézus minden házba el fog menni, ha nem is látják, és mindenkit meg fog ölelni. Amikor már ragyogott a legtöbb gyermek szeme és megjött a karácsony öröme a lelkükbe, az egyik fiú szomorúan mondotta: hozzánk nem jön el ma a kis Jézus, mert az apám nagyon goromba…
Szorongó lélekkel állunk mi is az új karácsony ünnepének küszöbén. Annyira telve vagyunk fegyverek zajával, hogy nem hallatszik hozzánk a betlehemi ének. Vérbe borultak a veszedelmektől szemeink, s mikor az újságok híreire tapadunk, mások tömeges halálában keressük a magunk szerencséjét. A jó barát és ellenség fogalmai is naponként változnak az értelmünkben, s miatta a lelkünknek pillanatok alatt kell új villámháborúkat vívnia. Talán most van itt az a pillanat, amikor az emberiségnek a nagyobbik felét el tudnók temetni könnytelenül, hogy csontjaikon építsünk magunknak szebb jövőt. Nem maradt az életünknek egy olyan nyugodt sarka, ahol egy jóságra vágyó gyermek jól érezhetné magát. Eljöhet-e közénk, ha így vagyunk, az isteni gyermek, és ha jönne, mit is kezdhetnénk a Kicsi Jézussal?
Sohase felejthetem el a gyermekkoromban annyiszor látott képet. Viharvert falusi férfiak, akiket a nehéz munka űzött egész esztendőn át, akiknek száján többször harsogott a káromkodás, mint suttogott imádság, többször rontották el az ünnepet, mint ahányszor megszentelték, bűnöktől megrongyolt életükkel leülnek elmélkedni karácsony estéjén. Figyelemmel hallgatják az ajtó előtt éneklő gyermekeket, semmit se tudnak abból, amit az egyszerű ajándékok mellett a saját gyermekeik csacsognak. Mély hallgatásba burkolóznak. Csak a Jóisten tudja, hogy miket gondolnak magukban, de amikor megszólal a harang, s az éjféli misére kezdenek készülni, öltözködni, akkorra már más emberekké változtak.
Csodálkozva nézi a feleség, a gyermekek. Nem értik az arca melegét, szemének különös fényét, hangtalan jóságát. Csoda történt velük. Megmelengették szívükben a gyermek Jézust.
Testvérek! Nemcsak ünnepi vacsorához készül az akadémia nagy családja, hanem az ünnepre, az éjféli misére is. A magasztos pillanatok elközelegtek. Ünneplőbe kell öltöztetnünk a lelkünket… Tartozunk néhány vallomással az Úr Jézusnak is önmagunk igazolására. Megvalljuk, szégyelljük nagyon, hogy a földön ilyen nagy rendetlenséget kellett találnia. Elrejtenők, ha lehetne, a harctereknek legalább a frissebb vércseppjeit. Elismerjük, hogy az Isten nem így gondolta az emberek karácsonyát, csak mi nem tudunk megegyezni egymás között testvérmódra…
A kis Jézus megszületett, örvendjünk, így hívogat az ének, s mi megértettük, hogy minden kopottságunkban is szeretetével dédelget minket az Isten… A mai örömünkhöz hozzátartozna, hogy otthon legyünk katonáinkkal együtt, de elfogadjuk a betlehemi leckét, idegenben is lehet örvendezni, ha angyalaival keresi meg az Isten a jóakaratú embert, és meg tud hatódni az Isten jóságától a tudós is, mint a legegyszerűbb pásztor.
Könnyű nekünk elmélkedő lelkünkben hazaszállnunk s végigélnünk a mi karácsonyunkat. Az Isten fehér leplet terített tájainkra, s kitűzte sokféle karácsonyfáit az erdőinkben. Amint nincsen meg két egyformán hóval borított lomb se a fákon, vidékünk, falunk sincs szokásaiban egészen egyforma. Mindegyik külön éli a maga karácsonyi népművészetét és abból magunkkal hoztunk egy-egy részt. Egyformán maradt ránk a karácsonyfa fénye, de mindegyikünk más álmot, emléket hordoz a lelkében. Mindenkinek más az elmélkedése, más az imádsága, más színű a képzelete, mindenkinek van egy különlegesen kedves éneke, de egy a közös nagy igazságunk: Krisztus Jézus megszületett, örvendjünk! Mindenki másképpen színezi talán az Isten arcát is, de mind egyformán gondolkozó művészekké válunk, és a Jézus-képet kedves gyermek formára faragjuk, aki mellett nem kell se filozofálni, sem kínlódva félni. Összeszedjük a maradék kedvességünket, és úgy próbálunk szólni hozzá, mint az ártatlan kicsikhez szokás, ragyogó arccal, megbékélt lélekkel. Kívánjuk, és amennyiből lehet, szerezzünk egymásnak Boldog Ünnepeket, kérjük az Istentől, de minden tehetségünkkel építeni is fogjuk a Boldog Új Esztendőt. Mint egy nagy család, testvérekké válva, szomjúhozva kérjük a betlehemi régi szent örökségünket, hogy legyen: Békesség a földön a jóakaratú embereknek. Ilyen gondolatokkal kívánok mindannyiunk nevében Boldog Karácsonyi Ünnepeket! (Jakab Antal)

Az előző rész: – Emlékfoszlányok régmúlt karácsonyokból ITT

Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában jelennek meg, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.

Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981. Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot