FEJEZETEK A MAGYARSÁG TÖRTÉNETÉNEK
ELMÚLT 103 ÉVÉBŐL
A 95 évet élt Orbán László prelátus helytállása a háború, a Maniu-gárda, a Duna-csatorna fojtogató légkörében
Orbán László prelátus, címzetes esperes, nyugalmazott plébános (1918–2013) Bélafalván született 1918. január 25-én. 1943. június 6-án Kolozsváron szentelte pappá Márton Áron püspök. Gyergyócsomafalván 3, Csíkszeredában 1, Bátoson 1, Kézdialmáson 18 és Gyergyóremetén 37 évig teljesített papi szolgálatot. A másik, örök otthonba életének 95. és papságának 70. évében – rubinmiséje előtt –, 2013. március 11-én ment át a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthonban. Végső nyugalomra – óhaja szerint – Gyergyóremetén a régi templom és a Hősök emlékműve szomszédságában helyezték.
Tizenöt évvel ezelőtt, 2008-ban folytattunk és rögzítettünk vele egy nagyobb lélegzetű beszélgetést, amikor Jakab Antal püspökkel kapcsolatos emlékeiről kérdeztük. Akkor a második világégés alatti Gyergyó-medencei szolgálatáról, a Maniu-gárdisták általi meghurcoltatásáról, későbbi brassói vizsgálati fogságáról és a Duna-csatornánál végzett egyévnyi kényszermunkájáról is mesélt. Nyilatkozatának ez a része most, a Trianon 103 sorozatban jelenik meg először.
1944: „Lóháton jártam a községeket”
„Káplánként Gyergyócsomafalván szolgáltam a háború alatt. Nehéz idők voltak. 1944 augusztusában egyedül maradtam a csomafalvi plébánián. Akkor menekült el Sólyom Béla plébános. A környékből a papok már mind el voltak menve. A maradás vagy elmenekülés kérdését a háborút megelőző utolsó koronagyűlésen tárgyaltuk, és a végeredményben leszögeztük, hogy mindenkinek a helyén kell maradnia. De a propaganda, a háború veszedelme és fenyegetése sokakat elriasztott és a legtöbb pap elmenekült. Kilyénfalván egy idős nyugdíjas pap volt, Ditróban szintén – és a környéken több pap nem volt. 1944. november 30-án került helyettes plébánosként Gyergyószentmiklósra Jakab Antal, márciusig a főesperesi teendőket is koordinálta. Abban az időben ő volt a tanácsadóm; a nehéz idő összekovácsolt minket. 1945. január elejére, a házszentelésekre érkezett haza Gyergyóalfaluba Szitár Ferenc plébános, február végén jött haza Rácz Vince esperes Gyegyóújfaluba, Gyergyószentmiklósra karácsony táján került egy ferences szerzetes, és április derekán jött haza Sólyom plébános Csomafalvára. Így a papok lassan visszaszivárogtak a helyükre, de a legnehezebb az 1944. augusztus és 1945. január-február közötti idő volt, amikor a környéken egyedül éreztem magamat. Lóháton jártam be a községeket, mert temetésekre és más okokból is hívtak. A misézéseket úgy oldottam meg, hogy az otthoni misét végeztem hamarabb, aztán Gyergyóalfaluban, majd Újfaluban folytattam. Karácsonykor a Libánba is elértem, hajnali három órakor végeztem szentmisét a libáni kápolnában. Amikor hazaérkeztem Karácsony napján, kezdődött elölről a szentmisék sora. Ez alatt az idő alatt mindig csak az állott előttem, hogy aki az életét menti, az sincsen könnyebb helyzetben annál, mint aki az életét kockára teszi. Bizonytalanság éppen úgy kíséri azokat, akik menekülnek, mint ahogy fenyegeti azt, aki helyben marad. Vigasztalás és a jóérzés azonban annál marad, aki helytáll, aki megmarad a helyén. Ez tanulság arra, hogy bármilyen veszedelem van, maradjunk a helyünkön. Az ének is azt mondja: »Hiába menekülsz, hiába futsz, / Sorsod elől futni úgyse tudsz.«”
1944: A Maniu-gárdisták karmai között
„Amikor a Maniu-gárdisták Szárazajtán és Szentdomokoson megcsinálták a kegyetlenkedéseiket, 1944 októberében az orosz parancsnoknak tolmács által elmondtam, hogy miket végeznek, s az biztosított, hogy ha ebédet adunk nekik és háromnapi élelemmel ellátjuk a csapatot, nem engedi meg, hogy garázdálkodjanak a faluban. Gyergyócsomafalván vacsorát rendeztek nekik. Borsos Mihály, a bíró, meglátta, hogy leányok vannak az asztal körül és hazakergette őket, azt mondta, küldjék az anyjukat felszolgálni. Ezt a tisztek megtudták, s összeszedettek minket, Borsos Mihályt, a tolmácsot, a jegyzőt és engemet, a papot. Én nem voltam ott, temetni voltam Gyergyóalfaluban, de aztán elékerültem vasárnapra, s reggel már jött is az őrmester és kísértetett a többiek után. Gyergyóhodoson értem utol a csapatot. Az iskola, akkori községháza lépcsőjén állt Olteanu Gavril, a főparancsnok. Amikor meglátott fehér harisnyában, fekete papi mellénnyel, kabáttal és körgallérral, azt mondta: Úgy jöttél ide, mint egy magyar nábob. Ilyen szépen beszélt magyarul. Mondtam, úgy gondolom, hogy annyi vagyok, mint egy magyar nábob. Állj be a sorba, majd meglátjuk – felelte ő. Azzal sorba állítottak és mentünk tovább. Maroshévízen – mert az orosz parancsnok már eljárta az útját – orosz csapat fogadott minket, két oldalt az út szélén fel voltak állva, közrevették őket és bekísérték velünk együtt a társaságot, méltó kísérettel, az Urmánczy-kastély udvarára. Annak egyik pinceszobájába tereltek be, ott szorongtunk. Körülbelül nyolcvanan lehettünk. Én beszorultam egy ablakmélyedésbe, ott vártam a dolgok további alakulását. Estefelé kivezényeltek, felállítottak négyszögbe és a tiszt beszédet mondott. Rávilágított a hibáinkra, amelyek miatt megérdemeljük a halált, szerszámokat hozatott, s kijelölték a helyet a fenyőfák alatt, hogy ott ássuk ki a sírt. Én egy ásót kaptam a kezembe, kimentem, a kijelölt helynek a közepébe az ásót felszúrtam s visszamentem a helyemre. Látva ezt, a többiek is, mindenik lassan odament és letette a szerszámot. A tiszt odajött és megkérdezte, miért csináljuk ezt. Mondtam, azért, mert ha meg kell halni, akkor nekünk mindegy, hogy ki ás nekünk sírt, lesz-e sírunk vagy nem lesz, nem számít. Akkor beterelték a társaságot és kicsit megverték. Éjféltájban érkezett egy futár a levéllel, amit az orosz parancsnok írt, és amiben az állt, hogy nem lesz kivégzés. A veréssel megúsztuk, és továbbvittek minket. Marosvécsig mentünk. Palotailván bevittek egy elhagyatott lóistállóba, leültünk ki hova tudott, a jászol szélére vagy a földre, s a tisztek elkezdtek velünk „komédiázni”. Faragatlan, seprűnyélnek való bükkfalécekkel csépelték a társaságot. Lerántották a földre, egyik a lábát az áldozat nyakára tette, s a másik hátul a lábaira, hogy ne tudjon rúgni, s aztán mellette kétfelölről mint a cséppel, a nyaka csigolyájától a sarkáig verték. Szerre megvertek mindenkit.
Dédán az iskolában szállásoltak el, szalma volt a földön, arra feküdtünk. Marosvécsen a menetet utolérte egy Bukarestből érkező katonai különítmény, s elkezdték az ügyet vizsgálni. Akit el tudtak fogni a tisztek közül, azokat elfogták, letartóztatták, a többiek megszöktek, minket pedig szabadon engedtek. Október 12-15. táján szabadultunk meg a kezükből. De erről semmiféle írás nem volt, ezért nem mertünk a szokott úton visszamenni, Szászrégen felé kerültünk s Laposnyán keresztül tértünk Gyergyóalfalu felé.
Egy hétig voltunk oda. A hazajövetel hosszú volt, mert egy hétig nemigen kaptunk ennivalót, és amikor elérkeztünk a Laposnyai Királyi Vadászkastélyhoz, annak az elhagyatott konyhakertjében apró hagymafejeket kaparásztunk ki a földből, azt ettük, de olyan csípős volt, hogy olyan csípős hagymát soha nem ettem. Aztán hazaérkeztünk nagy nehezen, valamikor este tíz óra tájban kerültünk be Alfaluba, s a legszélső házban az asszony a fűtőn lévő felfőtt tejből mindeniknek (hatan-heten voltunk) adott egy-egy csészével. Forró lobogó volt a tej, de nem is éreztük, hogy éget. Aztán egy szekérbe szalmát tett, s átvitt Csomafalvára, ezzel segített minket, mert már nehezen értünk volna oda. Egy hétig betegeskedés következett. Jött Halottak Napja, de arra én nem tudtam a temetőbe kimenni.”
1946: Színdarabos szusszanás Csíkszeredában
„Gyergyócsomafalváról Csíkszeredába kerültem. Egy évig voltam ott, az ifjúsággal foglalkoztam, műkedvelőknek színdarabokat tanítottam be szabadidőben. Előadtuk Tamási Áron Énekes madár című darabját Zsögödben, majd a csíkszeredai Vígadóban. Egy adventi estet is rendeztünk, éppen akkor, amikor a katolikus ifjúsági szervezeteket szétrobbantották. Akkor alakult meg az Ifjúsági Munkásszövetség, és ezen keresztül összeütközésbe kerültem az akkori szervezőkkel. A szamosújvári börtönbe akartak vinni. Márton Áron püspök segítségével a Bátosban szolgáló Szilágyi István évfolyamtársammal cseréltünk: ő ment Szeredába, én Bátosba. Nagyjából elfelejtettek, nem kerültem börtönbe. Egy évig voltam Bátosban, majd ismét kértem a püspök urat, hogy helyezzen el onnan, és elhelyezett Kézdialmásra. Egyúttal figyelmeztetett, hogy ott van egy kápolnaépítési fogadalom, mert a kápolnát annak idején lerombolták, el is bontották és azt helyre kell állítani, újra kell építeni. 1948 augusztus közepén kerültem oda, és a következő esztendőben nekifogtam a kápolnaépítésnek lakásépítés címén. Fel is építtettem, többszöri figyelmeztetés ellenére, de akkor már kilátásba helyezték a Duna-csatornát…
1949: Hét hónapig vizsgálati fogságban
A 31 esztendős Orbán László plébánost 1949. július 5-én vizsgálati fogságba helyezték, 1950. május 11. és 1951. május 28. között a Duna-csatorna építésére hurcolták, majd 1956-ig kényszerlakhelyre internálták.
„A börtöni életet megpróbáltam magam is. Ha sokat nem is voltam börtönben, de voltam börtönben egy hónapig, és a szekuritáté pincebörtöneiben voltam hét hónapig vizsgálati fogságban. Ismerem, hogy milyen a börtöni élet. Hanem voltam aztán egy esztendőt a Duna-csatornánál, ott dolgoztam.
Amikor bevittek Brassóba, heten jöttek utánam egy vásznas dzsippel, amelyikbe hat személy is alig fér bele. Mondtam is nekik, amikor ott szorongtunk, hogy kettő is el tudott volna engem vinni, nem kellett volna ennyien kijöjjenek utánam. Brassóban összetalálkoztam azokkal, akiket a háború alatt a Maniu-gárdisták szedtek össze és hurcoltak magukkal: Borsos Mihály, Borsos Lajos… Amikor megláttam őket, szinte megörvendtem az ismerős arcoknak.
Mindig éreztem, hogy a Jóisten mennyire segít: ott is mindig megtaláltam azt, aminek örvendeni lehet. Ha egy szál virág volt, vagy egy levelezőlap, vagy egy hír, amit megszerezhettem, a mindennapi kenyér vagy puliszkadarab, ami kijutott, mindig tudott annyi örömet szerezni, hogy felejtsem azokat a nehézségeket, amikkel ott szembe kellett nézni.”
1950–1951: Egy év a Duna-csatornánál
„A Duna-csatornánál is megtaláltam a módját az életnek, hiszen a munkától sohasem féltem, s el is tudtam végezni, amit rám bíztak. Meg is kísérelték az erőmet próbára tenni. Több helyen dolgoztam: lapátnál, kovácsműhelyben, fúrógép mellett, bádogosoknál, ácsoknál, mólóépítésnél egy hónapot. Ott tapasztaltam meg, hogy milyen veszedelmet jelent az ember számára, amikor a hullámok átcsapnak a móló tetején álló szerelvényen is. Láttam a halászok menekülését a viharban – ahogy a hullámok felcsaptak, időnként megvilágosodott a tenger, látszott, hogy hogyan menekülnek a csónakkal, hogyan próbálnak a part felé sietni. Azután elsötétedett, mintha a felhő leszállt volna a tengerre, és később feltűnt a bárka, felfordulva, üresen. Később hallottuk, hogy azoknak a halászoknak a holttestét a hullám kisodorta a víz szélére. Amikor ezt a jelenetet láttam, eszembe jutott egy diákkori emlékem a Szent Anna-tónál. Egy Szent Anna-napi ünnepségen egy fehér felhőből hirtelen forgószeles vihar keletkezett, ami a tónak a vizét egészen felkavarta. Hol leereszkedett a felhő, hol felemelkedett, s akkor is láttuk, hogy a tó közepén úszó, vergődő ember siet, igyekszik kifelé, de már nem érte el a tó partját, a parttól körülbelül száz méterre elveszett. Meghalt…
Amikor a Duna-csatornánál az utolsó hat hónapban kotrógéppel dolgoztam, s amikor már arra a szintre leértünk a kotrógép munkájával, ahol tavak keletkeztek, mert a tenger vize már átszivárgott, annak opálzöld színű vize volt. Április volt, s napfeljöttekor, a munka végeztével bementem abba a tóba s megfürödtem. Gondoltam, hogy vajon az őr nem lő-e rám, de nem volt semmi probléma. Április folyamán hajnalonta háromszor-négyszer ott abban a tóban megfürödtem. Felfrissültem.
Nap végén a bevonulásnál be kellett menni az irodára és jelenteni a végzett munkát. Az utolsó hónapban ezzel én voltam megbízva, és éreztem, hogy a tisztek is megbecsülik az elvégzett munkát, olyankor félreteszik az ellenszenvet, nem nézik azt, hogy pap vagy polgári ember az illető – mert a papokat különben hátrányosan kezelték, és sok oldalról próbálták támadni a munkaidő alatt is. Ott találkozhattam olyan emberekkel, akikkel sohase találkozhattam volna. Együtt lenni egyszerre miniszterekkel és lótolvajokkal nem egyszerű dolog. A zsebmetszők ott is elöl jártak a maguk tudományával, és mindig megmutatták, még a fogságban is, hogy az ő ügyességük sokszor felülmúlja a tanult emberek okosságát vagy az egyszerű munkásemberek becsületes eljárását. A politikai tiszt gyakran bejárt a hálónkba, a barakkba, és megtette azt is, hogy leült velünk és elbeszélgetett…”
Alkotással teli évtizedek
A Duna-csatornától való szabadulása után Orbán Laci bácsi kényszerlakhelye 1956-ig a Baragán síkságon volt, majd ismét Kézdialmás plébánosa lett, ahol befejezte a kápolna építését. „Vallotta, hogy ahol templom van, ott megmarad a magyar közösség. 1966-ban Gyergyóremetére kapott plébánosi kinevezést. Lelkipásztori évei alatt megépítette a csutakfalvi kápolnát, felkarolta a filiás helyeket. A templomot renováltatta, központi fűtéssel szereltette fel. […] Számos káplánja volt. Vigyázott rájuk. Az egyik segédlelkésze, Lázár Lajos lett 2003-ban Remetén a plébános. Laci bácsi a lelki kísérője volt paptársa 2009-ben bekövetkezett haláláig” – olvashatjuk a Darvas-Kozma József atya által jegyzett nekrológban.
Még néhány vallomás Orbán Laci bácsitól
„Minden esztendő új tavaszt ígér, és ahogy abban az ígéretben benne van virág és gyümölcs, úgy a papnak az életében is egy-egy új hely kivirít és egyben termést ígér. Ezt az ígéretet, hogy valóra váltsa, a papnak a munkája és az Isten segítsége biztosítja.”
„Nem tudom, hogy milyen lesz az életem befejezése, de még mindig remélek, mert még mindig minden esztendő új tavaszt is hoz, s ha eljön az utolsó nagy ősz és lehavaz, lássa az Úr, mit csinál velem!”
„Ha visszagondolok szenvedéssel tele gyermekéveimre, a korai árvaságomban töltött diákéveimre, és a küzdelmes papi életem eltelt esztendeire, annak egymást kergető eseményeire, sikereire és bukásaira, szinte beleszédülök. A számadás felelőssége felébred bennem s félelem tölti el lelkemet. Aggódom a mulasztások miatt, a fel nem használt, vagy könnyelműségekre, szórakozásokra használt időért… Hálát adok Isten sokszoros kegyelméért, mely segítségével életemet két kápolna építésének – Kézdialmás, Csutakfalva – lázas munkájával tette izzóvá. Fogadja kedves áldozatul, s engedje a zsoltárossal mondanom: Zelus domus tuae comedit me, s míg életemben földi hajlékoknak szépítgetése volt nehéz feladatom, halálomban fogadjanak be az örök hajlékok.”
Varga Gabriella
Hazánk százhárom évvel ezelőtt szenvedte el a trianoni döntés következményeit. Több szervezet összefogásával az év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti fejezeteiből merítő és a szélesebb közönség előtt kevésbé ismert részletekre rámutató, 103 írásból álló gyűjtemény. Ebből ötvenet az Új Misszió ad közre nyomtatott és online felületein, a teljes gyűjtemény pedig az Életünk újság, az európai magyar katolikusok lapja internetes kiadásában lesz elérhető. A projekt vezetője és a cikksorozat szerkesztője: Varga Gabriella.
Az előző rész – Krisztusképes feszületek ITT
Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot 
Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981