Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének
elmúlt százhárom évéből
Küzdelem a létszámkorlátozás ellen a gyulafehérvári teológián
– Néhai Hajdú Gyula rektor leírása –
Tudjuk, hogy minél nagyobb feladatot kap valaki, annál nagyobb a felelőssége annak teljesítésében. A megvalósítás súlyos keresztet jelent, különösen, ha külső, ellenséges körülményeket, akadályokat gördítenek elé. Jakab Antal püspök úr számára, aki 1980-tól 1990-ig az egyházmegye főpásztora volt, a nehéz időkben való vezetés mellett a legnagyobb gondot s egyben a legnehezebb keresztet a papi utánpótlás biztosítása jelentette, annál is inkább, mivel azt saját egyházmegyéjén kívül még három egyházmegye (Nagyvárad, Temesvár, Szatmár) számára is biztosítani kellett, ezen egyházmegyék papságra készülői is a gyulafehérvári teológián folytatták ugyanis tanulmányaikat.
Ismert, hogy a kommunista rendszer mindent megtett, hogy lerombolja az emberek hitét és megakadályozza a kisebbségi népek (nemzetek) fennmaradását.
Ennek ellenére azt kellett tapasztalnia, hogy a több évtizedes ateista nevelés nem hozta meg az általa elképzelt eredményeket, mivel mind a teológiára, mind a kántoriskolába megnőtt a jelentkezők száma. Annak is tudatában volt az állam, hogy a papság biztosítja a felekezetek és a kisebbségek számára hitük és nemzeti öntudatuk megmaradását, ezért ennek megakadályozását határozta el, mégpedig úgy, hogy minimálisra csökkenti a teológiára és a kántoriskolába fölvételt nyertek létszámát. Ez azt jelentette volna, hogy fele annyit sem lehetett volna fölvenni, mint azelőtt, ebből is esetleg 50 százaléknyi lett volna pap, s így drasztikus paphiány jött volna létre. Ehhez hasonló intézkedési kísérlet már volt 1957-ben, de egy év után megszűnt.
1982-ben annál keményebben léptek föl, amikor a megszorító intézkedést dr. Iulian Sorin, a Kultuszügyosztály igazgatója Jakab püspök úrral közölte. Mivel úgy látszott, mintha a kérés csak egy évre vonatkozott volna, így elfogadhatónak tűnt, ám kiderült, hogy ez nem így van. Mivel nagyon fontos, életbevágó problémáról volt szó, a püspök úr délután megbeszélte azt a tanárokkal – ez is mutatja bölcsességét –, majd közölte az igazgatóval, hogy a korlátozást nem fogadja el.
A visszautasítást alátámasztja, hogy míg 1982 őszén 38-an kezdték meg az évet, 1983-ban 30 nyert fölvételt. Ezek után – 1984-ben – kezdődött a püspök úr kálváriája Bukarestben a Vallásügyi Osztályon, ahol nagyobbrészt a szekuritáté emberei ültek. A megbeszélések nagyon kemény és fenyegető hangvételűek voltak. Egyik alkalommal hazafelé jövet mondta Vencser László vicerektornak, hogy az ’50-es évek kihallgatásai sem voltak olyan nehezek,
mint a mostaniak.
Ehhez hasonlóan nyilatkozott nekem is 1985-ben. Trebits Jenő rektorral Bukarestbe mentek, ahová ismételten a létszámkorlátozás ügyében hívták. Előző este Brassóban aludtak a plébánián, ahol alaposan átbeszéltük a súlyos problémát, s meglátásom szerint a végső döntés az volt, hogy semmiképp nem szabad engedni. Így indultak el másnap reggel. Visszafelé jövet Brassóban vártam őket az állomáson, s mivel elég sokáig állt a vonat, fölléptem a megadott
számú vagon fülkéjébe, ahol a püspök úr összetörten, sápadtan ült, és alig hallgató hangon elmondta a kegyetlen, durva bánásmódot, és azt is, hogy eredmény nélkül jártak.
A tulajdonképpeni korlátozás az 1984-es, ’85-ös, ’86-os és ’87-es iskolai években volt leginkább érezhető, amikor 18, 15, 20 és 22 jelentkezőt vehettek föl. Ha a számokat összeadjuk, akkor láthatjuk, hogy a négy év alatt 75-en kezdhették meg az évet. Az évek folyamán kiesőket leszámítva körülbelül 40 lett volna négy év alatt a négy egyházmegye részére a szentelések száma, ez pedig a papi utánpótlás teljes csődjét vonta volna maga után. Ezért kellett megoldásokat keresni, kijátszva némileg a korlátozó utasításokat és vállalva minden kockázatot annak érdekében, hogy a megadott számtól eltekintve a papságra alkalmasakat fölvegyük.
Brassói látogatásai alkalmával a püspök úr mindig nagy aggodalommal beszélt a tragikus helyzetről, így tisztában voltam a súlyos problémával. Akkor nyilván nem gondolhattam arra, hogy majd mint rektor magam is a harcok középpontjába kerülök, s a püspök úrral együtt kell megvívnunk a további küzdelmeket, ami elég hamar bekövetkezett.
1986-ban Jakab püspök úr és Bálint Lajos segédpüspök úr többszöri kérésére az engedelmesség alapján elfogadtam a rektori kinevezést a gyulafehérvári papnevelő intézetbe. Titokban ugyan számítottam arra, hogy az állam nem fogja jóváhagyni, azonban a kinevezés több hónapnyi késéssel november végére megérkezett. Ekkor fölmentem Jakab püspök úrhoz, aki igen gondterhelten megismételte, hogy számára a legnagyobb problémát, a nagy keresztet a papi utánpótlást akadályozó létszámkorlátozás jelenti. Arra kért, hogy ebben a fájdalmas küzdelemben legyek a segítségére. Megígértem, hogy mindent megteszek, hogy a püspök úr és a papnevelő intézet segítségére legyek, amennyire képességeim engedik.
Ekkor már világossá vált előttem, hogy egyik legfontosabb feladatom a létszámkorlátozás mérséklése, ha nem is a teljes megoldása lesz. Akkor még nem tudtam, hogy mindez hogyan valósítható meg. Arra gondoltam, hogy a szigorú utasítás ellenére is az alkalmas jelentkezőket fölvesszük, vállalva minden kockázatot. Tudtam, hogy a tanárok is keresték a lehetséges megoldásokat és együttéreztek a püspök úrral. Sokat töprengtem azon, hogyan lehetne ezt az állami intézkedést kijátszani. A püspök úrnak kompromisszumos megoldást javasoltam: a numerus clausust csak az évente fölszenteltek létszámára vonatkoztatva fogadja el. Tegyen olyan vállalást, hogy 25-nél többet nem szentel évente. Ez könnyen teljesíthető lett volna, mivel ennyi kispap felszentelésére amúgy sem került volna sor. Csakhogy az állam az összlétszámra és a fölvételt nyert diákokra, az elsőévesek létszámára összpontosította a figyelmét. Mivel azonban az összlétszám nemigen változott – a tanév alatt többen elhagyták az intézetet –, egy hajnalban az az ötletem támadt, hogy a kántoriskola kiváló gyerekei közül, akik magaviseletükkel és tanulmányaikkal is megfelelő módon készülnek a teológiára, főiskolai tanulmányaikat rögtön a másodéven kezdjék. Bukarestben ugyanis a figyelem mindig az elsőévre fölvettekre irányult, ezért a megoldás lehetségesnek látszott.
Elgondolásomon a tanárok csóválták a fejüket. Jakab püspök úr is ódzkodott a szokatlan ötlettől, de hát az idők és a körülmények is szokatlanok voltak. Veszítenivalónk nem volt, hát megpróbáltuk: az engedélyezett 14 helyett fölvettünk 24-et. S mivel a püspöknek jogában áll fölmenteni a kispapokat az óralátogatások alól, így akik másodéven kezdték meg
tanulmányaikat, az első év tárgyaiból magánúton vizsgáztak le. A következő évben is hasonlóan jártunk el. Az új jelentkezők egy részének második évfolyamon történő indítása jelentős mértékben hozzájárult ugyan a numerus clausus mérsékléséhez, de teljes egészében nem oldotta meg a problémát.
A harcot tovább kellett folytatnunk, s az alkalmas jelentkezők közül 1988-ban és l989-ben a megengedettnél lényegesen többet vettünk fel: l988-ban 26-ot, 1989-ben 32-t. 1988-ban a Vallásügyi Osztálynak a püspök úr terjesztett fel létszámigénylést, azonban nem teljesítették. Ennek ellenére többet vettünk fel. Ez nem maradt megtorlás nélkül: a költségvetést nem hagyták jóvá, csak nagyon későn. 1987-től a teológia ügyeit a Kultuszosztálynál a püspök úr megbízása alapján én képviseltem. 1988-ban személyesen vittem el Bukarestbe a költségvetést. Hogy fölvételi eljárásunkat igazoljam, fölkészültem a védekezésre. Tíz évre visszamenőleg kimutatást készítettem arról, hogy hányan kezdték el tanulmányaikat, és hányan fejezték be. A statisztika világosan megmutatta, hogy a tanulmányi évek alatt a
növendékek 45-50 százaléka kiesett. Két órát vitatkoztam a két igazgatóval. Fejemhez vágták, hogy csak mi hagyjuk figyelmen kívül a létszámkorlátozást, minden más felekezet betartja.
Igen ám, de ott ahányan megkezdik, ha meg nem halnak, be is fejezik, érveltem, nálunk pedig a fele kiesik. Bátorkodtam megkérdezni a hivatal vezetőitől, hogy az állami egyetemeken hány hallgatót vesznek fel különböző fakultásokra. Ahányra szükség van – felelték. No látják – világítottam rá helyzetünk sajátosságára –, mi annyit sem tudunk fölvenni, ahányra szükség volna. A másik probléma pedig: a hivatás kérdése. Ha valaki pap akar lenni, nem gátolhatom meg abban, hogy pap legyen. Ezt mind vegyék számításba. Erre Munteanu, az igazgató megjegyezte: „Tudom, hogy a katolikusoknak mi a véleményük rólam. Engem tartanak a legnagyobb ellenségüknek.” „Igazgató úr, ne vegye rossz néven, két órája ülünk itt, de még semmi jelét nem adta annak, hogy ne az lenne!” – válaszoltam. Erre a másik igazgató annyit mondott: „Na, neked a rektor jól megmondta!” Nevettünk egyet, de a költségvetést nem hagyták jóvá, csak jóval később. Addig pedig nem tudtunk hozzáférni a CEC-ben lévő pénzünkhöz, ami az intézet fenntartásában nagy gondot jelentett.
1989-ben a püspök úrtól szintén kérték a létszámigénylést. A véleményem az volt, hogy számot nem kell megjelölni, mert ha sokat kérünk, úgysem adják meg, ha pedig kevesebbet, és esetleg többen jelentkeznek, akkor nem vehetjük fel. Erre a püspök úr azt mondta, hogy fogalmazzam meg a választ az ő nevében. Ez körülbelül így hangzott: „Köszönöm a létszámra vonatkozó érdeklődésüket. Számbeli igénylést speciális helyzetünkre való tekintettel nem tudok tenni, mert a jelentkezés nagyon ingadozó, a papi utánpótlás pedig nagyon hiányos. Erre való tekintettel, akik alkalmasak lesznek, fölvesszük. Lehet, hogy ez kevesebb is lesz, mint amire önök gondolnak. Tisztelettel kérem, tekintsenek el attól, hogy létszámot nyújtsak be. A fölvételi eredményt jelezni fogom.” Abban az évben 32-t fölvettünk, kb. annyit, mint a korlátozás előtti időben. A visszavágás ismét a költségvetés későbbi jóváhagyása volt. Ennek nehézségeit az ügy érdekében az intézet – dr. Vencser László vicerektorral az élen – vállalta, és ha nehezen is, de megoldottuk.
Amikor a létszámkorlátozásról tájékozódunk, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a vallásellenesség mellett talán még nagyobb volt a kisebbség megsemmisítésének szándéka. A korlátozás nem érintette a román ortodox egyházat, mert az bőséggel rendelkezett papokkal, akik közül sokan aránylag még fiatalon mehettek nyugdíjba. Olyan magas volt a létszámuk, hogy ahol egy pap is elégséges lett volna, ott kettő-három is volt. Ez ugyancsak nem érintette a iaşi (jászvásári) római katolikus román nyelvű teológiát, ahol két egyházmegye kispapjai tanultak, ugyanis ott is bőségben volt pap.
A negatív diszkriminációt támasztja alá az a tény is, hogy a 300 ezer hívővel rendelkező két román nyelvű (Bukarest, Iaşi) intézmény részére ugyanannyi fölvételizőt engedélyeztek, mint a négy egyházmegye egymilliót számláló hívei számára Gyulafehérváron.
A másik szembetűnő diszkriminatív tény az, hogy amikor a ’70-es években megnövekedett a teológiára jelentkezők száma és külföldi támogatással új épületet akartak építeni Gyulafehérváron, és az épület terve minden követelménynek megfelelt, nem adtak építési engedélyt. Ezzel szemben Iaşi-nak 1978-ban engedélyezték egy új, modern teológia felépítését akkora kápolnával, mint egy templom, amelyben a környék hívei is részt vehettek a szentmisén.
A diszkrimináció tehát világos. A kisebbségi paphiány azzal a következménnyel is járt a szórványban lévő híveknél, hogy ezek beolvadtak az ortodoxiába, és így elveszítették nemzeti öntudatukat is. Az állam máshol is ezt szerette volna elérni.
A numerus clausust felháborodással és aggodalommal vette tudomásul az egyházmegye papsága és szolidaritást vállalt a püspökkel. 1984-ben a főesperesek a papok és a hívek nevében a püspök közvetítésével memorandumot adtak be a Kultuszosztályhoz a létszámkorlátozás ellen. A válasz elmaradt. 1986-ban pedig a Minisztertanács alelnökéhez is írtak, de a létszámkorlátozást erre sem vonták vissza. 1987. május 2-án a Papi Szenátus is kifejezte a helyzet iránti aggodalmát. 1988. augusztus 29-i keltezéssel az egyházmegye húsz vezető papi személyisége Jakab Antal püspökhöz címzett levelében kilenc pontban foglalta össze a legnyugtalanítóbb kérdéseket, amelyek első pontjában a numerus clausus szerepelt.
A levél tartalma jó szándékból és aggodalomból fakadt, azonban úgy tűnt, mintha a püspök nem ismerné a problémákat, és nem tenne meg mindent a megoldások érdekében, s ez fájdalmasan érintette, amit igazol az a kijelentése, amit akkor tett, amikor olvasásra átadta a levelet nekem. A következőket mondta: „A leckét feladták nekem. Fáj, mivel azt hiszik, hogy a megnevezett problémák megoldásáért nem harcolok eleget. A Kultuszosztálytól sokszor kapott keresztek mellé ezt is odateszem.” Amíg olvastam a levelet, nagyon szomorú volt. Ezt azért említem, hogy ezzel is mintegy szemléltessem a püspök nehéz kereszthordozását.
A beszámolóm igazolja, hogy a püspök úr keresztje a numerus clausus miatt nagyon nehéz volt, de ennek ellenére mindent megtett a kántoriskola megmaradása és a papi utánpótlás biztosítása érdekében. A fő felelős és küzdő ő volt. Magam és tanártársaim csak segítői voltunk. Úgy látom, megérte küzdeni.
Végezetül nyugodtan állíthatjuk, hogy Jakab püspököt az egyházmegye bölcs vezetése és a papi utánpótlás érdekében meghozott kitartó küzdelméért az utókor a nagy püspökök között fogja számon tartani.
Nyugdíjba vonulása utáni első látogatásom alkalmával ezt mondta nekem: „Köszönöm, hogy a nehéz idők súlyos problémáiban a segítségemre volt.” Hálát adok Istennek, hogy a püspök úr és a Hittudományi Főiskola segítségére lehettem azokban a nehéz és küzdelmes években.
Hajdú Gyula
(Elhangzott 2009. március 12-én Kilyénfalván a Jakab Antal-emlékkonferencián)
Névjegy
Ft. Msgr. Hajdú Gyula pápai prelátus, kanonok
Született: Petőfalva, 1927. július 7.
Teológiai tanulmányok: 1947–1952, Gyulafehérvár
Papszentelés helye: Gyulafehérvár, 1952. október 25.
Szolgálati helyek:
– Kolozsvár, Szent Mihály-plébánia: 1953–1957
– Csicsókeresztúr: 1957–1966
– Kézdisárfalva: 1966–1972
– Borszék: 1972–1973
– Kézdiszentkereszt: 1973–1977
– Kézdivásárhely I.: 1977–1979
– Brassó I.: 1979–1986
– Papnevelő Intézet, Gyulafehérvár: 1986–1997
Elhalálozás: 2019. február 26., Jó Pásztor – Pastor Bonus Papi Öregotthon, Székelyudvarhely
Az előző rész: – Próbatételek sorozatán át ITT
Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.
Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981. Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot