LUCANUS –, SZENT LUKÁCS EVANGÉLISTA
KÜZDELMES ÉLETE

EGY LEHETETLEN SZÉPLÉLEK

A hamarosan esedékessé váló római visszatérésük előtt felgyorsultak a teendők mind Lucanus, mind a háztartását ellátó Kusa és felesége számára.
– Amikor négy hét múlva visszatérünk Rómába, Calliope, majd viszontláthatod a barátnőidet, kedvedre pletykálhatsz és szórakozhatsz – szólalt meg Kusa a konyhában. – Akkor már nekünk is lesz lehetőségünk kisebb baráti összejövetelekre. Az adoptált fiának Diodorus már biztosított egy tisztiorvosi állást Rómában ragyogó fizetéssel. Nem Lucanus hibája, hogy itt nincs társaságunk. Idegenek vagyunk ebben a rengetegben.
– De ő is teljesen magányosan él abban a hideg, márvány némaságban – jegyezte meg Calliope. – Csak Rubriára gondol; soha nem felejtette el. Az a lány egy istenség számára.  A börtönöket persze látogatja, és gyógyítja a betörőket, rabszolgákat, és vigaszt nyújt nekik. Egy lehetetlen széplélek! Szerintem azt a római állást vissza fogja utasítani. 

– Ne beszélj szamárságokat! – ordította Kusa. Kilépett a teraszra, és leült, hogy átadja magát aggódó gondolatainak.
Lucanus sohasem volt valami vidám fickó, kivéve a kis Rubria társaságában. Mindig túl visszafogott, túl csendes, túlságosan szemlélődő volt. Minden derűjét, szeretetét a tribunus lánya felé fordította. Sokáig ült Kusa ott az oszlopok között gondolkodva. Amikor Lucanus feltűnt előtte, azonnal kitört magából.
– Képtelenség lenne, uram! Visszautasítani egy ilyen kitüntető felkérést!
– Sajnálom. Az orvosnak nemde oda kell mennie, ahol a legnagyobb szükség van rá? Hippokratész ezt így tanította, és én az ő tanítására esküdtem fel. Az én helyem a szegények, és a magányosok között van. És ez elől az elhívás elől nem térhetek ki.
– Igen, de miért nem? – Már mondtam neked, Kusa: Oda kell mennem, ahol szükség van rám.
– Kusa kezei között a fejét csóválta. Megbolondult volna Lucanus? Nyugodtan és értelmesen beszélt, mint ahogyan az ember egy meghibbanthoz szokott szólni. – Uram, a családodnak szüksége van rád. Nevelőapád büszkesége vagy, és mit fognak az emberek Diodorusról szólni? Azt, hogy a fogadott fia csavargó, aki az emberiség söpredékét gondozza bűzös, barbár városok utcáin és szennycsatornáiban? Mit fogsz a tribunusnak mondani, és mit, édes jó anyádnak?
Lucanus a fejét rázta. – Ebből elég. – Nem tudod mi a szegénység, uram folytatta Kusa. Mert az biztos, hogy ilyen körülmények között Diodorus a féltve őrzött pénzével nem fog támogatni. Akkor majd megtudod mit jelent éhesnek, koszosnak és hajléktalannak lenni. Lucanus, magyarázd végre meg nekem! Mi ez az őrültség?! Mi a fenét látsz te egy rabszolgában, egy koldusban vagy egy bűnözőben? Azok nem igazi emberek. Akkor már jobban tennéd, ha a római gazdagok és patríciusok kutyáit és más háziállatait gyógyítanád! Azzal kevesebb szégyent hoznál apád fejére!
Kusa összehunyorított szemmel vizsgálta hajdani tanítványát. Azután kirobbant: – Biztosan az az átkozott Josef ben Gamliel húzódik meg e mögött! Véletlenül meghallottam, amikor veled beszélt a kertben. Uram, a zsidók teljesen érthetetlenek az ő irgalmas Istenükkel és parancsolataival. Az mind babona, szánalmas babona, ami csak az élet elködösítésére jó. Láttál már valaha is vidám arcú zsidót? Hallottál már zsidó háznál kacagást és táncot, olyan római módra, önfeledten és boldogan?
– Lucanus dühösen vágott vissza: – De hát, én nem hiszem el mindazt, amit Josef ben Gamliel beszél nekem Róla! Ne fáraszd magad, Kusa! Most mennem kell, hogy végleg elbúcsúzzam a tanáraimtól.
Azonban mégis, előbb az értékes műszereit – szülészfogók, szikék, csontfűrészek, sebtisztító pálcák, fecskendők, koponya-fúrók, miegymás – rakosgatta be a nagy, orvosi bőrtáskájába. Kevés személyes holmiját majd Kusa fogja összekészíteni. De most mégis azokat szemlélte, hátha valamit odaadhat közülük a kórház szegényeinek. Egyik ruhából hangos koppanással egy kis tok esett a földre; felemelte és kinyitotta. Tenyerén feküdt az az aranykereszt a lánccal, amit Keptá ajándékozott valamikor Rubriának.
Hirtelen felindulás és kétségbeesés futott végig Lucanuson, és legszívesebben elhajította volna a keresztet, hogy ne is lássa. De Rubria a halála előtti pillanatban nyomta ezt a kezébe. Már nem is emlékezett rá, hogy magával hozta ide; tejesen elfelejtette. Újabb szívszorítás közben Rubriára gondolva megcsókolta a gyalázat jelét, majd sietve, menekülve hagyta el a házat, és az egyetem felé vette útját.
Tanárai szeretettel búcsúztak el tőle. Mindegyiktől amulettet kapott ajándékba, és elhalmozták jókívánságaikkal.
– Ne felejtsd el kedves Lucanus –, mondta az egyik görög –, hogy a gyógyítás mindig együtt járt a papsággal. Az orvosnak törődnie kell a betege lelkével is, és az orvosi siker végső soron az isteni Orvostól függ. Lucanus meglepődött ezen, de a férfi komolyan nézett rá, majd mindkét arcán megcsókolta, és hozzátette: – Nem aggódom miattad.
Volt azonban egy tanár, akit Lucanus szívesen elkerült volna. De beleütközött, mert Josef ben Gamliel várt rá, és a sztoa könyvtárába vezette.
– Nem fogunk többé találkozni – szólalt meg szomorúan a zsidó tanár, miközben tanítványát szemlélte nagy, világító szemével.
– Sohasem tudhatod – vélekedett Lucanus; majd nagy hallgatás következett.
– El kell mondanom neked egy történetet – szegte meg a csendet a tanár.
Lucanus türelmetlenül mosolygott.
– Emlékezhetsz arra, hogy meséltem neked a Messiásról, akinek eljövetelében a zsidók reménykednek – mondta Josef. – Ő fogja a sebei által népét, Izraelt, megszabadítani.
– Igen – mondta Lucanus fokozódó türelmetlenséggel. – Ismerem a zsidó iratokat. Ismerem a Messiásotokról szóló jövendöléseket. De miért érintene ez engem? Hiszen minden népnek megvannak a maga mítoszai és istenei. És mi a jelentősége egy zsidó istennek a nem zsidók számára.
– Csak egy Isten létezik – magyarázta Josef. – Ő minden ember Atyja. Azt hiszed, a Messiás csak a zsidókhoz jön el? Ők adták a prófétákat, ezért érthető, hogy a kinyilatkoztatások a zsidókon keresztül érkeztek. Ezeket a többi, nem zsidó népeknek is meg kell ismerniük.
– Majd látni fogod, Lucanus, hogy a messiási jövendölések a világ összes vallásába beszivárogtak, és nem egyedül csak a zsidó iratokban fordulnak elő. Isten minden embert a föld minden pontján megajándékozott azzal a sejtéssel, hogy egy megváltó eljön az emberek közé. A léleknek sajátos felismerési lehetőségei vannak, amelyek messze túlmutatnak az ész fantáziátlan, merev okoskodásán. Az emberi léleknek ugyanúgy megvannak az ösztönei, mint ahogy az állatoknak.
– Lucanus csak hallgatott, miközben türelmetlensége egyre hevesebb lett.
– Tizenhárom évvel ezelőtt, Lucanus –, folytatta Josef –, a  szent Törvények tanára voltam Jeruzsálemben. Egy hideg téli éjjelen a feleségem fiút szült. Nagyon furcsa éj volt: váratlanul egy nagy Csillag tűnt fel az égen, néhány órán át mozdulatlanul állt, majd kelet felé kezdett vándorolni. Csillagászaink nagyon izgatottak lettek. Nova, új csillag; ezt a nevet adták a jelenségnek, és azt jósolták, hogy megjelenése szörnyű események előjele. Nagyon pontosan emlékszem arra az éjjelre. Tudod, egy gonosz ember, Heródes volt a királyunk akkor. Szóbeszéd terjedt el a városban, hogy egy Betlehem nevű kis faluban megszületett a Zsidók Királya. A hírt egyszerű szerény emberek, egyebek között pásztorok is hozták, akik egy rendkívül különös történetet meséltek el. Nyájuk legeltetése közben egyszer csak égi seregek jelentek meg előttük a mezőn, és egy nagyon örömteli hírt közöltek. Ez a történet, a tudatlan névtelen pásztorok esete eljutott Heródes fülébe. Hatalomféltése okán azonnal elrendelte, hogy az összes az idő tájt született fiúgyermeket karddal meg kell ölni.
Josef szünetet tartott. Lucanus akarata ellenére feszülten figyelt. Majd hirtelen eszébe jutott az a nagy Csillag, amelyet gyerekként látott Antiochiában, és szíve hevesebben kezdett verni. Josef szerényen folytatta:
– A fiam is áldozatul esett Heródes vérontásának, a feleségem pedig belehalt a szívfájdalomba.
Lucanust azonnal eltöltötte az együttérzés. Részvéttel nézett Josefre, és így szólt:
– Bizonyára nemcsak Heródes iránt, hanem Isten iránt is érezhettél gyűlöletet az értelmetlen mészárlás miatt akkoriban! – Josef a fejét rázta, és kissé elmosolyodott.
– Nem. Hogyan lenne képes egy értelmes ember Istent gyűlölni? Az ilyenfajta meggondolatlan érzelmi hullámzásokat a gyerekek engedik meg maguknak.
Olyan hosszan hallgatott, hogy Lucanus már azt hitte, megfeledkezett róla. Végül a távolba tekintett, és még halkabban folytatta:
– Múlt húsvétkor meglátogattam régi lakhelyemet, Jeruzsálemet. A városban hemzsegtek a  zarándokok. A Templom egyik belső udvarában beszélgettem a barátaimmal; tudósokkal és szentírás-magyarázókkal. – Megállt. Némán összekulcsolta a kezét, arcát felemelte, és halványan mosolygott.
– Vannak templomőreink, akiknek az a feladata, hogy a hívatlanokat ne engedjék belépni a belső udvarokba. Hol lehetett az őr azon a napon? Fogalmam sincs. De akkor a függönyök váratlanul szétnyíltak, és egy fiatal fiú jött be az udvarba; magas növésű, igen jóképű fiú, a köznép egyszerű, durva sárgás ruhájában. Lába napbarnított volt, és mezítelen. A fiú tekintélyesnek és tiszteletet parancsolónak hatott. Ránk mosolygott, de nem úgy, mint egy gyerek. Mosolya férfimosoly volt, és teljesen fesztelenül mozgott, mint valaki a vele egyenrangúak között.
– Teljesen meg voltunk döbbenve. Egyesek szigorú képet vágtak. Mit keres ez a fiú itt? Miért nem figyelt az őr? A betolakodó szemmel láthatóan egy parasztfiú! Mások azon tűnődtek, hogy miért is nem szólították fel azonnali távozásra. Én azonban a látványától önkéntelenül a fiamra gondoltam, aki, ha nem gyilkolták volna le, ilyen korú lenne, mint ez itt. Megszólítottam: „Gyermekem, mit keresel itt? Hol vannak a szüleid?”
– És akkor szigorú mosollyal és a galileaiakra jellemző, vaskos hanghordozással válaszolt: – „Azért jöttem ide, hogy kérdéseket tegyek fel nektek, és kérdésekre válaszoljak, uram.”
Lucanus érezte, hogy arca és fejbőre bizsereg. Hirtelen felpattant és el akart rohanni. De úgy tűnt, hogy Josef ezt nem vette észre, és folytatta azon a távoli, álomszerű hangon.
– Ez a galileai parasztlegény a maga munkáskezével, mezítlábasan és felemelt fejével olyan méltóságteljesnek tűnt, mint egy király. Az a gyanúm, hogy éppen ez a tiszteletet parancsoló fellépés tartotta vissza a bölcseket és a tudósokat attól, hogy dühösen kiutasítsák. Tudod, a galileaiakat mi amúgy sem tartjuk különösen nagyra. Szerény, egyszerű emberek, általában pásztorok és napszámosok, és nyelvük csiszolatlan. De ez a fiú olyan volt, mint egy király. Leült közénk középen, és beszélgetett velünk. Hamarosan elcsodálkoztunk tájékozottságán és válaszain. Galileai kiejtése ellenére úgy beszélt, mint aki nagyon olvasott, és mint akinek határozott a véleménye. Teljesen belefeledkeztünk a fejtegetéseibe. A legnehezebb és legfortélyosabb kérdéseket tettük fel neki, és mindet egyszerű szavakkal, könnyedén megválaszolta. És mindamellett alig volt idősebb egy gyereknél ez a Galilea forró hegyvidékéről származó parasztifjú, ahol sem írástudók, sem tanult emberek nem élnek.
És megkérdeztem tőle: „Gyermek, ki a tanárod?” Akkor olyan természetesen mosolygott rám, mint a napsugár, és nem válaszolt. Abban a pillanatban szétrántották a függönyt. Vidéki, földműves öltözetben egy vaskos, szakállas férfi és egy szépséges fiatal nő rontott be az udvarra.
Josef megint elhallgatott. Mosolygott, és arca olyan volt, mint egy régi boldog élmény visszatükröződése. Lucanus nagyon lassan visszaült. Magában ezt mondta: „Ezt nem hallgathatom tovább! Az egész egy értelmetlen zagyvaság.” De mégis figyelt, és várta, hogy Josef folytassa elbeszélését.
– Soha nem fogom azt a fiatal nőt elfelejteni, Lucanus. Orcája leírhatatlanul fénylett, mint egy angyalé. Az első pillanattól fogva elakadt a lélegzetem attól az arctól. Kék kendőt viselt lazán a fején, és láttam selymes haját és finom homlokát. Hogyan is tudhatnám leírni őt? Nincsenek rá szavak. Az az asszony időtlen volt, meghatározhatatlan korú. Azonnal tudtam, hogy ő a fiú anyja, mert királynői jelenség volt.
A szakállas földműves egy szót sem szólt, pedig látszott rajta a szorongás. Csak megállt a függöny mellett, miközben az asszony odament a fiúhoz, aki feléje fordult, és ránézett. Az anya megszólalt: „Fiam, miért maradtál el tőlünk, és miért nem jöttél velünk haza? Senki sem tudott rólad. Miért tetted ezt velünk? Látod, atyád és én aggódva kerestünk téged.”
– A fiú nem válaszolt azonnal. Majd nyájasan megszólalt: „Miért kerestetek? Nem tudjátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem?” – És szemével nagy szeretettel csüngött anyján.
Josef nem folytatta, Lucanus pedig szótlanul várt. De Josef csak nem szólalt meg… Végül Lucanus türelmetlenül megkérdezte:
– Ez minden?
– Ez minden.
Lucanus az ajkába harapott. – Semmi kézzelfoghatót nem mondtál, Josef ben Gamliel. Ki volt az a fiú?
Josef felállt; Lucanus is azt tette. A tanár rátette kezét diákja vállára, és átható tekintettel nézett rá. – Azt neked magadnak kell megfejtened, Lucanus.
Hirtelen szomorúsággal mosolygott a fiatalemberre. Áldásra emelte a kezét.
– Menj békével, tanítványom, te nagyra becsült és hőn szeretett orvos!

– Az előző rész ITT
– A következő rész ITT
– Taylor Coldwell könyvéről ITT olvashatnak

Honlapunkon időről időre részleteket adunk közre a műből: a 12 rész alapján az érdeklődő átfogó képet nyerhet a regényről, amelyet természetesen teljes egészében is szeretettel ajánlunk  elolvasásra.  A Szent Lukács evangélista küzdelmes életéről és Evangéliuma keletkezéstörténetéről szóló regény kapható a Libri és a Líra könyvesboltok országos hálózatában és webáruházaiban. 

Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981. Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot