LUCANUS –, SZENT LUKÁCS EVANGÉLISTA
KÜZDELMES ÉLETE

– Ó, egyetlenem – panaszkodott Asah –, bár sose fogtál volna bele azoknak a leprásoknak kezelésébe! De te olyan önzetlen, emberszerető orvos vagy, nem tudtál mást tenni, mint gyógyítani őket. Az istenek és az emberek látod kegyetlenek, igazságtalanok, ezért jutalmul e rettenetes kór átszállt rád a védenceidről, és elűznek asszonyod ölelésétől és gyermekeid csókjaitól. 

GYÓGYÍTÓ KEGYELEM!

– Mit tettek a gyermekemmel? – zokogott fel a reménytelenül beteg, idős Eleazar; egy dúsgazdag kereskedő, akit ágya mellett Lucanus orvosilag már mint menthetetlent szemlélt.
 – Két hónapja rabolták el a házamból az alig kétéves fiamat. Ki és miért tette? – Eleazár elnémult, de szomorú szemét le nem vette Lucanusról. – Lelkemben érzem, hogy él, és tudom, hogy te meg fogod találni őt – suttogta, és alig észrevehetően mosolygott, majd az orvos felé nyújtotta reszkető kezét. Becsukta szemét. Lucanus most értette meg igazán, hogy Eleazart a kínzó bánat fogja megölni.
Miközben Lucanus fogta a kezét, a szabálytalan lélegzés percről percre alábbhagyott. Végül teljesen elállt és csak arcának halovány mosolya maradt; dermedt és kísérteties.
Lucanus nagy gyengédséggel helyezte a halott kezet az ágyra. Mélységesen fel volt zaklatva. Lelkét feszítette mind az együttérzés, mind az Isten csapás elleni harag. Sarkon fordult, és elhagyta a házat. Ebben a borzalmas lelkiállapotban vágott neki az éjszakai Alexandria veszélyes utcáinak, hogy hazatérjen. Útközben ráeszmélt, hogy igazából az emberi gonoszság miatt háborodott annyira fel. Van itt másik ellenség is Istenen kívül, gondolta: maga az ember. Az ifjú görög izzó szemével most mindent eltúlzottnak érzékelt. Részeg volt a dühtől.
Rövidíteni akart az úton, ezért befordult egy szűk utcába, amely félelmetesen sötét és csendes volt, és mint kiderült zsákutca. Bosszankodva állapította meg, hogy eltévedt. A hosszú utca végén felfedezett egy magas bérkaszárnyákkal körbezárt kövezett, zárt udvart. Az ablakok mind sötétek voltak.  Nincs kiút másik irányba. Hátralépett, és elindult visszafelé.
Már majdnem a sarokhoz ért, amikor a keresztutca felől gyors léptek közeledésére lett figyelmes. Ez menekülés zaja! Azonnal megállt. Önkéntelenül felébredt benne az önvédelmi ösztön. Akkor egy férfi és egy nő rohant be a szűk utcába, és Lucanus felé közeledtek. Közben vissza-vissza néztek, és erősen lihegtek.
Ezek akár tolvajok is lehetnek, futott át rajta a gondolat, akik üldözőik elől menekülnek. Már majdnem Lucanusba ütköztek, amikor észrevették. Visszahőköltek, és bénultan szegezték rá riadt tekintetüket.
Észrevette, hogy fiatalok, és rögtön tudta, hogy ezek nem bűnözők. A nő jól nézett ki, egyszerű, de tisztességes öltözetben ezüst övvel. A férfi azonban valamilyen lenge gúnyában mezítláb, köpeny és fegyver nélkül volt.
– Mi történt? – kérdezte Lucanus hirtelen egyiptomi nyelven. – Uram, segíts nekünk! – rimánkodott a nő térdre rogyva az ismeretlen férfi előtt. Társa távolabb állt, és szemét nem tudta levenni Lucanusról, miközben rongyos ruhájával eltakarni igyekezett testét. Ekkor nagyszámú üldözők moraja közeledett a távolból és a feltartott fáklyák fénye már előrevetítődött a házfalakon. A fiatal nő ösztönösen Lucanus lábához szorította homlokát, és ismét segítségért könyörgött.
– Asah, hagyj itt, és menj el ezzel az emberrel! Ő majd segít neked elmenekülni. Menj vissza a gyermekeinkhez! –  Nem! Örökké veled maradok –, szipogott – veled fogok meghalni.
Az üldözők zaja erősödött. – Gyertek velem! Gyorsan!– Szólt a férfihez Lucanus. Megfogta a nő kezét, és a zsákutca vége felé szaladt vele, a férfi követte őket. Betessékelte őket a zárt udvarba.
– Maradjatok itt! Én majd eltérítem őket. – Nyugtatta a rémülteket, és kisietett a főút felé.
– Olyan, mint Ozirisz! – suttogta Asah; összecsapta tenyerét, és erőtlenül leült a kútkávára. – Láttad azt a tekintetet? – suttogta a nő. – Hallgass drágám! – szólt a férfi anélkül, hogy közelebb lépett volna.
Amikor egy csoport férfit és katonákat pillantott meg, akik magasra tartott fáklyáikkal, káromkodva tanakodtak, hogy merre folytassák üldözésüket, Lucanus lelassította lépteit, és magabiztos nyugalommal hozzájuk lépett.
–  Kit kerestek? – kérdezte egyenesen a centuriohoz fordulva. – Lucanus vagyok, római, Diodorus Cyrinus fia és orvos. – A centurio előrelépett, és tisztelgett. – Uram, egy férfit és egy nőt keresünk, egy házaspárt. Elszaladtak előlünk. Láttad őket? – Lucanus gondolkodott. A hazudozás nem volt kenyere. – Látod, hogy egymagam vagyok. Különben is ez zsákutca; nézd azt a falat az utca végén.
– Tolvajokat kerestek?
– Nem, uram. Egy leprás férfit.
– Leprást? – Lucanus csak állt, és nézte a századost.
– Igen, uram. Egy bizonyos Sirát. Egy hónappal ezelőtt űzték ki a városból a sivatagba. Tudnod kell, hogy a leprás eljátssza az életét, ha mégis visszatér a városba. A szomszédok riasztották az őrséget, amikor meglátták, hogy a házuk ablakán át leselkedik a felesége és a gyermekei után.
– Értem. – Lucanus gondolatai vadul kergetőztek. Borzongott. Mégis, szíve hirtelen meleg együttérzéssel és szomorúsággal telt meg. – Nagyon súlyos a helyzet, kedves centurio. – Amíg itt időzünk, addig az a fickó még megszökik előletek. Azonnal folytassátok a felkutatását!
– Lucanus megvárta, amíg az utca elcsendesedik, majd óvatosan visszament a menekülőkhöz a köves udvarba. Az asszony, Asah sírdogálva még mindig ott ült az alacsony kútkáván. A férje árnyékban állt, és visszafojtott hangon vigasztalta asszonyát. Egyikük sem észlelte Lucanus jelenlétét, mert ő is árnyékban állt meg.
– Ó, egyetlenem – panaszkodott Asah –, bár sose fogtál volna bele azoknak a leprásoknak kezelésébe! De te olyan önzetlen, emberszerető orvos vagy, nem tudtál mást tenni, mint gyógyítani őket. Az istenek és az emberek látod kegyetlenek, igazságtalanok, ezért jutalmul e rettenetes kór átszállt rád a védenceidről, és elűznek asszonyod ölelésétől és gyermekeid csókjaitól.
– Én nem szegtem meg az eskümet, Asah. Az, ha az istenek engem elárulnak, hát az az ő saját bűnük.
– Ó, igen – motyogta az asszony –, az is igaz: az emberek néha jobbak, mint saját isteneik. Ekkor felállt, és kinyújtott karral férje felé indult, de az felkiáltott:
– Tisztátalan, tisztálatlan!
–  De nem nekem, Sira. A feleséged vagyok. Ahová te mész, én is oda megyek. Mit számít gyerek és szülő az urát szerető asszonynak? Semmit. Barlangban fogsz élni? Akkor én is ott fogok. Kegyelemkenyéren fogsz élni? Én is azt fogom enni. Se tenger, se halál, még az istenek gonoszsága sem választhat el bennünket!
– Könyörögve kérlek egyetlenem, ne közelíts hozzám! Muszáj neked kínoznod engem, Asah? Halál fia vagyok. Könyörgök, menj, és felejts el engem! Ez a bomló test nem a te párod már. Fiatal vagy. Menj férjhez újból, és szülj gyermekeket, de ne sokáig tarts meg az emlékezetedben!
– Ne űzz el magadtól, Sira! Hadd öleljelek meg! – zokogott Asah, és lassan férje felé mozdult.
– Ne! Ne tedd! – kiáltott Lucanus, és kilépett a sötétből. – A férjednek igaza van, nem szabad megérintened őt. – Sira és Asah megrezzentek, értetlenül néztek rá.
– Uram, távolítsd el Asáht a közelemből – rimánkodott a leprás férj.
Lucanust valami őrjöngő düh, kétségbeesés és szánalom ejtette hatalmába. Odament, erős kézzel megmarkolta a férfi vállát, és kihúzta a holdfényre. Lehunyta szemét, és magában dühödten Istenhez kiáltott: „Ó, hát ugyanazt a gyötrelmet osztod ki ennek az embernek, aki csak a Te haragod elől akarta áldozataidat megmenteni! Örökké le kell sújtanod azokra, akik a szerencsétlenek mellett állnak, akik jóérzésűek, nem gonoszok, nem bűnösök? Muszáj mindig az álnokoknak és gazfickóknak tartogatnod a mosolygós arcodat? Mit követtünk el, amivel kiérdemeltük gyűlöletedet? Te, aki a kínokat kiosztod, szenvedtél már fájdalmat? Szerettél már úgy, ahogyan az ember képes szeretni? Volt valaha is fiad, akiért könnyeket hullattál?”
Sira és az asszony megkövülten álltak. Hangot ugyan nem hallottak, de az a homályos érzésük volt, hogy ezen a holdvilágos udvaron, ezen a csendes és rossz szagú helyen most valami borzalmas hangzott el. Látták az idegen eltorzult arcát, becsukott szemét, félig nyitott ajkait.
Szívének vad keserűségében Lucanus ismét Istenhez fordult: „Ó, ha irgalmas lennél, végtelen hatalmadban meggyógyítanád ezt a nyomorultat, és visszaadhatnád a feleségének és gyermekeinek!  Ha csak parányi együttérzés is van Benned az emberi szenvedések iránt, akkor elvennéd tőle a baját. Esküszöm Neked mindenre, ami kedves nekem: Ha lehetséges lenne, én helyette magamra vállalnám a sebeit, és örökre s sivatagba menekülnék azzal a tudattal, hogy megmentettem egy embert, az asszonyát és a gyermekeit. Ember vagyok, ezért érzek részvétet. Ó, légy irgalmas! Légy irgalmas!”
Sirának úgy tűnt, hogy azokból a szorító ujjakból egy furcsa, félelmetes erő árad ki; mint valami hideg, de egyre fokozódó tűz.
Lucanus ekkor szívére szorította Sirát, és szorosan tartotta. És az asszony, aki homályosan egy az emberi értelmet meghaladó történést gyanított, leereszkedett az idegen lábához, és fejét hozzáérintette.
Lucanus ekkor úgy érezte, mintha valamilyen borzalmas erő távozna el belőle; és egész testében reszketni kezdett. Nagyon óvatosan, remegő kézzel tolta el Sirát magától. Felsóhajtott.
– Vedd a kapucnis köpenyemet! – mondta. – Abba rejts el az arcodat. Itt van a sarum – lehajolt, és Sira lábához tette azokat. – Itt van az erszényem és a tőröm! Senki sem fog felismerni vagy megtalálni. Hagyd el a várost, és soha ne térj vissza! És, ha van Isten, menj az Ő oltalmával.
Azok ketten a csodálattól és hálától nem tudtak megszólalni. Úgy tűnt nekik, hogy ez a fiatalember magának Ízisz istennőnek a fia.
Lucanus megfordult, és kilépett az udvarról a bűzös utcára. A könnyeitől vakon támolygott tovább szomorúan és gondterhelten.
Hosszú ideig Sira és Asah úgy állt ott a holdfényben némán, mozdulatlanul, az érzéstelenségig megbénulva, mint saját szobraik. Azután Asah kitárt karokkal megint a férje felé indult, de az ismét leintett.
– Tisztátalan – motyogta, és a holdfényben közelről megmutatta arcát és karját.
Asah váratlanul hangos, metsző sikolyt hallatott; majd, mint akit ököllel letaglóztak eszméletlenül a földre zuhant. Sira eközben a karját nézve látta, hogy gyógyult, ép és makulátlan. Elképedve forgatta és vizsgálta kezeit, egyetlen pötty sem volt rajtuk. Megtapogatta arcát, homlokát, és azok is olyan simák voltak, mint egy baba bőre, és meleg érzéssel teli.
Az eltávozott Lucanus irányába nézett. Térdre hullott elalélt asszonya mellett, és imára emelte kezét.
– Ó, az a Legszentebb! –motyogta. – Ó, mekkora kegyelem, micsoda végzés!

– Az előző rész ITT
– A következő tész ITT
– Taylor Coldwell könyvéről ITT olvashatnak

Honlapunkon időről időre részleteket adunk közre a műből: a 12 rész alapján az érdeklődő átfogó képet nyerhet a regényről, amelyet természetesen teljes egészében is szeretettel ajánlunk  elolvasásra.  A Szent Lukács evangélista küzdelmes életéről és Evangéliuma keletkezéstörténetéről szóló regény kapható a Libri és a Líra könyvesboltok országos hálózatában és webáruházaiban. 

Ha teheti, kérjük, támogassa lelki elmélyülését és sajtóapostolkodó igyekezetünket a lap megrendelésével, megvásárlásával. Köszönettel fogadunk adományokat az Új Misszió Alapítvány számlájára: OTP Bank, 11734004–20394981. Ha tetszett, megköszönjük, ha használja a MEGOSZTÁS-gombot