,,Hegyi beszéd” a hegymászásról

A hegymászó tragédia kapcsán – a közös emberi és nemzeti gyász mellett – sok morális kérdés vetődött fel a különféle fórumokon. Erőss Zsolt és Kiss Péter a csúcsról az Égbe érkezése adta az apropót ahhoz a beszélgetéshez, amelyet Deli Lajos teológus atyával folytattunk arról, hogy
egy keresztény embernek
lehet-e ilyen veszélyes „hobbija”?

– Először is azt kell tisztázni, nem kegyeletsértés-e, hogy a tragédia kapcsán gondolkodunk életcélról, felelősségről, családról…
– Semmiképpen nem kegyeletsértés, ha nem az ítélkezés szándéka indítja.

Ha azzal kezdjük, hogy minek ment oda, akkor nem is szabad folytatni. De hogy tanulságot próbáljunk az esetből leszűrni a keresztény emberek számára, annak nincs akadálya.
– A hegymászás „alapfokon” sokak szép hobbija, Szent II. János Pál pápa is több csúcsot „meghódított”, ő is szerette a hegyeket.
– El is törte a lábát például egy síeléskor… Mintha egyfajta erőn felüli teljesítési vágy kódolva lenne bennünk. II. János Pál idősen, betegen is kiment a hegyekbe síelni. Egyrészt kihívás volt számára, másrészt ott tudott igazán pihenni…
– És persze sokat imádkozott „odafönt”. A hegyek misztikuma, hogy tényleg közelebb vannak az Éghez, a Jóistenhez. Ahogy a zsoltár is mondja: „Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem…”
– Így van. Már az Ószövetségben is a hegy Isten jelenlétének a helye, nem véletlenül építették a szentélyeket hegyekre…, s nem véletlen, hogy a Sinai hegyen találkozik Mózes az Istennel. Az sem véletlen, hogy Kármel hegyén van az áldozat…, és sorolhatnánk a példákat… Biztos, hogy a hegy jelent egyfajta Istenközelséget. Persze a hegymászók nem feltétlenül ezért mennek föl, hanem mert kihívás, életforma…
– Bármiféle kihívás hajtja a keresztény embert, mi az a határ, amely „fölé” az életet veszejtő kockázat miatt már nem szabad mennie?
– Mindennapi életünkben is vannak „veszélyes üzemek”, veszélyes helyek. Sokkal többen halnak meg az utakon, mint egy hegymászó-balesetben… Úgy gondolom, egy keresztény ember addig „mehet el”, ameddig van reális esélye annak, hogy életben marad. Tudni kell visszafordulni – ez tulajdonképpen a keresztény szellem! Mikor már nagyon közel a csúcs, előfordulhat, hogy a sportoló, aki annyi energiát fektetett bele, nem tudja/akarja elengedni, s túlzott kockázatot vállal. Esetünkben viszont az már másféle kockázat, amit Kiss Péter vállalt: az önfeláldozás, hiszen tisztában volt vele, mennyire veszélyes, mégis visszament, hogy segítsen a társának. Ez már a hősiesség kategóriájába is tartozik.
– Mikor valaki családalapításra adja a fejét, el kell fogadnia, be kell látnia azt is, hogy már nem hagyhatja, hogy elragadja az „ifjonti hév”: a rábízottak miatt is felelős önmagáért…
– Igen, ilyen helyzetben még inkább mérlegelni kell! De akit – bármiféle – szenvedély hajt, már nem teljesen ura önmagának. Olyankor – a normálisnak gondolt emberi logikához képest – nem gondolkodik reálisan…
– Don Boscót idézve: „Mindenben az észszerűség vezéreljen, ne a szenvedély!”
–  Hát igen… De próbálja csak azt mondani egy szerelmes embernek, hogy társa nem hozzávaló – a válasz borítékolható… Azért mindig igyekeznünk kell józanul, felelősségteljesen átgondolni: megéri-e a vállalt kockázat a kitűzött célt! Hozzátenném azonban, hogy Pál apostol sokszor hasonlítja a keresztény életet is versenyzéshez. Azt mondja: azok hervadó babérko-szorúért hajtanak, mi pedig hervadhatatlan koszorúért. Ha belegondolunk, bizonyos éles helyzetekben a kereszténység is követel emberfeletti áldozatot.
– De az az áldozat Krisztusért való, nem pedig öncél, mint amilyen – az „átlagember szemében – pl. az, hogy fent legyek egy hegycsúcson és „integessek a világnak…
– A sportemberek sokszor cselekszenek egy közösségért, a nemzetükért, tehát az öncél mellett azért megjelenik egy másfajta szellemiség is. Balczó András meséli a Küldetés című filmben, hogy az 1968-as budapesti világbajnokságon futott, és azt vette észre, hogy vele együtt futnak a szur-kolók. Azt mondta magában: nem veszíthetek, mert már nem magamért futok, hanem értük… Ilyesmit érzek a hegymászásban is, habár számomra ez nem egy vonzó cél. De megpróbálom megérteni őket.
– Edmond Hillary a Mount Everest megmászása előtt arra a kérdésre, miért kell azt a hegyet megmászni, így felelt: „Mert ott van!” Ez kedves válasz, de azért legtöbbünknek mégsem annyira egyértelmű…
– Vannak olyan típusú emberek, akiknek szükségük van újabb és újabb kihívásokra, olyan célokra, melyekért nagy erőfeszítésekre hajlandók. Talán az is benne van, hogy az ember a teremtettség korlátait is állandóan kétségbe vonja, minél többet át akar lépni. Ebben nincs semmi kivetnivaló –, viszont örök megmagyarázhatatlan… Ám én inkább azt hangsúlyoznám a keresztény híveknek, hogy ha csak tized energiát fektetnek be kereszténységükbe, mint amit egy hegymászó a csúcsra jutásba, szerintem az isteni irgalommal együtt az üdvösség borítékolható lenne.
– A szenvedély és a fanatizmus valamennyire nem szinonimák?
– Nem gondolnám. A szenvedély és a fanatizmus abban különbözik, hogy az előbbiben van egyfajta jószándék, míg a másikban ez elhalványul…
– A valami iránt elkötelezett emberről azt mondják: ez az élete. Felment-e ez a megfogalmazás akár a ránkbízottak iránti felelősség alól, s végeredményben ez a szenvedély nem torkollik-e önzésbe?
– A tragédia után olvastam egy cikkben, hogy mi az átlagember szemével próbáljuk ezt nézni, márpedig ők nem átlagemberek, ha azok volnának, nem indulnának el… Szerintem ez nem önzés: maradnék a „szenvedéllyel eltelt emberek” kifejezésnél, mert még ez magyarázhatja leginkább, hogy akár a számukra is értékesnek gondolt családi hátteret is ott tudják hagyni.
– Az emberi felvetéseken túllépve jön talán a legizgalmasabb kérdés: van-e valamiféle teológiai hipotézis arról, mit „gondolhat” a Jóisten a „szenvedéllyel teli emberekről”, az „istenkísértő” utakról?
– Erre legszívesebben azt mondanám, hogy majd megkérdezzük tőle – mosolyog az atya. – Nem tudok teológiai tételről, de az biztos, hogy Isten más szemmel tekint az emberre. Mindenkit mélyen ismer, ezért az Ő ítélete nem sablonos. Nem tudjuk, hogyan ítél, és azt sem, hogy élete utolsó pillanataiban valaki hogyan találkozik az Istennel, és ez mennyiben változtatja meg örök sorsát. Van egy mondás: ha eljutunk a Mennyországba – amit adjon az Isten –, akkor két dolgon lepődünk majd meg: 1. Kik vannak ott?! 2. Kik nincsenek ott?!
– És van egy harmadik: hogyan kerülünk mi ide?!
– Hát, az már a saját csodánk… Végeredményben megértően fogadva, s nem elítélve különleges emberek különleges tevékenységét, nyugodtan kimondhatjuk, hogy mi ezt nem értjük, nem tennénk, a családi boldogulást tartjuk szem előtt. Az ítélet pedig Istené, Ő tudja, hogy ez jó volt vagy rossz, mennyi volt benne a kockázat. Mi a „hegyeknél” maradva tartsuk magunkat a Hegyi beszédhez: „…ne ítélj, hogy meg ne ítéltess!”… A tragédiából a keresztény erőfeszítésre lenne jó példát kapnunk. Mert ha egy ilyen célért – ami emberi tettként persze óriási dolog, ám számunkra haszontalannak tűnik – képes az ember emberfeletti erőfeszítést tenni, akkor ami nem egy-két percig, rövid ünneplésig tart, hanem egy örökkévalóságon át, az sokkal több erőfeszítést megér!

Dobos Klára
(Az interjú 2013-ban, a tragédia kapcsán készült, az Új Misszió folyóiratban jelent meg .)

Ajánlott írás:
,,Kiömlött” szépség – a Tátra születésének legendája ITT

Ha tetszett, kérjük, használja a MEGOSZTÁS-gombot 🙂 –, s öröm, ha feliratkozik hírlevelünkre.