,,…jóllehet erről senkivel sem beszéltem, tudtam, hogy a katolikus templomban a jó Isten egészen más módon van jelen, mint a mi protestáns templomainkban, ahová vasárnapi prédikációra szoktam menni, s ahol engem nem tartott vissza semmi, mihelyt a tanítás véget ért, és az ének elhallgatott…”
Fotó: Dobos Klára/Új Misszió (Kaposvár, Szent Imre-templom)
Egy protestáns a szentségház előtt
Az egyik rajnai városban megismerkedtem egy festőművésszel, kivel aztán többször találkoztam. Egy templomban lettem rá figyelmes, amint az Oltáriszentség előtt mély áhítattal végezte imáját. Nagyon meglepett vallomása, hogy valamikor protestáns volt. Megkértem, mondja el megtérése történetét.
– Édesatyám Drezdában kishivatalnok volt, szerény viszonyok közt élt. Sajnos korán elvesztettem szüleimet.
Csekély öszszegű örökség maradt rám, mit sokkal idősebb, s gazdagon nősült bátyám mint gyámom kezelt, aki engem egy sokszorosító üzletben mint inast helyezett el, kis padlásszobát bérelt számomra…Ha valamire szükségem volt, pénzt adott az örökrészből. Máskülönben nem törődött velem. Árvaságomban sok szomorú órában volt részem.
Ha nagyon elkeserített az élet, elmentem a katolikus templomba, és az oltár lépcsőjére letérdeltem: mert jóllehet erről senkivel sem beszéltem, tudtam, hogy a katolikus templomban a jó Isten egészen más módon van jelen, mint a mi protestáns templomainkban, ahová vasárnapi prédikációra szoktam menni, s ahol engem nem tartott vissza semmi, mihelyt a tanítás véget ért, és az ének elhallgatott.
Egyik napon gyámom kijelentette, amikor a kért összeget nehezen átadta, hogy ezzel az én örökrészem teljesen kimerült, s nincs módjában, hogy rólam gondoskodjék. Könnyeimet elfojtottam és gondterhelten visszatántorogtam kicsi padlásszobámba. Bár csak száraz kenyeret ettem, mégis készpénzem hamar elfogyott. Nem tudtam magam elhatározni arra, hogy szívtelen bátyámhoz forduljak – éhhalál várt reám. Nehéz szívvel még utoljára fölkerestem azokat a helyeket, hol elhagyatottságomban vigaszt találtam. Elmentem a katolikus templomba is, térden állva a szentségház előtt elpanaszoltam minden búmat-bánatomat a jó Istennek, mert úgy éreztem, hogy ott különösképpen jelen van. Nagyon megnyugtatott a Vele való társalgás. Azután elmentem a műhelybe. Alig, hogy munkához fogtam, hivatott a főnököm, tudomásomra adta, hogy ezentúl heti fizetésben fog részesíteni, mivel munkámmal s magaviseletemmel nagyon meg van elégedve. Különös dolog! Sohse gondoltam arra, hogy katolikus leszek, jóllehet ezentúl még gyakrabban eljártam a katolikus templomba, és még buzgóbban imádkoztam a szentségház előtt. Tizennyolc éves koromig mint litografus annyi pénzt tudtam megtakarítani, hogy a müncheni művészakadémiára beiratkozhattam.
Egy zimankós novemberi este a sörcsarnokban pihentem az ablak mellett. Csengettyűszóra lettem figyelmes, s látom, hogy az Oltáriszentséget viszik valamelyik beteghez. Máskor ily alkalommal sok embert láttam a szentség kíséretében, most nem volt senki, a hideg, lucskos idő mindenkit visszatartott. Ekkor így szóltam magamhoz: „Ha nem kíséri katolikus ember a szentséget, menj hát te, s kísérd az Urat”. Otthagytam a sört, s elkísértem a papot a beteg házáig. A pap itt megfordult, hogy a szokásos áldásban részesítse a kíséretet. Talán meglepetésében, hogy csak engem látott, egy kis ideig felém tartotta az Oltáriszentséget. Szívembe nyilallott, amint így szemtől szembe találom magamat az én Istenemmel: hangos zokogással földre borultam, s amint felálltam, elhatároztam, hogy katolikus leszek. Másnap fölkerestem a katolikus papot, hogy kellő tanításban részesítsen.
Alfred J. Albertus
(Köszönettel vesszük a megosztást, s örömmel várjuk feliratkozását hírlevelünkre.)
Kapcsolódó videó: Lelkem, áldd az Urat – szentségimádási ének IDE KATTINTVA
Kapcsolódó írás: Eucharisztikus csoda – Szentostyák a lángnyelvek között IDE KATTINTVA