,,Törlést kérek! A szemüvegemre…”

Dr. Arbanász Zoltán: A legrövidebb ima

Egy órája sincs, hogy újból átnyálaztam a tájanatómiát, a Littmann-féle Sebészeti műtéttant. Memorizáltam a régió képleteit, hogy mit szabad és mit nem. Érdekesek a tájanatómia atlaszok. Az artériák pirosak, a vénák kékek, az idegek sárgák, az inak fehérek…

Ráadásul mindegyikhez egy parányi fekete nyílvessző tart, a képlet pontos anatómiai nevével. Hát? Persze, így könnyű! – s majdnem nevetek.

A valóság egészen más, az állandó szívás és törlés ellenére alig látunk a vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra. A kendők által szabadon hagyott kis négyzet semmilyen tájékozódási pontot sem nyújt. Egyedül az anaesthesiológus kolléga helye biztos, többnyire a beteg feji végénél ül vagy áll.

Isten kezében vagyunk, a beteg és a személyzet egyaránt…

A bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak néhány készülék zümmögése jelzi, hogy működésre kész. Kölcsönösen köszöntjük egymást. A beteg 75 feletti, az elképzelhető összes betegség birtokában. Váratlanul szólal meg:

– Mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?

– Persze, csak tessék! – mondom bosszúsan.

– Köszönöm, fiam – s belekezd csendesen.

– Domine! … Ámen! – mondja e két szót.

– Csak ennyi? – kérdezem meglepetten.

– Csak ennyi.

– Uram!… Úgy legyen !

– Igen, fiam. Ez minden. E két szó közöttieket az Úr úgyis tudja. Tudja, hogy mit mondanék, mit kérnék. Én nem kérek magamnak semmit, de elfogadom, amit Tőle kapok. Tudom, ma Ő vezeti a doktor urak kezét.

Mereven állunk, feltartott kézzel. Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben, mint korábban.

– Lehet még egy kérésem?

– Igen, természetesen – és már nem vagyok bosszús a késés miatt. Életem legrövidebb, és leginkább hittel teli imáját hallottam egy perce. Gondolatban még kitöltöm a két szó közötti helyet.

– Szeretném elénekelni a legszebb énekünket, ha még tudom, mert nagyon álmosodom.

S, ekkor remegő, halk hangon belekezd a 42. zsoltár első sorába:

– Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik,…

A következő sortól az egyik műtősnő csatlakozik:

– Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik…

A versszakot már öten fejezzük be:

– Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem. Vajon színed eleiben mikor jutok, élő Isten?

Egy mély sóhajjal álomba merül a bácsi.

– Törlést kérek! A szemüvegemre.

Még várok egy percet, hogy összeszedjem magam.

– Ha Isten velünk… Kezdhetjük!… Kérem intubálni!

Betegek Világnapja: február 11.

Szent II. János Pál pápa 1992-ben rendelte el, hogy február 11-e legyen a Betegek Világnapja. Az ellene elkövetett merényletet követően egyre inkább megtapasztalta a betegség keresztjét, s különös együttérzéssel fordult a betegekhez.

XIII. Leó pápa 1886-ban Istenes Szent Jánost a betegek égi patrónusává avatta. Istenes Szent János a betegápolók mennyei pártfogója is, XI. Pius pápa 1930-as rendelete szerint.

Illusztrációs fotó: Világháló

(Köszönettel vesszük a megosztást, s örömmel várjuk feliratkozását hírlevelünkre.)

Könyörgés betegekért IDE KATTINTVA